Ne heréljük ki a férfiakat!

A napokban mesélte egy 28 éves diák barátom, hogy az iskolában, ahol tanul, kinyitotta egy lánynak az ajtót, előreengedve őt, mire ő közölte: „Ugye tudod, hogy Amerikában már ez is szexizmusnak számít?” A srác azt mesélte, úgy érezte magát, mint akit leforráztak. Egyre több férfi barátom számol be arról, hogy nem tudja, hogyan reagáljon adott helyzetekben. Sokszor nem tudják eldönteni, mikor számít férfiasnak, mikor erőszakosnak egyes lépésük, reakciójuk, mikor töketlennek, mikor érzékenynek. Egy másik barátom elmesélte, hogy bejelölték lányok a neves közösségi oldalon, és amikor visszaírt nekik, nem reagáltak. Akkor mért jelölték be?

Értem én, hogy eljött az ideje, hogy a nemek közötti színjáték véget érjen, magam is így gondolom, és megértem az eddig elnyomott nőtársaimat is, hiszen generációk éhsége van bennünk (erre szoktam mondani, hogy a 21. századi nő kiéhezett a tudásra, önmegvalósításra, szabadságra és a minőségi szexre), csakhogy ha bebújunk az ágyba (ahonnan a Föld 7 milliárd embere származik), nem a férfi teszi oda a fejét a nő vállára, hanem a nő. Zsigerileg érezzük: ha a hímnemű bújik oda a nő vállához (direkt nem mondok férfit), akkor az anya-gyerek viszony, amiben – jó esetben – nincs szex. (Előbb-utóbb az ilyen jellegű párkapcsolatokban meg is szűnik a szexuális vágy.) És még egy, amit érdemes tudomásul venni: csak akkor van szex (ami elengedhetetlen a fajunk fennmaradásához, még a lombikbébihez is kell ejakuláció), ha van erekció. Feltehetően több milliárdan születtek meg úgy, hogy a nő nem élvezett. A férfi orgazmusa viszont elkerülhetetlen a nemzéshez. Úgy gondolom, hogy ez a legnagyobb különbség férfi és nő között.

Ezt és a nemi sajátosságokat (amibe beletartoznak a hormonálisak is) leszámítva szinte mindenben lehetünk azonosak. Ahhoz viszont, hogy egy férfi potens legyen, férfinek kell éreznie magát. A férfiak nagy többsége nem erőszakos dominákra vágyik, akik kiosztják, hanem olyan nőkre, akik mellett férfinek érezheti magát. És igen, ehhez szerintem fontos az udvariasság és az, hogy hagyjuk a férfiakat udvariasnak, előzékenynek lenni. Hagyjuk, hogy ha kell, óvjanak, hogy megélhessék mellettünk, hogy ők erősebbnek lettek teremtve, és valljuk be: alapvetően a fizikai és műszaki dolgokhoz is (amiből oly sok van) többnyire ők értenek jobban. Bár erről az jut eszembe, hogy ez könnyen elviheti a nőt a képesség megtagadásba. Megfigyeltem, ha a műszaki zseni férjem jelen van, a gyümölcscentrifugát sem tudom egyedül összerakni.

A napokban hallottam egy férfitől ezt a sztereotípiát: „A nő feladata, hogy megteremtse az otthon melegét, a férfi pedig óvja, megvédje a nőt.” Belegondoltam, hogy nálunk ez hogy van. A férjem a virágfelelős (amíg én locsoltam, a fele kirohadt, nála minden virágzik), az egész házat közösen rendeztük be, egyformán és egymással egyeztetve valósultak meg a terveink. És igen, én főzök, viszont ő mosogat, a házimunkát is felezzük. Abba is belegondoltam, hogy vajon mikor kellett engem eddig óvnia, megvédenie? Egyszer volt életemben erőszakban részem, senki nem volt ott, akire számíthattam volna. Ha még egyszer hasonló helyzetbe kerülnék, semmit sem érne a mobiltelefon, hogy „gyere ide, Gyurikám!”. Az élet millió helyzetében magamra számíthatok, nem állhat mögöttem a pasim/apám/vagy bármilyen férfi, hogy képviselje az érdekeimet. Reméljük, már háborúsdit sem akarnak a fiúk egymással játszani.

Szóval egyre jobban benne vagyunk az individualizációban, ami napról napra mossa el a nemek közti berögzült szerepeket és viselkedésmintákat, aminek őszintén örülök, de ne feledjük: ha egymáshoz bújunk, nem a férfi teszi oda a fejét a nő vállára, hanem fordítva.

Soma további írásai: „Engedd el a problémákat!” Hagyományos postai levél – létezik még olyan, aki ilyet küld? Segíthetsz a másik életén, ha csak rá gondolsz?