„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj a földön!” Amióta világ a világ, minden kultúrában a szülők tisztelete volt a törvények törvénye. Az ALAPTÖRVÉNY. Miért? Mert szüleink által léptünk be az élet folyamába. Nem, nem tőlük kaptuk az életet, ahhoz mi, emberek túl kicsik vagyunk, hogy életet osszunk. Az ÉLET él és élni akar, a szülőkön keresztül „csak” belépünk az életbe. De – én úgy hiszem – nem véletlen, hogy éppen rajtuk keresztül.

Aki nem tiszteli a szüleit, nem tiszteli a saját sorsát (vagy tudatalatti választását), innentől kezdve pedig nem tud senkit sem igazán tisztelni. Megfigyeltem, hogy az a férfi, amelyik nem tiszteli az anyját, az alapvetően a nőket sem fogja. Ahogy az anyjával beszél (vagy az anyjáról ír), annál csak rosszabbra számítson az a nő, aki összeköti vele az életét. És természetesen mindez a nőkre is igaz: amelyik nem tiszteli az apját, az minden férfivel hadilábon fog állni, ahogy a saját férfi-énjével is. A saját anyánk nem tisztelése női mivoltunk megtagadása. Az ilyen nő soha nem fog kiteljesedni a nőiségében, ugyanúgy, ahogy egy apját nem tisztelő férfi sem a férfiúi minőségében. És mit jelent tisztelni valakit?  

Gondoljuk végig, hogyan viselkedünk azzal, akit tisztelünk! Elfogadjuk őt olyannak, amilyen, tudjuk, hol van az ő helye és hol a miénk. Nem ítélkezünk felette és legfőképpen nem alázzuk meg, nem hozzuk kellemetlen helyzetbe. Ilyet csak azzal teszünk, akit nem tisztelünk. Te évek óta ezt teszed a szüleiddel. A Sors és önismeret című könyvben (Mesterkurzus sorozat, Jaffa Kiadó ) oldalakon keresztül részletezed, mért nem tiszteled a szüleidet azért, mert megkeseredtek.
Ezzel aztán segítettél nekik, ez biztos feldobta őket! Jó érzés lehet a szüleidnek, amikor megállítják őket a rokonok, barátok, szomszédok, hogy „olvastam, mit írt rólatok Imre!”. Mit gondolsz, kinek használsz ezzel? Kinek adsz vele jót? Ki fejlődik tőle? Miben és milyen példát mutat ez? Ha megkeseredtek a szüleim, akkor igyekszem örömöt vinni az életükbe, hiszen anyaként pontosan tudom, mennyi energiába kerül egy gyereket fölnevelni. Te ezt nem tudod, ez érződik is az írásaidon. Négy-öt éves koráig a felnőttnek kell a gyermeke fenekét kitörölni, ugyanis nem ér el addig egy kisgyermek keze. Éveken át kel föl egy szülő éjszakánként a gyermekéhez, aggódik érte, beteg, köhög, lázas. Tizenéves koráig minden nyaralást, szabadságot, szabadidőprogramot hozzá kell igazítani, hisz amíg nem kezdődik el a leválás (kamaszkor), addig bizony egy gyermeknek leginkább a szüleire van szüksége. Akinek nincs gyereke, nem is tudja, milyen a felelősségvállalásnak ez a dimenziója, amikor olyasvalakiért vállalunk felelősséget, akit még magunknál is jobban szeretünk.

Út a felnőtt párkapcsolatok felé című írásodban változatlanul a szüleidet hozod kellemetlen helyzetbe, mert azt gondolod, hogy ez is a róluk való leválás velejárója. Elképesztő tévedés! Ezt írod: „Amikor kisfiú voltam, iszonyúan felnéztem az apámra, ő volt számomra az első hiteles férfi. Aztán, emlékszem, egyszer kiskölyökként megfogalmaztam, hogy »hé, hát az apám milyen bizonytalan!«. Akkor még nem tudtam, hogy ez azt jelenti: az apám férfiként bizonyos helyzetekben gyáva. A következő iszonyú fontos lépés: ha ránézek az apámra és az anyámra, akkor könyörtelenül ki merem mondani az emberi személyiségvonásaikat, jót, rosszat egyaránt.” 
Ezzel szinte mindannyian így voltunk. És ez így természetes! Mindannyian azt hittük, hogy a mi apukánk a legerősebb és a mi anyukánk a legszebb és legjobb anyuka a világon, és igen, felnőtté válásunk során egyszer csak elkezdtük őket meglátni. És ez a meglátás egy időre adott egy távolodást is. Ebben a periódusban többféle negatív érzés alakult ki bennem is a szüleimmel szemben (harag, vádlás, kritizálás, elégedetlenség...), de idővel – ahogy bölcsültem – azt is megláttam, miért erre voltak képesek a szüleim, miért ezt tudták adni. És ezután jött a megértés és a teljes elfogadás, ami igen nagy megbékélést és harmóniát hozott az életembe.

Véleményem szerint amíg eljutunk a leválásig, a következő folyamaton megyünk keresztül: először mindannyian rajongunk a szüleinkért, akármilyenek is; automatikusan szeretetre születtünk. Kamaszkorban – jó esetben – elkezdünk lázadni, leválni, meglátni. Ez a meglátás egyre bővül: egyre több mindent látunk meg belőlük. Normális, hiszen elkezdünk tőlük távolodni, jobban rájuk látunk. Ez sokféle érzést fölhozhat az emberben. És – szintén jó esetben – ezután jön a megértés, hogy ő miért erre volt képes, milyen okai lehettek a tetteinek. És ezzel együtt jöhet a teljes elfogadás is. És a leválás csakis itt történhet meg.

Szerinted ez a leválás, hogy az előadásaidban és az írásaidban évek óta a szüleidet minősíted? Hogy ország-világ előtt legyávázod az apádat? Ez épp KÖTÉS, nem pedig elengedés, leválás! És most hadd osszak meg valamit, ami szintén a törvények törvénye. Minden negatív érzés, gondolat, tett kötést hoz létre. Az igazi elengedés a szeretet. Nem az imádat (az is egy véglet), hanem a szeretet, ami elfogadó. A másoknak okozott rossz érzés viszont az egyik legerősebb ragasztóanyag. Mit érezhet az apád, amikor elolvassa, vagy visszamondják neki, hogy ő gyáva? És mi köze van ehhez az olvasónak? Vagy hogy az anyukád megkeseredett? Mért tartozik ez ránk, és mit gondolsz – kérdem még egyszer –, kinek segítesz ezzel? Milyen klassz lesz, amikor a követőid majd elkezdik kiosztani a szüleiket, abban a totális tévhitben, hogy ez a „leválás”! Na ez az, amivel igazán bonyolítani lehet az életünket!

Közel száz családállítást láttam, illetve vettem részt rajta segítőként, állítóként egyaránt, több tucatszor tapasztalhattam meg, hogy a konfliktusok, nehézségek mögött az állt, hogy a gyermek nem tisztelte a szüleit. Bert Hellinger (korunk egyik legnagyobb terapeutája, a családállítási módszer létrehozója) ezt úgy hívja: lázadás. Azt mondja, az egyik legtöbb nehézséget hozó állapot, ami leblokkolja az energia áramlását. Az ő kifejezéseivel élve, a szülő a „nagy”, a gyerek a „kicsi”, és a kicsinek nincs joga ahhoz, hogy megítélje a nagyot. Ami nem egyenlő azzal, hogy vakok vagyunk és nem látjuk a szüleink negatív tulajdonságait. De a látás még nem ítélkezés. Te pedig ezt teszed. Amíg „a nyúl viszi a puskát”, addig a gyermek nem kerül a helyére, ezáltal nem is tudja a saját, felnőtt életét élni. Több tízezer (sőt a világban több százezer) családállítás bizonyította ezt.

Mindenki azt teszi, amire képes. Oka van annak is, ha valaki gyáva lett. Ráadásul nem attól lesz bátor, mert legyávázzák. Nem, attól még gyengébb lesz, mert szorongani fog, hogy ő nem elég jó, nem elég erős. Egyébként meg a szeretet olyan, mint a napfény, a gyávára is éppúgy süt, mint a bátorra. Szép kis világ lenne, ahol csak az erőseket, szépeket, csinosakat, sikereseket, bátrakat lehet szeretni...
Végezetül annyit, abban tökéletesen igazad van, hogy a felnőtté válásnak valóban elengedhetetlen része a szüleink halálának elfogadása, illetve a szülők mintegy kívülről való meglátása – tehát a negatívumoké is –, de véleményem szerint minden igazságnak (ami alapvetően szubjektív), minden őszinteségnek akkor van értelme, ha attól a másik fejlődik. Ha az segít a másiknak.
Ahogy írtam, a szülő-gyermek kapcsolat folyamatában én azt tartom egészségesnek, ha a kezdeti rajongás után jön a kamaszkor lázadása, a kívülről való meg- és rálátás (ez a belső mozi igen sok változáson megy keresztül), majd pedig a megértés, elfogadás és ezáltal más minőségben újra egyfajta közeledés, hiszen örökké össze leszünk egymással kötve, még akkor is, ha soha nem találkozunk.
Ma már sajnos egyre kevésbé divat a tisztelet. A gyerek nem tiszteli a szülőt, így hát nem tiszteli a diák sem a tanárt, a tanítvány sem a mestert. Egymást sem, önmagunkat sem. Hogyan tudna bárkit is igazán tisztelni az, aki a saját életébe való belépés forrását, a szüleit nem tiszteli?
Mintha elfelejtettük volna, kiktől mit kaptunk. Csakhogy így minket sem fognak tisztelni.

További minden jót:
Spitzer Gyöngyi (Soma)

Csernus Imre válaszát ITT olvashatod.