Egy kapcsolat gyásza

Részlet a könyvből
Leszedem a száraz ruhákat, és nekiállok összehajtogatni őket. Most eggyel kevesebb emberről kell gondoskodnom. Itt vannak előttem Dorka ruhái, Ábeléi és az enyémek. Barna cuccait már nem én mosom, nem én vasalom, nem én párosítom a zoknijait, hajtogatom a gatyáit. Egy másik nő, egy Nusika. Próbálom elképzelni a mozdulatait. Most más csinálja, amit én csináltam majd húsz éven át. Alig emlékszem a házasságunkra. Fura. Együtt dolgoztunk. Naponta többször megöleltük egymást. Jó volt hozzábújni és érezni az ölelő karját. Kis cédulákat írogattunk egymásnak, amikben szerelmet vallottunk újra és újra, hol humorosan, hol halálosan komolyan. Az összecsiszolódással nem volt gond. Egy barátunk azt mondta, nekem sosem lesz nehéz találni valakit, mert könnyen alkalmazkodom, és nincsenek rigolyáim. Barnának nehezebb a dolga, de velem megütötte a főnyereményt, én még vele is játszi könnyedséggel kijövök. Akkor nem is tudtam elképzelni, miért lenne nehéz Barnával. A gyerekeim azonban annál inkább észrevették, milyen különös természete van. Merev szabályokat állított fel, amiket mindannyiunknak be kellett tartani, már-már kényszeresen. Én hamar elsajátítottam mindahányat, és az előírásai szerint jártam el. A munkahelyünkön olyan voltam, mint egy házőrző kutya: hozzá csak a testemen keresztül jutott be bárki is. Én sokkal lazábban fogtam fel az életet, mindig az adott helyzethez igazodva mérlegeltem és döntöttem, de nála szó sem lehetett kivételekről. Nekem a józan ész gyakran azt diktálta, hogy térjek el a felállított szabályoktól, de ismerve Barnát, még akkor sem tettem, ha épp a szabály betartása tűnt őrültségnek. Most azon töprengek, vajon nem váltam-e magam is merevvé, kényszeressé ebben a nagy alkalmazkodásban. A könnyedségem szakadatlan, szorongó mérlegeléssé változott. Általában tetszett az embereknek az odaadásom, sőt volt az ismerősi körünkben olyan feleség, aki példának állított maga elé. Ám épp a napokban vallotta be egy barátnőm, hogy őt ez inkább taszította, megalkuvónak, behódolónak látott, olyannak, aki nem áll ki az érdekeiért. Barna akkoriban mindig azt mondta, hogy épp azért vagyok számára vonzó, mert úgy lehet mellettem férfi, hogy közben én képes vagyok megőrizni a méltóságomat, a büszkeségemet, a júliaságomat, az autonómiámat. Hát, egy bizonyos határig, ám most úgy látom, nem jó helyen húztam meg ezt a határt. Igaza van a barátnőmnek, túlságosan behódoló voltam. Túl sok dolgot eszembe sem jutott megkérdőjelezni: ha az én kis férjem így szereti, legyen így, ha ez a kívánsága, miért ne? Minden kapcsolatban más az ember. Ezt mondogatja Barna, hogy egy új kapcsolatban működni fog, ami a másikban nem működött, és ők most családként élnek, mert ő ott képes családtagként működni. Ott minden másképpen van, mint nálunk volt. Nem én vagyok a felelős, hogy mi nem éltünk családként, nem azt mondja, de velem nem működött, Nusikával viszont igen. Mellettem sokat dolgozott, most viszont félre tudja tenni a munkát, együtt vásárolnak, együtt csinálnak mindent, és jó apja is tud lenni Nusika kislányának.

„Ha nem is érzek jelenleg szeretetet, sőt leginkább csak utálatot, a múltunk akkor is számít. Ő viszont beletett egy dunsztosüvegbe, nehogy háborgassam a lelkét.”

Hozzá vagyok szokva, hogy megosztom vele az örömeimet, ezt abba kellene hagynom végre. Le kellene válnom róla, minimális kapcsolatot fenntartani, azt is csak a gyerekek miatt! Megfogadom magamnak szentül, hogy eztán nem hozzá fordulok, és igyekszem a számonkéréseket is kerülni, a leleplezéseket. Nem írok neki leveleket, maximum a gyerekekkel kapcsolatban, és nem hívom fel telefonon! Csak arra korlátozom az érintkezést, amire muszáj. Semmi több. Elhagytuk egymást mindketten. Én gyászolok és szenvedek és harag van bennem, Barna nem szenved. Barna a szerelméért hagyott el, ha nem is fizikailag, de lelkileg. Én azért hagytam el, mert nem éreztem szeretve magam, mert öntudatra ébredtem, a függetlenségemért, a szabadságomért hagytam el. A gyász mellett megfér az öröm is. Gyászolok, és közben örülök a szabadságomnak. Gyász viszont nincs szenvedés nélkül. Barna nem szenved, tehát nem gyászol. Mit jelenthetett számára az együtt töltött közel húsz év, a család, a gyerekek? Kezdetben nagy volt a szerelem. A házasságkötésünkről készült videofelvételen látszik, hogy majd elszálltunk a boldogságtól. Főleg én, ez tény, én eszementen boldog voltam, de Barna is azért, ez vitathatatlan. Most mégis megtagadja a szerelmünket, mintha soha nem lett volna. Ő talán így gyászol: elzár, elfed, betakar. Próbálom megérteni, de közben képtelen vagyok érzelmileg távol tartani magam ettől, hiszen nekem az egész házasságunk, a szerelmünk elevenen élő és csillogó bizonyosság. Ha nem is érzek jelenleg szeretetet, sőt leginkább csak utálatot, a múltunk akkor is számít. Ő viszont beletett egy dunsztosüvegbe, jól lezárta a tetejét, és bevágott egy kamrába, még az ajtót is rám zárta, nehogy kijöjjek onnan, és háborgassam a lelkét. Nem volt ez mindig így, nem laktam én dunsztosüvegben, nem. Barna felemelt, és szinte királynőként tisztelt. Barna Júliája a kapcsolatunkból született, és én szerettem is ezt a Júliát. Viszont mikor elfordult tőlem, meghalt ez a Júlia. Önmagamat gyászolom most. Az egóm gyásza ez, a saját halálát siratja keservesen. Meghalt az egyik Júlia, hogy újjászülethessen egy másikként.

Cikkünk a Nők Lapja Psziché június–júliusi számában jelent meg.
A tartalomból:

• A drogról tabuk nélkül – Szabó Győzővel és Csernus Imrével
  
• Így kezeld a kamaszt! Interjú Tari Annamáriával és Vekerdy Tamással
  
• Az eltűnt szex nyomában – Van visszaút, ha elmúlik a vágy?
  
• EQ – A 21. század legfontosabb képessége
  
• Példamutató nagymamák

  Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!