“Képtelen vagyok segítséget kérni!”

Össze kell szerelni a három méter magas könyvespolcot, de Ági nem tárcsázza férfiismerősei telefonszámát: „Megy az nekem egyedül is. Valahogy megoldom!” – gondolja magában. Csak akkor bizonytalanodik el, amikor a polcrendszert fel kell állítani a padlóról. Hiába fúrta és szögelte össze szépen, erejét meghaladja a rácsos szerkezet, lilul az arca, fogai csikorognak, de megemelni nem tudja. Elakadt, és végre előkeresi a mobilt, és felhívja a bátyját.

„Nem, vagy csak nagyon nehezen bírok segítséget kérni. Hogy miért? Nem nagyon tudnám elmondani. Leginkább talán azért, mert nem akarok mást a saját bajommal terhelni. Mindig arra gondolok, hogy biztosan zavarok. De ha el is fogadom a segítséget, utána mániákusan rám jön, hogy viszonozzam” – magyarázza Ági, aki évek óta szingliként él, maga csinál szinte mindent, fúr, fest és cipekedik. 

Gyengének lenni nem ér

Eszter sincs ezzel másképp, ő gyerekfejjel tanulta meg, hogy önerőből kell megoldani a dolgokat: „Apa nélkül nőttem fel, és anyukám volt a példa, aki szinte mindent egyedül oldott meg, ha pedig segítséget kellett kérnie, nagyon zavarban volt és rosszul érezte magát. Sajnos ezt a mintát én is átvettem. Nem szeretek segítséget kérni, valószínűleg, mert nem szeretek gyengének látszani. Például amikor elhagyott a szerelmem, három napig még e-mailt sem voltam képes írni erről a legjobb barátaimnak. Ma mindenhonnan azt kapjuk, hogy gyengének lenni nem ér” – mesél Eszter (32), aki azért egy szabályt megtanult az évek során: semmihez nem nyúl, aminek nyele van, ha pasi van a háztartásban.

Sokan azt tanuljuk gyerekkorunktól, hogy a gyengeség szégyen Dr. Kunsági Andrea pszichológus „Ki otthon, ki az iskolában éli meg, hogy visszautasítják, ha kér – magyarázza dr. Kunsági Andrea klinikai szakpszichológus. – Súgást, iskolai segítséget vagy éppen szülői gondoskodást utasíthat vissza a környezetünk rendszeresen vagy akkor, amikor arra éppen érzelmi okból lenne nagy szükségünk. Egy tinédzser például már megvehetné a zsebpénzéből, amit kitalál magának, mégis kapni szeretné az ajándékot a szülőtől, aki ezt nem biztos, hogy megérti. A rendszeres visszautasítást – például hogy ne szolgáltasd ki magad, ha már meg tudod csinálni magad is – gyakran úgy éljük meg, hogy ha kérünk, visszautasítást kapunk, ha meg tényleg nem tudunk valamit segítség nélkül megoldani, szégyenkeznünk kell. Van, aki ezzel éppen ellenkezőleg, azért szokik le a segítségkérésről, mert a segítők túlságosan beleszólnak utána az életébe, nemcsak a kért dologban látják segítségre szorulónak a szívességet kérőt, hanem gyermekként kezelik, az akaratát veszik semmibe. Ettől ugyanúgy hozzá lehet szokni ahhoz, hogy az a legjobb, amit megcsinálunk magunk, abba nem szól bele senki és nem is kell tehetetlennek, gyengének éreznünk magunkat. Szerencsés, aki olyan barátságokat, párkapcsolatot tud kialakítani, amiben bizalommal kérhet és szívesen ad a másik, ahol a kölcsönösség, a segítőkészség része a kapcsolatnak.”

A tekintély nem engedi, hogy segítséget kérjek

„Ha idővel kivívtál magadnak egy bizonyos fokú tekintélyt, a környezeted úgy könyvel el, hogy talpraesett vagy, mindent megoldasz – kezdi Zsuzsanna (55). – Így voltam én is, mikor annak idején a férjem beteg lett. Otthon kötöttem, de dolgozni nem tudtam, mert folyton a kórházakat jártuk, orvostól orvosig, meg nem is voltam olyan mentális állapotban, hogy termeljek. Pénz semmi, táppénz késéssel és kevés, gyerek középiskola és kollégium előtt; én kétségbeesés, tanácstalanság, frusztráció, ki nem tudtam volna mondani, hogy segítsetek!, még a szüleim sem tudták, milyen pokoli helyzetben vagyok. De meglátták az angyalok, és egy műszaki fordítás képében a segítségemre siettek. Az ebből kapott pénzből sikerült kistafírozni a gyereket a középiskolára, kollégiumra, meg kifizetni a számlákat meg az orvosi ellátást. Azt hiszem, ez azóta sem változott túl sokat, segítséget továbbra is csak végszükségben veszek igénybe.”

„Minden bátorságomra szükségem volt, hogy kérjek”

„Soha nem felejtem el azt a napot, amikor életemben először annyira kilátástalan volt a helyzetem, hogy össze kellett szednem minden erőm, tárcsáztam a legjobb barátnőm telefonszámát, és súlyosan hosszú bevezető után kiböktem: Egy hétre szükségem lenne 25 ezer forintra. Ki tudnál segíteni? Életem egyik legnehezebb pillanatai voltak ezek, korábban soha nem volt arra példa, hogy más segítségére szoruljak. A telefonban szabadkoztam, magyarázatokat gyártottam, mire a barátnőm elnevette magát, és csak annyit kérdezett: Anna, hány napodba került, hogy rávedd magad arra, hogy szívességet kérj? Jól ismert, tudta, hogy piszkosul nehéz ez nekem, és képes vagyok egy hétig csak krumplin élni, hogy eljussak az elkeseredés azon fokára, hogy segítséget kérjek” – írja Anna, aki nem nagyon tud elszámolni azzal, hogy miért alakult ki nála ez a hozzáállás.