Hogyan legyünk még inkább otthon a világban?

Szeretek néha eljátszani a különféle elektronikus térképprogramokkal, keresve különféle városokat, falvakat, utcákat, és közben elképzelem, valójában szellemileg is így tudunk közelről vagy távolról nézni valamit, belemenve dolgokba, vagy kívülről-felülről rálátva.
Ilyenkor eszembe jut az is, hogy ahogy az én kis mikroközegemben, az otthonomban törekszem arra, hogy meleg, barátságos legyen a hely, ahol élek, éppúgy fontos, hogy a tágabb (makro-) környezet is otthonos, lakályos legyen. Többek között ez is kell ahhoz, hogy az ember azt érezze: otthon van a világban.

Nyilván ezért vannak a városképért felelős emberek, illetve valamennyire mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy a saját szintünkön tegyünk érte, de legalábbis óvjuk a meglevő értékeket.
Mindehhez az otthonosságérzethez persze sok minden kell, nem csak az, ami szemmel látható. Fontos a tolerancia, az együttérzés, a mások tiszteletben tartása, megértés. Ezek melegítik föl a helyet, ahol élünk. Hiszen valójában a társadalom is egy nagy család – akarva-akaratlanul hatunk egymásra –, ahonnan ha kitaszítják a testileg vagy szellemileg betegeket, elesetteket, az épp olyan, mintha egy konkrét családban tennék ezt. (Minden családnak megvan a maga keresztje.)

Mindig melegséggel tölt el, ha szembesülök az emberi segítségnyújtás őszinte és hatékony megnyilvánulásaival, ha ez pedig kreativitással párosul, külön öröm.
A napokban egy nagyon szellemes pályázattal találkoztam, ami ráadásul több legyet üt egy csapásra. Jól jár vele a cég, aki ezt a hasznos és indirekt reklámot kitalálta, és jól járnak azok is, akik a mindjárt mondom milyen problémában szenvednek, emellett jól járnak a pályázaton nyert képzőművészek, de jól jár a város is, mert megjelenik a köztereken a művészet, a kreativitás. (A művészet az az egyetemes nyelv, ami összeköti a földet és az eget, a jobb és bal agyféltekét, a szívet és az észt, és ami az egyik legemberibb – vagy egyenesen „ember-isteni” nyelv. Ami nélkül esély sincs a teljességre.)

Köztéri WC-ket fognak elhelyezni, aminek célcsoportját az inkontinenciában szenvedő emberek alkotják. (Ha lehet hinni a statisztikáknak, akkor Magyarországon közel félmillió embernek vannak vizelettartási problémái, de közülük csak minden tizedik beteg fordul orvoshoz.) A terv, hogy az összes WC-n megjelenjen az ország összes ily módon és erre a célra felállított WC feltalálási helye, segítve azokat, akiknek szorongás egyik pontról a másikra eljutni. Hogy aztán rajtuk kívül még kik használják majd – nyilván, akinek épp vécézni kell –, ellenőrizhetetlen, hiszen nem fog a vécéknél „inkontinencia-ellenőr” állni, akiknek a nem létező jogosítványt felmutatja az illető. (Bár az is lehet, hogy ők az orvos által felírt kártyát kapnak majd, ami az ajtó kinyitására szolgál.) Minderről nem tudok semmit, csak eljátszottam a gondolattal.

Mindenesetre az is külön öröm, ha senkinek nem kell tartogatni a kiengedni valót, és senki nem oda végzi a dolgát, ahova nem kéne.
No, és itt jön az „újabb légy lecsapása”: a vécék falára azon képzőművészek alkotásai, WC-térkép-rajzai kerülnek, akiket a kijelölt zsűri a legjobbnak ítél meg. Tehát amellett, hogy praktikus, nézzen ki jól. Persze fel lehet hördülni, hogy azért a pár százezer emberért (akik egyébként hordhatnak pelenkát, és járhatnak különféle intim tornákra) miért kell ez a felhajtás, de közben arra gondolok, hogy amikor egy családtag öreg vagy beteg lesz (vagy mindkettő), akkor bizony jó esetben az egész család összefog, hiszen egyszer (már ha nem halunk meg idő előtt) mi is megöregszünk, és jöhet mindenféle bajunk. (A ma felnövő nemzedékeknek persze már jóval nagyobb lehetősége van a tudatos és egészségcentrikus életre.)

Szerintem éppúgy, ahogy az otthonunkban van vécé, mért ne lehetne a tágabb otthonunkban, az utcákon is elvétve néhány? Pár napja az egyik népszerű közösségi portálon láttam egy másik, a közteret lakályossá, otthonossá tevő megvalósulást is. Nagy fatörzsek közepe volt kivájva, az lett polcokkal átalakítva könyvespolcnak, ahonnan bárki kivehetett egy könyvet, ha cserébe betett egy másikat. Több német városban megcsinálták ezt a fajta nyilvános és bizalomra épülő közösségi könyvtárat. Nagyon szép… megható, igazán emberi. WC, könyvtár, padok, parkok (én fedett pelenkázót is tennék bele), együttérzés… melegség… kürtős kalács illata. Szépen apránként.

Soma: Mi az, amit soha nem mertél megtenni, de vágysz rá?
Soma: Csak az élelmes lányoknak lesz fiújuk? 
Soma: El kell engedni az elvetetett magzatot