„Összerándul a gyomrom, ha csak meglátom Cilikét, a macskát, akit 18 éven át nagyon szerettem. Mára viszont odáig jutottam, hogy szinte látni se bírom, de ami még rosszabb, hallani se – pedig nincs más választásom, hallgatnom kell” – mondja elgyötört arccal Kató Balázs, Cilike gazdája.

„Éjjel és nappal, amikor csak ébren van, szinte szünet nélkül artikulátlan hangon sikoltozik, nyávog, kurrog. Hangosan, követelőzően. Éjszaka nem egyszer arra ébredünk, hogy a szoba közepén áll és üvölt.”

Szinte megállás nélkül kurrog, nyávog – Cilike, 18 éves házi macska

„Először aggódtunk, azt hittük, valami baja van: több állatorvoshoz is elvittük, megnézettük a veséjét, nem az fáj-e (korábban veseproblémái voltak), kivizsgálták a fogait, nem a fogkő miatt nem tud enni, és emiatt szenved, elemezték a vérképét, a vizeletét – semmi bajt nem találtak, ami a folyamatos jajongást indokolta volna. Ekkor már kezdtük gyanítani, hogy nem is lehetnek fájdalmai, mert amint felvettük ilyenkor, azonnal dorombolni kezdett – ha fájna valamije, akkor ilyenkor sem hagyná abba a nyávogást. Később Cilike újabb különös szokásokat vett fel: a fürdőszobai kilépőre pisilt, pedig korábban sosem tett ilyet, aztán beköltözött a gyerek kiságyába és összesározta a takaróját, majd az előszobában hagyott cipőm belsejébe kakilt. Lassan második éve élünk így, összezárva egy elviselhetetlenül, vég nélkül ordító, kiszámíthatatlanul összevissza pisilő-kakiló Cilikével.

Végül az egyik állatorvos kibökte: valószínűleg a macskánk aggkori demenciában, elhülyülésben szenved. Feltehetőleg nincsenek különösebb fájdalmai, egyszerűen elkezdett szellemileg leépülni.

Fogalmam sincs, mit tehetnék, mert bár egykor szerettem, lassan az őrületbe kerget a macskám. Ha tudnám, hogy szerető és gondoskodó gazdát találok neki, elajándékoznám, de nem hiszem, hogy bárki felvállalná Cilikét a mostani állapotában. És közben mardos a bűntudat, mert tudom, hogy egyáltalán nem tehet róla, hogy ilyenné változott.”

A fenti történet egyáltalán nem számít különlegesnek: azok az állatok, akik magukhoz képest hosszú életet élnek, bizony a végére ugyanúgy elvesztik a fonalat, mint mi, emberek.

Beszorult a szék és az asztal közé – Csibész, 15 éves pumi

Jánosi Judit tavaly az altatás mellett döntött, de még mindig könnyezik, ha Csibészről mesél: „Szegénykém az utolsó hónapjaiban már önmagához méltatlan életet élt: nem elég, hogy elvesztette szinte minden kapcsolatát a külvilággal, hiszen majdnem teljesen megvakult és megsüketült, de rájött egy kényszeres mászkálhatnék is. Szünet nélkül fel-alá járt a lakásban, már hangosan zihált, volt, hogy elbotlott – láthatóan teljesen kimerült, mégsem hagyta abba a járkálást. Amint lepihent, újból felkelt, és vonszolta magát szobáról szobára. Volt, hogy a falnak is nekiment, hiszen nem látott jól, de olyan is előfordult, hogy beszorult az asztal és a szék közé, de kifarolni már nem tudott.

Megkérdeztük az állatorvost, hogy mit tudnánk tenni érte, hogyan tudnánk segíteni, de azt mondta, sehogyan, az öregedés miatt van minden.

Húztuk-halasztottuk a nehéz döntést, de éreztük, hogy nem várhatunk sokáig. Aztán amikor éjjel is mászkálni kezdett, és már szinte egy percre sem tudta kipihenni magát, és csak rótta zihálva a köreit, akkor eldöntöttük: ha tovább hagyjuk így élni, az már csak a mi gyávaságunkról és önzésünkről szól.
Elvittük Csibészkét, elaltatták, aztán sírva temettük el a kertben, a birsalmafa alá.”