Életmód

A legszegényebb a leggazdagabbnál

Gilvánfa két utcájában régi házak követik egymást. Hévízen szállodasorok, butikok és parkok között járunk. Gilvánfa az ország legszegényebb települése, Hévíz a leggazdagabb. A lakók most találkoztak...

Történt ugyanis, hogy a hévíziek úgy érezték, jó volna megajándékozni a legszegényebbeket. Meghívták hát őket magukhoz, jöjjenek, fürödjenek, legyenek velük egy napig.


A gilvánfai vendégeket a polgármesteri hivatalban várjuk. Késnek, mert bizony hosszú az út Hévízig. Amikor a buszról leszállnak szegényes, összevissza ruháikban, rengeteg gyerekükkel, elered az eső. Egy apa védelmező mozdulattal tartja két porontya fölé saját kabátját, mert bizony a kicsik egy szál pulóverben jöttek. Szaladnak befelé asszonyok, gyerekek, férfiak, közülük néhányan kapatosak már… Beülnek sorban az elegáns színházterembe. A kölcsönös polgármesteri köszöntés után a hévízi művészeti iskola diákjai adnak koncertet. A vendégek hallgatnak illedelmesen, a mindig izgő-mozgó kiskamasz fiúk is elcsendesednek. Csak akkor élednek meg kicsit, amikor egy cigány dal hangzik el. Sándor tapsolni, kontrázni kezd. Látszik, hogy pityókás, nem bír tovább egy helyben ülni. A többiek csitítják, pisszegnek, viselkedjen, ne hozzon rájuk szégyent! Pedig igyekeznek, nagyon. Mert egész más világ van ott, ahonnan ők érkeztek.

Két utca. Ennyi Gilvánfa. Lefelé „a telep”, ahol a legszegényebbek élnek. „Fönt” a templom körül a „jobb” házak. Középen az alacsony, fehérre meszelt épület a polgármesteri hivatal. Gyakorta cserélődnek itt a polgármesterek, mert olykor hangos szóváltások közepette feloszlatja magát a képviselőtestület. Nemrégiben is ez történt. De ezen már nem lepődik meg senki. A baj sokkal nagyobb ennél.







Bogdán János
– Kemény itt az élet, nem tudja azt kívülálló elképzelni sem – próbált megismertetni minket a helyzettel a hévízi kirándulás előtt egy nappal Bogdán János, a most „elzavart” polgármester. – Jönnének csak ide akkor, amikor osztjuk a szociális segélyt. A hivatalban megkapják az emberek a pénzt, és már viszik is az uzsoráshoz. Mert a kevésből hamar megszorulnak emberek, kölcsönkérnek, aztán triplájával kell visszafizetniük. Többen meggazdagodtak már ebből. Törvényesen nem lehet behajtani ugyan a tartozást, de megfenyegetni azért meg tudják az embereket.

Folyik a műsor, a gilvánfaiak örülnek neki, meg a hévíziek ajándékainak is. Vági Ferencné áll fel, a Teréz anyáról elnevezett idősotthon vezetője, aki elmondja, az öregek közül 57-en 57 ezer forintot gyűjtött a gilvánfai gyerekeknek. Remélik, odakerül a pénz, ahová szánják. Vértes Árpád, polgármester átad egy Hévízről szóló képeskönyvet Bogdán Jánosnak, Gilvánfa polgármesterének. Ezt Gilvánfa egy óvodások által készített képpel viszonozza, amely manya-sütést (kenyérsütést) ábrázol. A vendégek kapnak még négyszáz kilogramm lisztet és száraztésztát a helyi katolikus közösség gyűjtéséből.

A pogácsakenyér, a manya megsül a sparhelten is a gilvánfai telepen. Aki elmerészkedik idáig, láthatja a házakon túl az erdőt. Az ötvenes években még ott, az erdőben élt a cigányság, földbe vájt kunyhókban. A hatvanas években adták ki azt a párthatározatot, hogy házakat kell építeni, ki kell onnan őket költöztetni. Így született a telep. Ezt mesélte odafelé tartva Békési Andrea, a Szent Márton Caritas Alapítvány szociális munkása, akit a faluban mindenki ismerősként köszöntött, bárhová is mentünk.







Angéláéknál kikapcsolták a villanyt
Egy újabb építésű házba léptünk be, az aprócska épületekből álló utca végén. Csak egyetlen szobáját fűtötték, ez a nappali, háló, konyha, minden. A kis Angéla nagyon megijedt a fényképezőgéptől, amikor az föl-fölvillant. Az anyja is mondta, ne fényképezzük, ne is írjuk le a nevét, úgyse segít őrajta senki és semmi. Egy rozoga asztal előtt állva készítette a húst. Pocakjában a hetedik gyerek, de még így is karcsúnak tűnt. A blúza csipkés és hófehér. A gyerek is tiszta, világos ruháin nem volt egyetlen pecsét sem. Csak a lakás rideg. Betonpadló, csupasz falak mindenütt.

– Kikapcsolták a villanyt – mondta egyből. – Választani kellett, vagy kifizetem, vagy enni adok a gyerekeimnek. Hát az evést választottam – és sütötte tovább a rántott húst. Far-hát, hús alig van rajta egy kevés. Ezt láttuk, és elmentünk hamar. Ők viszont ott maradtak, és estére meggyújtották a gyertyát. Tegnap is, ma is, holnap és holnapután. Búcsúzásképp még elárulta, hogy a baba a pocakjában keresztben fekszik. Mintha nem akarna ide kijönni…

Hévízen a vendégek fürödni mennek. Igaz, nem a tóra. Csak ide, a polgármesteri hivatal szállodájába, két, erre az alkalomra lezárt medencébe. A magyarázat szerint hideg van, és a gyógyvíz nem való gyerekeknek. Bár ide is a tó vize érkezik…

Talán egy óráig sem tart a fürdőzés. Pedig a gyerekek nagyon pancsolnak, és a felnőttek is jólesően csúsznak bele a vízbe. Kamerák és fényképezőgépek merednek rájuk közben. Ezek mutatják meg a nagyvilágnak, milyen szegénynek lenni a gazdagságban.







Józsi, Gyöngyi, Vanessza és Martin
Józsi és Gyöngyi szégyenlősek mindketten. Nehéz volt őket rávenni, hogy mutassák meg, hogy élnek a telepen. Nem nagyon akaródzott nekik a fényképezőgép elé állni. Aztán összenéztek, és mégis vállalták, itt nem olvassa a Nők Lapját senki. Bevezettek a picinyke szobába, és mosolygósan ültek egymás mellé. Gyöngyi kezében ott volt a kis Martin, aki néha-néha szopott kicsit, aztán érdeklődve nézett körbe. Józsi nagy ember, az volt az érzésem, ha feláll, beveri a fejét a gerendába. A szemében vidámság ült, pedig munkája nincs neki sem. Se szakképzettsége, csak épp a nyolc osztály. Azt mondták, nem jönnek Hévízre. Bevásároltak nemrégiben, pénzük nem maradt semmi, üres zsebbel pedig csak nem indulnak el.

– Szociálist kapok – mesélte Józsi. – Volt munkám korábban, de megszűnt. Most is eljárok azért hébe-hóba alkalmi munkára. Majd csak lesz valahogy – és látszott, tényleg nem aggódik. Közben az alkonyi napfény egy pillanatra kislányukra, a különösen szép Vanesszára esett. A kezében kicsi pónit szorongatott.
Apja-anyja gyönyörködve nézte.

– Jól érezzük, hogy ti itt boldogok vagytok?

– Hát, igen. Együtt vagyunk Gyöngyivel, mert így jó nekünk. Ugyan nincs róla papír.

– Józsi nem kocsmázik soha – szólt Gyöngyi is –, bár van itt olyan ember, aki oda jár mindig, nem is egy. De ő itthon marad velem.

Ezt mesélték, majd kikísértek, mi meg megköszöntük, hogy itt lehettünk, és még gyönyörködtünk a macskáikban, ahogy ott játszottak, gömbölyödtek az udvaron.

A gyerekeket nem nyomasztja semmi a hévízi vendégségben. Akik nem akartak, vagy nem tudtak fürödni, mert nem volt fürdőruhájuk, azok is játszanak a polgármesteri hivatal előterében. Rajzolnak, az egyik asztalnál, hajót, papírrepülőt hajtogatnak. Lendvai Éva, az öregek otthonának mentálhigiénés szakembere olyan mosolygós szeretettel segít nekik, hogy körülötte gyülekeznek mindannyian. Az ötéves, csillogó fekete szemű Anettkát kérdezem, mit rajzolt. Mutatja a képet. Hercegnőket, és mondja is, hogy látom-e, ez a kicsi megcsipkedte itt ezt a másikat, aki erre nekiment a falnak. Nevetünk. Fogja a kezem, átölel. Kérdezgetem, van-e nekik otthon színes ceruzájuk, de nem válaszol, csak a szemével nevet rám megint.







Töltött káposzta és pacal volt az ebéd


Ebédre töltött káposzta van, meg a pacal. Mindenki sorban áll, a pincér szed egyenként felnőttnek, gyereknek. Szűkös a hely, nincs terítő, a csupasz asztalon eszünk. A gyerekek leginkább gyümölcsért rohangálnak. Van alma, banán, sőt, kivi. Egy kisfiú egészben eszi meg a szőrös gyümölcsöt, hisz még nem látott ilyet sosem.

Ebéd után moziba megyünk, átvágunk a hotelsorokon, a színes butikok kavalkádján. Jönnek a gyerekek nagy lelkesen, milyen jó lesz, hogy moziban nézhetnek egy filmet. Csak ott derül ki, hogy feliratos… sokan vannak, akik nem tudnak ilyen gyorsan olvasni, ki-kimennek. Pedig kedves-szomorú a film, és jó a vége, ahogy illik is egy meséhez, örülhetnének neki.

Orsós János, akinél addig ültünk tegnap Gilvánfán, míg ránk nem esteledett, arról faggatott minket, ismerjük-e a cigány mesét az aranyhajú lányról. Mert bizony ez az ő meséje, rengeteget tanult ő gyerekkorában, hiszen nem volt akkoriban se mozi, se film. Iskolába sem járhattak, a világot ezekből a történetekből tanulták.

– Az erdőben születtem, és „gunyhóban” – így mondta – laktunk a szüleimmel, meg a hat testvéremmel. Ott aludtunk a földön, anyám selyemfüvet hozott nekünk a rétről. Arra terített ruhákat, kabátokat, ami volt. A szüleim meg egy gerendát tettek keresztbe fentebb, azon aludtak az épp legkisebb gyerekkel. Mégis szép gyerekkorom volt. Az öregek között akadt néhány nagy mesélő, hozzájuk mentünk mi, gyerekek hallgatni a történeteket. Meséltünk akkor is, ha gyászoltunk. Tüzet raktunk, körbe ültük, és így tartottuk ébren magunkat egész éjjel. Össze-összejártunk máskor is, segítettük egymást, nem úgy, ahogy a maiak.

Besötétedik Hévízen is, mire elindulunk a tóhoz. De nem fürödni, hanem egy terembe, ahol ismeretterjesztő filmet vetítenek. Közben süteményeket és habos kapucsínót osztanak. Anett nagy testvére, Tünde ott ül Éva néni mellett, bújik oda hozzá. Az édesanyja vele szemben, épp szoptatja a legkisebb gyermekét. A tizediket.

Megfogom Tündi kezét, és odaviszem az ablakhoz, megnézni, ahogy tündérrózsáival a tó nyújtózik odakint, álmos esti hangulatban. A kislány jön velem, kapaszkodik belém, kettesben lemegyünk a tóhoz. Kint hűvös van, de még látjuk a színes tündérrózsákat, és megmutatjuk, hogy tényleg langyos a víz. Fogom a kezét, és ő magától értetődő szeretettel követ. Készül is egy fotó, hogy itt voltunk, tényleg…

Elindulunk a fürdő épületébe. Már zárnak, így nem zavarjuk a pihenőket. Hideg a szél, de az utolsó vendég még benn lubickol a vízben. Mi meg nézzük őt hosszan. Aztán már csak kifelé visz az út. Gilvánfa polgármestere elragadtatva beszél az élményekről.







“Furcsa látni, hogy ez is Magyarország” – mondta Gilvánfa polgármestere


– Negyvenéves vagyok – mondja –, de még nem voltam ilyen helyen. Furcsa látni, hogy ez is Magyarország. Számunkra olyan, mintha a mennyországba utaztunk volna. Itt az emberek szívét nem szorítja a félelem, nem aggódnak a holnapon, csak élik az életet. Mi hazamegyünk, néhány napig még elkísér bennünket ez az élmény, de aztán otthon ismét fel kell tennünk a kérdést, mi lesz holnap, hogyan tovább.

Kilépünk a kapunk, mire idáig jut a gondolatokban. Odakint csomagokat osztanak a vendéglátók búcsúzóul a gyerekeknek. De tizenegy csomag van, és sokkal több gyerek. Anett keservesen sírni kezd, amikor kiderül, neki nem jutott semmi. Éva vigasztalja megint. Fogja a lányok kezét. Anettét jobbról, Tündiét balról. Mennek a buszhoz, mintha mindig így mennének mindenhová. Puszival búcsúzunk el, Anett még mindig pityereg, előkotrom hát a táskám mélyéről az útra szánt csokit.

Így megyünk el. Még látom, ahogy Vági Ferencné, az öregek otthonának vezetője rohan a sötétben a gyerekek után, hirtelen vett pótcsomagokat cipel. Reménykedem, hátha még utoléri őket.






A gyerekekben reménykedünk


– Négyszáz ember lakik Gilvánfán, szinte mindenki cigány – mondja Békési Andrea, a Szent Márton Caritas Alapítvány szociális munkása. – A rendszerváltás óta nincs munka. Az emberek szakképzetlenek. Nem éri meg Pécsen dolgozni, mert a fizetésük olyan alacsony, nem telne belőle bérletre sem. Felnőtt egy generáció, aki nem látta a szüleit dolgozni sosem. Pedig sok itt a gyerek, bennük reménykedünk. Őket is nehéz a szakmáig eljuttatni. Anyagi és lelki okai is vannak ennek. Az iskola Magyarmecskén van, a bérletet ki kell fizetni, a könyvek, az iskolaszerek nem kevés pénzbe kerülnek. A gyerekek pedig nehezen tanulnak, ha nincs, aki melléjük áll, aki biztatja őket, mondogatja, hogy tanulj, akkor is, ha fekete vagy, akkor is, ha nehéz.

 


 


 


 


 


 


 











Még több az e heti Nők Lapjából:


• Frizuránk van »
• Ajándék a Mikulásnak »
• Szerelmi oldásról és kötésről »
• „Pánikbeteg és gyógyszerfüggő vagyok. Ki segít?” »
• Richard Gere, a hűséges szívtipró » 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top