Különleges gyerekek

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Mozgékonyak, kreatívak, intelligensek. Több dologra is képesek egyszerre figyelni, ami nagyon igénybe veszi őket. Sokszor azonban félreértelmezik a viselkedésüket. Pedig csak akkor válnak kiegyensúlyozott, sikeres felnőttekké, ha okosan és szeretettel nevelik őket.

Manapság sok szó esik az úgynevezett hiperaktív gyerekekről – László Zsuzsa pszichológus kifejezésével: a fimotákról. A betűszó így áll össze: figyelemzavar, mozgászavar, tanulászavar... Egyes források indigógyerekeknek nevezik őket, mert az aurájuk állítólag indigószínű. Ez lehetséges, de én férfiasan bevallom: még soha senkinek nem láttam az auráját, és – bizonyára irigységből – kétlem, hogy bárki, akit ismerek, látta volna. (Bár a bizánci és indiai festőknek elhiszem, hogy ők másképp voltak ezzel.)
Léteztek-e ilyen gyerekek régen is? Nem tudjuk. A középkorban a populáció 1%-át sem érte el az írástudók száma, tehát nyilvánvalóan nem ismerték a diszlexia, diszgráfia és tanulászavar fogalmait. Nem volt hipermotilitás, túlmozgásosság sem, talán mert a nagy udvaron, a kertben, a széles falusi utcákon, mezőkön eleget rohangálhattak a gyerekek, s nem zavartak senkit. Ezek a problémák a civilizációval bukkantak elő. Vannak, akik szerint ők az új korszak gyermekei, akik új tulajdonságokkal születnek, és megnőtt akarati erővel rendelkeznek. Az iskolában nagyon nehéz velük, pláne akkor, ha nem a kíváncsiságukat akarják kielégíteni, hanem központi tanterv alapján megmondják, hogy november 27-én csütörtökön éppen mire legyenek kíváncsiak. Ezek a gyerekek ugyanis valóban öntörvényűek, nem bírnak a fenekükön megülni, folyamatosan nyüzsögnek, hamar nyugtalanok lesznek, nem követik a szabályokat, nem tartják be az utasításokat. Ugyanakkor jelentős részük nagyon is intelligens, jó képességű, kreatív, vállalkozó szellemű – számukra egy átlagos iskola maga a pokol, mert annak bénító unalma őket százszorosan köti gúzsba, miközben a nagy csoportban töltött idő rettentően kimerítő a számukra. Az ő figyelmük ugyanis nem „kevesebb”, hanem „több” – az egész környezetükben szét van szórva, mindent észrevesznek, és ez iszonyúan kifárasztja őket.

Különleges gyerekek

 

Kezelhetetlenek? Nem!
Ezek a gyerekek ezért megoldandó feladat elé állítják a szülőket és a pedagógusokat. László Zsuzsa írt róluk egy nagyszerű könyvet, amelyből azt is megtudhatjuk, hogyan érdemes viszonyulni hozzájuk, milyen helyzetekben teljesítenek jól. Például kétszemélyes szituációban, amikor minden figyelem rájuk irányul – ekkor még akár ülni is nyugodtan tudnak, mert a belső mozgás kielégíti őket. Nagyon jó hatással van rájuk, ha a partner határozott és elfogadó, aki kevés és egyértelmű szabályt állít fel; ha számukra új és érdekes a környezet; ha egyszerű dolgot kérnek tőlük, és az utasítás rövid, világos. Ne csak úgy általában lőjük ki a levegőbe, hogy például: ne rosszalkodj már, kisfiam! Egészen konkrétan fogalmazzuk meg, mit szeretnénk tőlük: „Kérlek, Feri, ne kopogj a ceruzával, mert ez zavar bennünket.” Egyszerre csak egy utasítást adjunk, és két kérés között tartsunk szünetet. Munka közben kapjanak gyakori és azonnali megerősítést, a problémát is rögtön jelezzük vissza számukra. Kevés kritika, sok biztatás! Ami pedig még nagyon fontos: a hatékonyság növelése érdekében csökkenteni kellene a tanulásra fordított időt. Sok szülő még este fél kilenckor is a könyv fölött gyötri a gyereket, de ez kifejezetten rontja a teljesítményt. Vigyázzunk arra, hogy ezekből a gyerekekből ne irtsuk ki az eredetiséget, mert ők másképp látják a világot, mint mi, kreatívak, a nem nyilvánvaló összefüggéseket is észreveszik. Vannak közöttük, akik intelligensebbek az átlagnál. Nagyon sok figyelemre, szeretetre, elfogadásra, áttekinthető játékszabályokra van szükségük, így mindaz, ami aktuálisan probléma a szülőnek és a pedagógusnak, később egy kiegyensúlyozott, sikeres élet forrása lehet.

„Jó lenne, ha erőszakos fejlesztés helyett hagynánk őket élni, gyereknek lenni.”
Kimagasló tehetség?
Gyakorló pszichológusként mindig nagyon ideges lettem, amikor azzal hoztak hozzám egy gyereket, hogy Gyurika olyan tehetséges, speciális fejlesztésre lenne szüksége! Hány éves is Gyurika? Öt – de gyönyörűen rajzol, okos, mindent tud! Igen, ötéves kor körül van egy nagyon erős mentális érés, amikor a gyerekek meghökkentő dolgokat produkálnak. A bulvárlapok előszeretettel kapják fel a négy-, hat-, nyolcéves csodagyerekeket, akik tényleg zseniálisan teljesítenek ebben az életszakaszban. Egy ilyen gyerekből felnőttkorára általában normális, értelmes, átlagos ember lesz. (Rossz esetben esetleg elmebeteg.) Nagyon ritkán pedig megmarad a zsenialitás – de ez inkább a zenei és matematikai tehetségekre érvényes. Ám még ilyenkor sem vezet sima út a tehetséges gyerekségből a zseniális felnőttségbe. A fantasztikus hegedűsről, Yehudi Menuhinról tudjuk, hogy amikor csodagyerekből felnőtt művésszé kellett válnia, mély hullámvölgyeket és – saját bevallása szerint – halálfélelmet élt át. Mégis világklasszis lett belőle, de hangsúlyozom: nem úgy, hogy kilőtték hároméves korában, és az utolsó percig csak emelkedett. Ezek nehéz életpályák. Természetesen ha azt látjuk, hogy a gyerekünk valamiben kimagasló tehetséget mutat, annak örülhetünk. Ha például különleges affinitása van a zenéhez, akkor vehetünk neki hegedűt, zongorát, elengedhetjük különórára. De azért jó lenne, ha továbbra is mesélnénk neki, játszanánk, homokoznánk vele, és erőszakos fejlesztés helyett hagynánk élni, gyereknek lenni. Ilyenkor szokták mondani nekem: „De tanár úr, a mai rohanó világban az érvényesüléshez már nélkülözhetetlen a fejlesztés!” Ezt én továbbra is kétlem. Ilyen erővel azt is mondhatnánk: „A mai világban már olyan sok ember rákos – nem kéne, hogy mindenki az legyen?” Hiszen épp napjainkban látjuk, hogy mindenki kétségbeesetten keresi a relaxáció lehetőségeit, hogy legalább néhány percre kivonhassa magát az esztelen rohanásból, és önmaga lehessen – ami persze ritkán sikerül. A gyerek egyfajta irigylésre méltó időtlenségben él, ami az ő normális fejlődéséhez alapvetően szükséges. Ne akarjuk ebből kiszakítani, és a „fejlesztés” jegyében a pörgő időmalomba behajítani – azzal ártunk neki.

Mikor vagyok jó anya? Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:

Ha előfizetnél a magazinra, itt megteheted!

 

Olvass tovább

Hozzászólások