Mi az, amit soha nem mertél megtenni, de vágysz rá?

Nemrégen értek véget az idei önismereti táboraim, ahol már 3 éve a házi feladatok között mindig az egyik alapfeladat az énhatár-feszegetés. (Természetesen sok más izgalmas, önismeretet segítő házi feladat is van.) Ennek az a lényege, hogy találjunk ki és menjünk bele egy olyan élethelyzetbe, ami kívül van a komfortzónánkon, ami kényelmetlen, olyan helyzet, ahol le kell győzni, túl kell lépni magunkat. Természetesen nem lehet sem ön-, sem közveszélyes, sem antiszociális, semmilyen embertársunkat nem hozhatjuk vele kényelmetlen, kellemetlen helyzetbe. És mért fontos, hogy a saját énhatárainkat feszegessük, tágítsuk? Azért, hogy mennél szabadabb, nyitottabb, önazonosabb emberré váljunk.

Az egyik ismert pszichológus, Allport részletesen leírta az érett személyiség jellemzőit. A sok közül az egyik az, hogy az érett személyiséget nem nyomja el a konvencionalitás, szüksége van csúcsértékekre. Vagyis az, aki soha nem lépi túl (vagy csak egészen ritkán) a megszokott  életterületét, viselkedési mechanizmusait, aki belesüpped a szokásaiba, és nem tágítja az énhatárait, nem megy bele új kalandokba, kihívásokba, történésekbe, az kérem beszűkül, akár be is gyepesedik. A kihívások, az új dolgok megtapasztalása hozhat csúcsértékeket, illetve az, ha egész lényünket képesek vagyunk teljes szenvedéllyel, lelkesedéssel beleengedni az átélésekbe.
Minden évben kíváncsian várom a tábor zárónapján, hogy milyen történettel állnak ki a lányok a közösség elé. Mivel a tábor a Balaton partján van, az éjszakai pucér fürdőzés (ami egyébként tilos) többnyire rajta van a listán. (Félre ne értsen senki, nem szabom meg, hogy mi a konkrét feladat, sőt kifejezetten kérem, hogy ne legyen törvénybe ütköző, amit tesznek.) Mellettünk van egy nudista strand, az is remek házi feladat sokaknak. (Főleg azoknak, akik nem vagy nehezen fogadják el a testüket.) Igen széles skálán mozog a feladatok tárháza. A leglájtosabbak közül való számomra az volt, amikor egy törékeny kis tanítónő kiállt a csoport elé, és pironkodva közölte, hogy kétszer is bugyi nélkül aludt. (Egy kényszeres ember számára, aki évek vagy évtizedek óta ebbe szokott bele, és egy idegen ember mellett alszik – kétágyas szobákban vannak a lányok –, ez is énhatár-feszegetés lehet.) A legbevállalósabbak azok a lányok, asszonytársak voltak, akik elmesélték, hogy életükben először gruppenszexeltek, itt a táborban.

Az egyik nő (egy 40 fölötti üzletasszony) egyből három fiúval, a másik kettővel. (A fiúk mind huszonévesek voltak.) Illetve volt három negyven körüli nő, akik elmesélték, hogy – szintén életükben először – kipróbálták a leszbizést egymással. (Egyébként mindenki nagyon pozitívan számolt be az élményekről.) De voltak olyanok is, akik itt néztek szembe a fóbiájukkal. Egy bogár- és pókfóbiás itt fogott meg először ilyen rovarokat, leküzdve magát. (Ez nem kis dolog.) Többen, akik a sötéttől féltek, itt mentek bele a körülöttünk levő vaksötét (és egyébként vadállatokkal teli) erdőbe.
Mások, akik görcsösen meg akarnak felelni a környezetüknek, itt megengedték magukat, hogy akár hülyének nézzék őket, szándékosan úgy viselkedtek. És olyan is volt, aki már öt éve nem beszélt az anyjával, és itt döntött úgy, hogy felhívja, és megbeszéli vele, hogy találkozzanak, beszéljék át, ki mit érez.

Sorolhatnám még a rengeteg énhatár-feszegető házifeladat-megoldást, a lényeg, hogy mindenkit csak buzdítani tudok erre, egy életen át! És természetesen én magam sem vizet prédikálok. Ahogy véget értek a saját táboraim, már aznap elindultam (imádott férjemmel) a csodálatos Hvar szigetre Nia-tánc táborba. Reggel és este tánc, közte pedig a tenger.

Szabad strand, vad sziklák, és persze nudizás. (Meghozták a lányok a kedvem.) Ahogy körbenéztünk, láttuk, többnyire mások is ezt választják, de tegnap egy olasz család (3 gyermekkel) egészen a lejárathoz pakolt, oda, ahonnan a legegyszerűbb bemenni a sziklákról. Ők fürdőruhában, kb. másfél méterre tőlem. Aztán egy másik „textiles” család is odatelepedett. (Mi jöttünk legelőször, láthatták, hogy mi meztelenek vagyunk, szinte belemásztak az auránkba.) Gondoltam: nem baj, most legalább átélheted, amit sok lány a táborban. És jó volt átlépni! Rájöttem, hogy nekem már az is énhatár-feszegetés volt, hogy smink nélkül és lapos cipőben, ékszerek nélkül mentem be a városba. És jó volt, ó de jó! A ma reggeli táncon azt találtam ki, hogy a legellenszenvesebb lánnyal elkezdek kedvesen beszélgetni. (Nagyon izgalmas azzal szembesülni, hogy vajon azért taszít-e a másik, mert tükör, vagy pedig azért, mert  annyi negatív jön ki belőle.) Tudom, már többször megtapasztaltam, hogyha az ember tele van szeretettel, akkor mindenkit képes elfogadni.

Fiatalabb éveimben az énhatár-feszegetés gyakorta polgárpukkasztás volt. (Nagyon végletes teremtés voltam, „szabad lelkű vad kanca”). Most már egyre több bennem a tapintat, sokat finomodtam, úgyhogy egészen máshol vannak az énhatáraim is. Egy biztos: soha nem szeretnék a saját korlátaim közé beszorulni. Pontosabban ez így nem teljesen igaz, hiszen mindannyiónknak vannak korlátai, úgyhogy inkább azt mondanám: mindig törekedni szeretnék arra, hogy szembe merjek nézni a korlátaimmal, és feszegessem vagy lebontsam őket.

Kaland az élet, úgyhogy kívánok mindenkinek izgalmas, tudat- és énhatártágító élményeket!

Soma: Csak az élelmes lányoknak lesz fiújuk?
Soma: El kell engedni az elvetetett magzatot
Soma: „Megtaláltam a kiutat a depresszióból”