Egyre ritkábban érintjük meg egymást

Szinte minden ember szereti és vágyja az érintést, a másik ember közelségét, ahogy azonban nő az egyedülálló, magányos emberek száma, úgy fogyatkoznak a mély és odaadó érintések; s bár sokan sóvárognak utána, félnek is tőle. E félelem mögött számtalan magyarázat húzódhat: sokan tulajdon édesanyjuktól nem kapták meg a gyengéd és óvó érintés élményét; mások soha nem tudtak megfelelni szüleik elvárásainak, nem tanulhatták meg szeretni, átölelni önmagukat. 

A nagymamám érintése

Lili (31) szerencsés helyzetben volt, bár édesanyja távol volt tőle, nagymamájától megkapta azt a szeretetet, amire vágyott: „A legfontosabb érintés, ami a lelkembe ivódott, az a nagymamám keze. Sose felejtem el, minden alkalommal, amikor estére náluk maradhattam – ez számomra tényleg mindig ünnepnap volt –, az ágya mellett egy kihúzható fotelágyon aludtam. Esténként kinyújtottam a jobb kezem az ágy karfájára, ő megfogta a bal kezével, és addig simogatta, amíg meg nem pusziltam, ezzel jelezve, hogy köszönöm, most már elég lesz, el fogok aludni. Sokszor direkt csak azért nem akartam elaludni, hogy minél tovább tartson… Aztán egy nap kórházba került. Karakán asszony volt, komoly rákbetegségen ment át korábban, az utolsó éveiben is azzal küzdött, de sose panaszkodott. Ezúttal mégis legyőzte a fájdalom. A kórházban töltött első három napban bár fokozatosan egyre kevesebbet beszélt, kezének könnyed szorításával mindig visszajelzett, hogy érti, amit mesélek neki. A negyedik nap estéjén már a nagy dózisú morfiumtól nem volt eszméleténél. Csak feküdt az ágyban, az arca meggyötört volt a fájdalomtól. Éreztem, hogy akkor látom őt utoljára. A potyogó könnyeimtől már nem láttam semmit, majd ösztönösen a bal keze után nyúltam, az arcomat beletemettem tenyerébe, aztán csak simogattam és puszilgattam. Az egykor keményen dolgozó, izmos kéz, ezúttal bársonyosan puha volt. De már nem szorított vissza a kezével. Tudtam, ez volt az utolsó érintésünk” – meséli Lili, akinek ez az érintés azóta is hiányzik.

Az érintés számomra a kommunikáció természetes formája

Katalinnak magától értetődő és természetes az érintés: „Egy-egy beszélgetés során akaratlanul is, sokszor megérintem a másik személy karját, nem tudom, miért. Talán mert amikor beszélgetek, nagyon figyelek a másikra, és így is jelzem, hogy megértéssel vagyok iránta. Persze nem mindig és minden helyzetben van ez így, nyilván függ kedvtől, személytől, személyiségtől és formális vagy éppen baráti szituációtól. Az ölelés pedig egyszerűen lételemem! A férjemmel egyértelmű, de családtagokkal, barátokkal is rendszeresen ölelkezem. Biztos van már olyan, aki mástól furcsának venné, de tőlem megszokta ezt a »viselkedést«. Nem tudom, mennyire neveltetés kérdése vagy eredménye, mert öcsém nem ilyen, azt hiszem, leginkább az emberekbe vetett hitünk, szeretetünk kinyilvánítása az ilyen nyitott testbeszéd, mintsem családi hagyomány. Arra azért érzékenyen figyelek, ha valaki ezt nem kedveli, vagy idegenkedik tőle, akkor nem nyomulok, hiszen az nekem sem természetes viselkedés onnantól. A legjobb, amikor a másik félnek is zsigerszerű a reakciója, és nemhogy kellemetlen pillanat nem adódik ebből, de annyira emberközeli, természetes mozdulat lesz, hogy szinte észre sem vesszük, csak jólesik. A jó dolgok mind így működnek.”

Megtanultunk ölelni

Kinga életében a másik ember közelsége nem volt mindig meg, kislányként, ösztönszerűen fedezte fel az ölelés gyógyító hatását, majd családi szokássá is tette: „Gimnazista voltam, tizenöt éves, amikor legjobb barátnőm édesapja meghalt. Számomra felfoghatatlan volt, hogy egyik pillanatról a másikra elmehet az, akit mindennél jobban szeretünk. Elkezdtem rettegni, éjszakánként arra riadtam, hogy nincsenek többé az apukám, az anyukám, a testvérem. A szorongásnak akkor lett vége, amikor megfogalmazódott bennem a gondolat: ha mindennap megölelem őket és a fülükbe súgom, »szeretlek«, akkor nem lesz semmi baj. Akkor nem értettem, hogy ez az aprócska gesztus miért lehet megoldás, de megnyugtatott. Emlékszem, első alkalommal meglepődve fogadták a szoros ölelést, nemcsak az én, de szüleim, testvérem lélegzete is elakadt, talán picit a szemük is fátyolosabb lett, ám az ölelés és az az egy szó közelebb hozott minket. Akkor nem értettem, de ma már tudom, ez sok mindent megváltoztatott” – írja a most 29 éves nő, akinek családjában a szoros ölelés azóta sem kopott ki. 

Kiskorom óta igénylem az ölelést

Krisztina nem is tagadja, számára fontos az ölelés, az érintés, és ezt meg is követeli: „Már ovis koromban sem volt könnyű reggelenként kiimádkozni engem az ágyból, ezért a szüleim a procedúra megkönnyítésére kis rituálékat vezettek be. Az egyik a »megszeretgetés« volt: megölelgettek, megpusziltak. Ez számomra nagyon fontossá vált. Egy kapkodós reggelen már indulásra készen, felöltözve jutott eszembe, hogy valamiért elmaradt az ölelés, ezért ledobáltam a ruháimat, és visszafeküdtem az ágyba. Amikor anyukám ledöbbenve konstatálta, hogy kezdheti elölről az egész reggeli őrületet, és valószínűleg el is fogunk késni, csak ennyit mondtam: »Nem szeretgettél meg…«” – nevet Krisztina (30), aki azóta is igényli a bújást, a simogatást. 

A munkahelyen ne nyúljanak hozzám!

Néha persze a közelségből is megárt a sok, és kimondottan kellemetlen, sőt taszító, ha valaki erőlteti a közeledést: „Van egy üzlettársunk, akinek mániája, hogy a tárgyalópartnereket, kollégákat, ha jobban belegondolok, minden útjába kerülő embert megérint. Ha ki kell rúgni valakit, a szomorú hír után szorosan megöleli. Ha konfliktus van, akkor is ölel, szorongat. Tárgyalás után a hosszas kézrázást egyszerűen nem tudja kihagyni. Már csak a puszi hiányzik, mint a maffiafilmekben. Elég komikus látvány” – vall üzleti partneréről Péter (38), aki szerint az ölelésnek, az érintésnek a családban, na meg a hálószobában a helye. 

Mi nem tesszük…

Sokan vannak, akik bár tudják és érzik, hogy az érintés jó, az érintés kell, vágyukat mégsem tudják kifejezni: „Az én családomban nem szokás a testi kontaktus, de megfigyeltem, hogy a család kutyáját mindenki nyúzza, valamiért ő lett az, akin kiéljük az érintés iránti vágyunkat. Van egy tanítványom, aki mindig hozza magával a labradorját, és ha megsimogatom, mindig megnyugszom kicsit. Emberekkel nekem soha nem ment ilyen természetesen az érintés” – vallja Tamás.