Még ki sem pihentem a nyári, nőknek tartott önismereti és belsőerő-táboraimat (amelyek a saját önismeretemet és belső erőmet is igen megmutatták…), már mentem le Ózdra, ahol az ország egyik legszegényebb cigánytelepén, Hétesen idén 4. éve rendezte meg Bódis Kriszta (író, dokumentumfilm-rendező) a főként gyerekeknek szóló képzőművészeti, alkotó- és médiatábort. Én idén voltam másodszor, és egy új kihívás elé raktam magam: az ott élő nőknek és nőkkel csináltam csoportot. Többévi tanácsadás és csoportterápia után már alapvetően rálátok az átlagos élethelyzetű nők problémáira, de roppant kíváncsi voltam arra: vajon miben másak azoknak a nőknek a problémái, akik egzisztenciálisan a legnagyobb nyomorban, mélyszegénységben élnek, és mit tudok én nekik adni?

Soma Mamagésa különvéleménye a francia romák kiutasításáról.

Megérkezésem után nem sokkal belém karol egy 45–50 közöttinek tűnő asszony (később kiderül, hogy csak 39 éves – ez nagyon jellemző rájuk, hogy hamar megkopnak, megtörnek, megöregszenek). Elpanaszolja, hogy 5 gyermeke van (ez ott nem számít soknak), 3 általános iskolai végzettsége (ez viszont gyakori, sokuk írni-olvasni sem tud), évek óta Xanaxon él (szinte mindenki), orvos által diagnosztizált (ezt nem ezzel a szóval mondta), hogy pánikbeteg, depressziós (mindkettő gyakori az ott élőknél). Nincs munkája, a környéken totális munkanélküliség van, se esélyt, se reményt nem lát maga előtt, már ötször kísérelt meg öngyilkosságot is.

Annyira lehúzott mindebbe beleélni magam, hogy el sem mentem 20-án este Krisztáékkal és a sok szimpatikus önkéntessel vacsorázni, beszélgetni. Azon törtem a fejem: mit adhatok én?
Akármennyi is a szörnyűség, akármekkora is a nyomor, az élet akkor is tele van megszámlálhatatlan mennyiségű örömmel! A megváltoztathatatlanon való merengés csak még inkább lehúz; én nem tudok nekik mást adni (némi adományon kívül), csak a szemléletbeli változást! Akkor – gondoltam magamban – kapd össze magad, Gyöngyi, hiszen te magad tanítod, hogy a sajnálatot ki kell égetni, mint a szemölcsöt, hisz az mindenkit lehúz, csak az együttérzés és a konstruktív továbblépés lehet előrevivő! Eldöntöttem, hogy megértetem velük: az önsajnálatba és a panaszkodásba való beleragadás mennyire önlehúzó, és törekedni kell még ilyen körülmények között is az örömök megtalálására! (Úgyhogy ezen a ponton teljes mértékben egyezett az alapvető üzenetem a normális egzisztenciális szinten élő nőknek szólóval.)

Kértem őket, hogy írjanak listát a jó tulajdonságaikból. Két reakció jött azonnal: „Az micsoda?”, és hogy „nem tudok írni”. Elkezdtem helyettük összeírni, végiggondolni, kimondani: jó anya vagyok, gondoskodó, jól főzök, odaadó feleség, szerető vagyok, együtt érző, jószívű, jól táncolok… (A többiek ezek közül másoltak: „Jolföszök, kondoskodo, főszni, odaadd…”) Gyönyörű volt látni, ahogy nyílnak, virulnak a saját értékeik tudatosításával! (Éppúgy, ahogy az átlagos „fehér csoportjaimnál”…)

Nagyon alacsony a cigányok önbecsülése, úgyhogy megértettem velük: növelni, fejleszteni kell az önbizalmat, hiszen akkor járhat bárki a saját útján, ha van önbizalma. Ha bízik önmagában. Ha te nem hiszel, bízol magadban, ha te elhagyod azt, aki vagy, akkor mit várhatsz az életben? Megtanítottam nekik a kineziológiai önbizalom-erősítő gyakorlatsort, az auraerősítőt (elképesztő, milyen nyitottak voltak rá), és a 2. napra sikerült a fekvő meditációra is rávennem őket. (Merthogy a cigányok nem fekszenek le egymás előtt „csak úgy” a földre. Ez túl intim.) Ezzel mutattam nekik egy alternatívát a Xanax helyett, ami annyira bejött nekik, hogy nyitottak arra (ők kérték), hogy küldjek belőle CD-t, mert van, akinek van magnója, CD-lejátszója, és összegyűlnének együtt hallgatni. És amit még megértettem velük: muszáj, hogy időnként kilépjenek az anyaszerepből, és csak önmagukkal legyenek! Ezek a nők nem ismerik ezt!

Nem ismerik a kirándulást, az esti sétákat, a kocogást, semmi olyat, aminek köze van az autonóm időtöltéshez. Közben szenvednek tőle, kivannak az idegszálaik a folyamatos gyerekricsajtól és ugyanattól a lehúzó közegtől. Lányok, asszonyok (és persze férfiak), töltsétek magatokat, keressétek néha a csendet, a nyugalmat, az egyedüllétet, a természetet, hogy önmagatokkal lehessetek! Mindent, ami ad, tölt! Csak akkor tudunk adni, ha van miből. Először furcsállották, mondván, hogy „mit szólnának a többiek, hogy elmegyek sétálni?”. De megértették, hogy ha változást akarnak, új szokások kellenek!

Az imaterem falára (ahol az én foglalkozásaim voltak) ez volt kiírva: „Imé, újat cselekszem, épp most készül” (Ésaiás 43.18.).

És ez is mindenkire igaz: ha változást akarnunk, új szokások kellenek!