Az embernek bealkonyult, feléljük az erőforrásainkat, vegyszeresek az ételeink, egyre stresszesebbek vagyunk, korhad az egész rendszer, menekülni kell – érzik egyre többen. Hogy a világvége-hangulat jogos-e vagy sem, valószínűleg már eldöntötted magad is – de azt egy közepes összegben le mernénk fogadni, hogy hasonló gondolat már a te fejedben is megfordult –, mint ahogyan azt is, hogy aztán mégsem szöktél sehova, hanem mindent csináltál szépen tovább, mint addig.

Húsz év az Őrségben – „még mindig városi parasztok vagyunk”

További fotókért kattints a képre.

Zaicz Krisztina (42) régi motoros a városelhagyás műfajában, jó pár évvel korábban az orvosi egyetemet hagyta ott, hogy Budapestről Szalafőre költözzenek. Főleg a férje vágyott vidékre, akkor még Krisztina pesti életet képzelt el magának. Az eltelt közel húsz évben virágzó gazdaságot és vendégházakat építettek, mindezt a saját két kezükkel. Hat gyerekük van, boldog házasságban élnek.

„Húsz év alatt sok pestit láttam már belevágni, hogy aztán feladják és visszaköltözzenek a városba – a harmadik év a vízválasztó. Ide jó fizikum és kitartás kell; minden lassabban megy, a munkákat meg közösen kell végezni. Teljes az egymásrautaltság, itt nem mennek úgy a dolgok, ha széthúz a család.

A kenyeret én sütöm, a heti nagybevásárlást Szombathelyen, Zalaegerszegen intézzük. Ha valami olyan kell, amit nem kapni a közelben, azt a neten rendeljük meg, házhoz szállítással. Színházba, moziba ritkán járunk, évente egy-két alkalommal, amikor Pestre látogatunk a rokonokhoz, barátokhoz – de nem is kéne több, régen sem jártunk ennél gyakrabban. A társadalmi életet a vendégházaink visszajáró lakói és a környékbeli betelepült családok jelentik.

Hogy mi a rossz a tanyasi életben? Olyanról nem nagyon tudok beszámolni, eddig még egyszer se bántam meg, hogy ideköltöztünk. Kezdetben nehezebb volt, hogy a helyiek hogyan nyelik le a gombócot, hogy nekünk, »gyüttment városi parasztoknak« is sikerül a gazdálkodás, pedig sok mindent máshogy csinálunk, mint ők. Például máig nem kelünk hajnalban fejni, és éjjel egy előtt ritkán alszunk el – mégis minden megy a maga rendje szerint.”

Tíz éve vidéken – „mert nem vagyok egy falkaállat”

További fotókért kattints a képre.

Tolnai Mária (33) évekig kereste az igazi otthonát és több településen is próbálkozott. Most Isaszeg külterületén él egy dombon, a legközelebbi ház majd kétszáz méterre van az övétől. Előtte a fővárosban élt és számítógépes grafikával foglalkozott, most egy kutyamenhelyen dolgozik.  Azért költözött ki a nagyvárosból, mert nem akarta tudni, hogy a szomszédja milyen zenét szeret, mit főz, mit mond a gyerekének – hiányzott a magány az életéből, hogy „ne üljön a fal másik oldalán, tőle négy méterre egy idióta”...

„Igen, az tényleg kemény, amikor mínusz 10 fokban, a fejemen fejlámpával az autó mellett térdelek és próbálom feltenni a hóláncot. De ezerszer inkább ez, mint egy mocskos villamoson zötyögni a tömegben. Gázkonvektorom sincs, fejszével vágom a fát, ha meleget akarok – de közben beszívom a fa illatát, és élvezem a fizikai munka örömét, aztán meg a tűz pattogását” – mesél a mindennapok örömeiről Mária.

„Teljesen máshogy telnek a hétköznapok: madárhangokra ébredek reggel, és sosem érzek benzinbűzt. Ha esős az idő és nagy a sár, akkor a normál ruhámra bő melegítőt veszek, úgy csúszkálok el az autóig. Átgondoltan vásárlok, és érdemes betárazni pár dolgot – akinek az a legfontosabb az életében, hogy öt perc alatt friss zsömléhez jusson a sarki boltból, az inkább maradjon a városban. Itt a testmozgás is máshogy alakul: egyszerűen muszáj fizikai munkát végezned, és ezzel nemcsak az egészségednek használsz, de élvezed az elvégzett munka gyümölcsét is – Pesten maximum elmész a konditerembe gyúrni, és ott ugrálsz a többiek izzadságszagában… Egy pillanatra sem bántam meg, hogy kiköltöztem.”

Két éve az erdő szélén – egy „józan csodabogár” szemével

További fotókért kattints a képre.

Laczkó Denise (36) szerkesztő és újságíró, de már két éve egy Somogy megyei, pár száz fős zsákfaluban telnek a napjai. Kérésére nem írjuk le a hely nevét, úgy érzi, „a falu érintetlenségének védelmében” jobb, ha nem irányul a helyre túl nagy figyelem. A várost azért hagyta ott, mert fárasztotta, teljesen leszívta az energiáit, ráadásul mára már egyáltalán nem érdekli a nyüzsgés, mert úgy érzi, harmincéves koráig kihasznált minden lehetőséget, amit Budapest nyújthat.

„Hárman élünk itt: a pasim, a kutyánk és én. Igaz, hogy nincs pizzarendelés, nonstop kisbolt meg éjszakai buszjárat, de magasról teszek rá. Tulajdonképp csak a tengerpart hiányzik, hogy minden meglegyen – nevet Denise. – De komolyan, el tudod képzelni, milyen érzés a saját verandádról hallgatni a szarvasbőgést?

A munkámat sem kellett feladnom, most is cikkeket írok és szerkesztek, és mivel már tíz éve úgyis távmunkában dolgozom, ebben nem sok minden változott. Van internetünk, viszont nincs tévénk – a falu lakói nem is győznek csodálkozni, ők minden nap tévéznek. Amikor a földbe szúrtunk egy péklapátot, és arra írtuk ki a házszámot, azt hitte az egyik szomszéd, hogy végre nekünk is lett parabolaantennánk. Egyébként is egy kicsit furcsának tartanak minket, mi vagyunk a »bolondos pestiek« – például azért, mert csalánlével permetezünk és nem vegyszerrel. Hozzátenném: minden másságunk ellenére nagyon rendesek velünk, befogadóak.

Bazi sok a meló a ház körül, de nem panaszkodunk, pont ezt akartuk csinálni. Ha az ember évekig csak számítógéppel dolgozik, elkezdi úgy érezni, kell valami »igazi« munka is. Rengeteget dolgozunk, hogy helyrehozzuk a lepukkant házat és próbálunk életet verni az elhanyagolt termőföldbe, tavaly a paradicsom már egész jól termett. Remélem, idővel sikerül legalább az ételeink felét magunknak megtermelni. Eddig jól mennek a dolgaink, nagyon bizakodó vagyok, hogy ez így is marad.”

Egy éve a természetben – egy kétszáz fős zsákfalu szélén

További fotókért kattints a képre.

Gábor Eszter (38) programozó volt Budapesten, később lovakkal foglalkozott – most egy Sárospatak melletti kétszáz fős zsákfaluban él: a barátaihoz költözött, akik már korábban házakat vettek az elnéptelenedő zempléni településen. Denise-hez hasonlóan Eszter sem szeretné, ha megírnánk a település nevét, maga sem tudja miért. A városi forgatagot azért hagyta el, mert úgy érezte, a „karrierre”, okostelefonokra és csilivili ruhákra vágyó tömegek teljesen elszakadtak a valóságtól, és egy alapvetően életidegen értékrend szerint élnek, ő pedig köszöni, de nem kér ebből.

„Szeretnénk önellátók lenni, arra törekszünk, hogy minden szükséges élelmiszert megtermeljünk magunknak: a zöldséget, gyümölcsöt, húst, tejet és vajat mi készítjük. Van két lovunk, egy tehenünk a borjával, négy kecskénk, két disznónk, tyúkok, pulykák, nyulak. Ez persze rengeteg fizikai munkával jár, de az nem gond, a lovakkal is sokat güriztem. Viszont arra egy városi ember nem is gondolna, mennyi tervezéssel jár ez: már nyáron és ősszel fel kell készülnünk az állatok teleltetésére.

Van villany a házban, meg mobilt is használok, úgyhogy valamennyi pénzre azért szükségünk van, de például internetet a falu közösségi házában használunk, és palackos gázt is csak nyáron veszünk, mert télen tűzifával főzünk, fűtünk, a vizet is ott melegítjük.

Nem is gondoltam volna, milyen sokan vannak olyanok, akik hozzám hasonlóan otthagyták a városi életet, pedig ez a helyzet. Egészen meglepett, milyen összetartó közösségbe csöppenek azzal, hogy ide költözök: a környező 50 kilométeres körzet kis falvaiban sok hozzám hasonló gondolkodású ember él, többükkel nagyon jó, baráti kapcsolatban álok – a párom is közülük került ki. Azt hiszem, nagyon jó döntés volt, hogy ide költöztem” – mondja mosolygós hangon a telefonban Eszter.