A tánc nővé varázsolt

Karcsú férfi- és női testek úsznak a levegőben, gyönyörűen, harmonikusan, szenvedélyesen. A tánc magával ragad. Ez történt Szedlay Gyöngyivel (43) is, aki régóta szeretett volna táncolni, de valahogy sosem fért bele az életébe.

– Hét éve egyedül nevelem a gyerekeimet, akik mára már nagykamasszá nőttek. Arra gondoltam, mikor vágjak bele, ha most nem! A válás, az egyedül töltött évek meglehetősen megtépázták az önbizalmamat, jó néhány kiló is felkúszott. Végül legyőztem a saját ellenállásomat, elmentem egy tánciskolába. A tánc mellett Bikram-jóga-órákra is jártam, a súlyfölösleget ez kezdte rólam leolvasztani, mégpedig éhezés nélkül. De az igazi változást, amit már a vak is láthat rajtam, a tánc hozta meg. A tánc ugyanis nem csak mozgás. Az első nagyon érdekes élmény, hogy megtanultam másokat úgy is megérinteni, hogy érzelmileg semleges maradtam: vagyis maga az érintés vált természetessé. Aztán jött a nagy tanulság: hogy a férfi vezet. Hát ez nekem nem természetes: két gyereket nevelek egyedül, és középvezető vagyok egy cégnél. Az életem minden pillanatában fontos döntéseket kell hoznom. És akkor ott a tánc, ahol átadhatom a vezetést.

Szedlay Gyöngyi (43)

"A nagy tanulság: a férfi vezet"

Ahogy eljutottam a tánctudás magasabb fokára, megéreztem, hogy már ki tudom fejezni az érzelmeimet a mozgással. Amikor nem arra összpontosítasz, hogy melyik lábaddal mit is kellene csinálni, hanem a csípő, a kar és a kezek is mozognak, az már a nőről szól. Tánc közben átélem a szenvedélyt, a szerelmet, de nem személyesen a táncpartnerem iránt, ő ilyenkor inkább magát a férfinemet jelképezi. A tánc erre a pár percre érzelemdús történetté lesz. Akár egy óra alatt megélheted, hogy milyen sokféleképp lehetsz nő, és hogy nőnek lenni jó. És ez a mindennapi életben is veled marad. Kérdezd meg az ismerőseimet, láttak-e néhány éve sminkelve, magas sarkú cipőben, miniszoknyában! A válasz egyértelmű: soha. Ma mindennap nőies nőként lépek ki a lakásból, és ez látszik azon is, hogyan viszonyulnak hozzám az emberek. Észreveszik, hogy nyitottabb vagyok, megváltozik a hangszínük, a tekintetük, amikor szólnak hozzám. Már csak egy állandó táncpartner hiányzik az életemből.

Életmentő edzőterem

„Most nagyon nehéz, de tudom, hogy megcsinálom. Kezemben tartom, ami történik, megcsinálom. És ha megcsinálom, akkor talán másra is képes leszek. Ha megcsinálom, tudom, hogy értékes vagyok. Végre büszke lehetek magamra!” – hány nő fején futnak át ezek a gondolatok, miközben súlyokkal és kilométerekkel küzdenek az edzőteremben. Steklovits Adriennek (31) éppen erre az érzésre volt szüksége.

– Mindig sportoltam, atletizáltam, konditerembe jártam, kézilabdáztam, bicikliztem. Ennek a házasságkötésünk vetett véget. Amíg nagy volt a szerelem, nem volt rá idő, aztán amikor már lett volna kedvem, a férjem kezdte mondogatni, hogy ne menjek, legyek inkább vele, aztán amikor megfogant a kisbabánk, amiatt nem engedett, babával meg még kevésbé. Ha tudtam volna, hogy ezek a házasságunk összeomlásának első jelei… De nem csak a sport maradt így abba. A barátnőim sem tetszettek neki, aztán az sem, hogy egyedül járok vásárolni, aztán hogy én döntöm el, mire költöm a pénzem, hogy egyáltalán nálam van a saját bankkártyám. Nemcsak lelkileg, de fizikailag is tönkrementem. A terhességekkel közel negyven kilóval lettem nehezebb, a felét valahogy lediétáztam magamról, de gyötrelmes volt minden nap. Regényt lehetne írni arról, hogy min mentem át néhány év alatt. Akkor kaptam észbe, amikor már láttam, hogy a gyerekek rovására megy a dolog.

Steklovits Adrienn (31) negyven kilótól...

és egy fullasztó kapcsolattól szabadult meg

Felkerestem egy pszichológust, aki segített, de azt mondta: nagyon fontos lenne, hogy elkezdjek sportolni vagy jógázni. Nagy szerencsénkre éppen akkor keresett a Kismama magazin olyan anyukát, aki fogyni, szépülni szeretne. Jelentkeztem, és ez megváltoztatta az életemet. Végre a kezemben volt az adu, hogy miért muszáj a férjemnek elengednie otthonról: szerződést kötöttem a magazinnal. Ha megszegem, anyagilag járunk rosszul.

A sport segített, hogy szabad legyen

Tamás Vera, a személyi edző lelket öntött belém, és közben keményen dolgoztatta a testemet. A harmincadik szülinapomon majdnem elsírtam magam, úgy mondtam neki: ez a legcsodálatosabb ajándék, amit valaha kaptam: össze tudom zárni a lapockáimat, ki tudom húzni magam. Keszi Kriszta, az edzőterem manuálterápiás szakembere kimasszírozta az izmaimból a csomókat, és ahogy előre megmondta, ezzel együtt a lelki görcseim is enyhültek. A csúcspont akkor érkezett el, amikor a program végén a stylisttal jártuk a boltokat, és akasztgatta le a ruhákat, hogy nahát, ebben is milyen dögösen néznél ki, próbáld csak föl. Hogy én dögös, jó nő!

Akik akkor segítettek, a barátaim maradtak, pedig már nem járok hozzájuk. Annyira össze tudtam szedni magam, hogy beadtam a válópert, és megszerveztem, hogy titokban elmeneküljünk abból a lakásból. Albérletbe költöztünk a gyerekekkel, ahol nem volt világítás sem, csak a drót lógott ki a falból. Anyura hagytam a piciket, elmentem, hogy vegyek egy állólámpát és egy szerszámkészletet. Ahogy indultam haza az áruházból, összeszorult a gyomrom. Eddig ha bármit vásároltam, napokig botrány volt belőle. De rájöttem, hogy ebbe már senki nem szólhat bele. Szabad vagyok!


Kiénekelem a bánatomat

Mizsei Szilvinek (31) évtizedeken át hiányzott a népdal, a közös éneklés.

Mizsei Szilvi (31) újra mer énekelni

– A Galga-vidéken születtem, ahol még él a népzene, a néptánc. Már elsős koromban kiderült, kincs van a torkomban, énekes szólista lettem az iskolában, és megnyertem minden lehetséges versenyt. Egészen nyolcadikig, mert akkor abbahagytam. A kortársaim folyton piszkáltak a népdaléneklés miatt, és ez teljesen aláásta az önbecsülésemet. Azóta többször kerültem az éneklés közelébe, de mindig megállított ez a mélyreható rossz érzés. Teltek az évek, felnőttem, férjhez mentem, megszületett a kislányom. De egyre jobban hiányzott a népdal, az éneklés, amiben otthon éreztem magam. Egyik ismerősömnek meséltem a bánatomról, aki azon nyomban tudta, mire van szükségem. Mondta, hogy ismeri Lovász Irén énekest, fel is hívta, és átadta a telefont. Rögtön megbeszéltünk egy találkozót. Ott Irén egyszerűen csak annyit mondott: énekeljek.

Rettentően izgultam. Közel húsz év után hihetetlen volt ezt átélni! Hallottam végre a hangomat, Irén bekapcsolódott, együtt énekeltünk, és ebben a pillanatban otthon voltam megint! Hívott a dalolókörbe, amit a Budavári Művelődési Házban tart. Már az első alkalommal hihetetlen érzés fogott el. Feszülni kezdett a mellkasom. A végén alig vártam, hogy kimehessek, és kiengedhessem magamból azt az évek óta raktározott fájdalmat és keserűséget, amit a gyerekkoromban elszenvedett bántások okoztak. A férjem vállán sírtam ki a bánatomat. Ő azt mondta, ha csak ennyit adott nekem ez az alkalom, hogy újra énekeltem, már az megérte. Viszont ennél sokkal többet kaptam. Segít maga az éneklés, de az is, hogy ma már megértem a régről ránk maradt dalok üzeneteit is, érzem, hogy a sok száz évvel ezelőtt élt emberek is ugyanezt a fájdalmat, vágyakozást, szerelmet élték át, amit mi most. Ma már két picinek énekelek, egy az ölemben, a másik a hasamban hallgatja. Szeretném, ha ők úgy vihetnék mindezt tovább, hogy közben ne éljék át azt a fájdalmat, amit nekem kellett.

Ma már nem csak a gyerekeinek énekel