A szobánkban nem franciaágy volt, de azért elég közel voltunk, kb. másfél méterre egymástól. Én, a hiperzajérzékeny, elkövettem azt a hibát, hogy elfelejtettem megkérdezni, horkol-e. Fél egy felé tértünk nyugovóra, ő hamarabb elaludt, én még olvastam… volna. Ugyanis kiderült, hogy horkol. Ááááááá!!! Jaj, mit tegyek? Így nem tudok aludni! Persze azonnal a viaszos füldugómhoz menekültem, de hiába, túl erős volt a zaj. Eszembe jutott, hogy kiveszek egy egyágyas szobát, de rájöttem, hogy eleve azért nem jutott nekünk erkélyes szoba, mert túl későn foglaltunk, és nincs több szabad szobájuk. Akkor kiveszem az ágybetétet, és kipakolom az előszobába, vagy megágyazok a fürdőkádban.

Vagy, jutott eszembe a váratlan ötlet, kérek tőle egy szem altatót, merthogy – elmondása szerint – ő évek óta azzal alszik. Na mármost, én totál gyógyszerellenes vagyok, de van az a helyzet, amikor szükség van rá, illetve amikor jól jön. Ez most az utóbbi. Ez is egy kaland, próbáljuk ki! (Alvászavaros periódusaimban macskagyökér-citromfű teakeverékkel aludtam el, sosem szedtem altatót.) Felébresztettem (legalább addig sem horkolt, kaptam egy kis szünetet a leszedálás előtt…), hogy adjon nekem is egy szemet. Egy olyan szert adott, amelyről tudtam, hogy nem kifejezetten altató, de azt mondta, jó lesz erre a célra. Valóban, pillanatokon belül aludtam. Háromnegyed 11-kor ébredtem fel (lekésve a 10 óráig tartó reggelit), és úgy kóvályogtam, úgy szédültem, mint aki teljesen másnapos. (Napok óta nem ittam előtte még egy pohár bort sem.) Azt terveztük, hogy a reggeli után beülünk a kocsiba, és elmegyünk Egerszalókra kirándulni, csakhogy alkalmatlan voltam a vezetésre. Harmadjára találtam bele a bugyimba, már a felvétele komoly koncentrációt igényelt. Végül is nagy nehezen összekapartam magam, és lementünk, dél felé készíttettem külön reggelit. A szálló wellnessében a szauna, a gőz, az úszás végül is körülbelül délután 3-ra magamhoz térített, fél 5-kor már el tudtunk indulni Egerszalókra.

Úristen, mi ez a brutál méreg, honnan szerezted, és mire szeded?! Elmondta, hogy neki elfogyott az altatója, és ezt csak kölcsönkérte a férjétől, aki egy másik pszichopharmatikummal kiegészítve évek óta ezt szedi a pánikbetegségére. Napi 3 szemet, plusz ugyanennyit a másik gyógyszerből is. A pánikja elmúlt, igaz, olyan gyenge és zárkózott lett, hogy jó ideje nem hagyja el a lakást, még vásárolni sem megy le. Az szuper… Nem is nagyon csodálom. Ez a gyógyszer nemcsak a pánikot, de az életerőt is kiszívja az emberből. Kérdeztem, hogy kapott-e más alternatívát a gyógyulásra a pszichiátertől, mint ezt a „remek” gyógyszert, de nem. Nyilván persze ehhez az önpusztításhoz ő is kellett, hiszen ma már annyiféle módszer, út, lehetőség áll azelőtt, aki gyógyulni – valóban gyógyulni! – akar. De van, akiben annyi erő sincs adott esetben, hogy akarjon, és ilyenkor nagyon keményen mellékvágányra kerülhet az illető, ha rákattan a lehúzó, enerváló gyógyszerre. Elképzeltem, hogy ha ezt rendszeresen szedném, mi lenne… Inkább végig sem gondolom, ki sem mondom.

Többször tanulmányoztam már Szendi Gábor Tények-tévhitek site-ját, de most, hogy megtapasztaltam, mennyire durva hatása van egy ilyen gyógyszernek, azt fogalmaztam meg magamban, hogy mindenképpen csak az lehet az előrevivő, ha már az iskolásokat elkezdik tanítani a stresszoldó, önbizalom-erősítő módszerekre, relaxációra, meditációra, stresszkezelésre. Hosszú távon csak ez lehet kifizetődő.

De vajon kik gyógyítják azokat, akik felnőttként benne vannak? Túl sokan élnek gyógyszerrel, és túl kevesen gyógyulnak.