Egy harmincas éveinek a közepén járó, törékeny asszony története ez. Még gimnazista korában ismerte meg a párját, és érettségi után nem sokkal, szinte gyermekfejjel összeházasodtak. És ahogy az lenni szokott, a szerelem kémiájának elmúlásával elkezdték egymást meglátni. A fiúról (nem is tudom, hogy férfinak nevezzem-e azt, aki még nem felnőtt) hamarosan kiderült, hogy egy feszültségekkel teli, durva alak, aki rendszeresen ütötte a feleségét. És mire az asszonyka felismerte, hogy ő kivel is él együtt, akkorra már megfogant. S bár a férfi ezt tudta, az ütlegelések egyre gyakoribbak lettek. Egy éjjel az asszony nem tudott aludni, kiült a konyhába, számadást készített, végiggondolta a lehetséges jövőjét a férje mellett, és a lélek szintjén kapcsolatba lépett a nyolchetes babájával, akinek már nevet is adott (azt mondta, biztos volt benne, hogy lány): „Drága kicsi Aliz! Bocsáss meg nekem, de túl korán jöttél hozzám. Jobb apát szeretnék neked, jobb férjet magamnak, kérlek, érts meg, és menj most vissza, mert el szeretnék válni, meg szeretném találni az igazi társam.” Másnap elvetélt. Néhány hét múlva pedig el is vált. Megtalálta a társát, akivel tizenéve boldogságban él. Hamarosan újra megfogant, egészséges fia lett. De ahogy haladt előre az időben, úgy nőtt benne az elfojtott bűntudat – és a titok sötétje –, hogy Alizt elhajtotta magából és magától. Erről tizenhét év után nekem beszélt először. Iszonyú mennyiségű energiát emésztett föl vele.

Hét éve szeretnének kis testvért, azóta nem jön össze. Bár a fia spontánul fogant, de az egyre növekvő bűntudattal leblokkolta magát. Azt érezte, hogy ez a „büntetése”, amiért Alizt visszaküldte.
Igen, így valóban el lehet vetélni, a lélek tudja, érzi, hallja, amit az anyja átél. (Több barátnőm számolt már be arról, hogy ezt megtette.) Eddig két lombikbébiprogramot csinált végig sikertelenül. És ahogy az alapvetően és nagy általánosságban az ilyen intézményeknél van, a lelki hátteret nem kutatják, és sajnos az odaérkező, testileg egészséges, szülőségre spontán módon is alkalmas emberek sem követnek el mindent (minél több mindent), hogy a lelki okokat keressék, mielőtt a nő egy hormonháborúnak teszi ki magát, és a mesterséges megtermékenyítésnek.

Sikerült megértetnem ezzel az asszonnyal, hogy a babáját már elengedte. (Évek óta gyújtogatta Aliznak mindenszentek napján a mécsest, és kért tőle újra és újra bocsánatot.) A saját bűntudatát, lelkiismeret-furdalását, önbüntetését kellett elengednie, mert innentől már azzal követ el HIBÁT, ha mindezzel tovább vonja ki magát az életből. Ezt nemcsak az eszével, de a szívével-lelkével is megértette, hogy a vezeklése innentől életellenes. Mindezt a hiábavalóan elfolyatott energiát fordítsa magára, a férjére, a kisfiára, a világra, az életre. Megterveztük az elengedő rituálét, a napját, idejét, helyét és menetét, hiszen ilyenkor a lélek is megéli, hogy valaminek vége van, és egy új dolog indul el. A mi kultúránkban nem beszélnek arról, hogyan dolgozza fel ezt egy asszony (beleértem az abortuszt és a halvaszülést is), pedig ez bizonyos szinteken örökre lenyomatot hagy.

Drága nőtársaim, akik ezt átéltétek! Adjatok a babátoknak nevet, gyászoljátok meg, engedjétek el, és mindig tudjátok, hogy a gyermekeitek sorában (akik majd megszületnek vagy megszülettek) neki mindig megvan a helye. Ha már nagyobbak lesznek a gyerekeitek, meséljétek el nekik, hogy volt egy (vagy akárhány) testvérük, akinek vissza kellett mennie. Csakis így lehet rend és a lélekben béke.