Életmód

Fogyatékkal élni

Nehéz elképzelni, hogyan élnek azok, akik nem látják az arcokat, nem hallják szeretteik szavát. Sokan azt hiszik, a fogyatékos ember nem élhet teljes életet. Holott a sérült ember, ha szeretõ környezet veszi körül, ugyanolyan boldog lehet, mint bárki más.

Húsz éve él Pesthidegkúton, a mozgássérültek lakótelepén Pusztafi László. Feleségével az elsők között költözött a mozgáskorlátozottaknak kialakított kényelmes otthonba. Pusztaiék lakása hatvan négyzetméter, mégis tágasnak látszik. Jó volt az építész, nyugtázom, ügyelt a részletekre.

– Eleinte furcsa volt, hogy a környéken szinte minden üzletbe és középületbe be tudunk jutni – mondja László. – A főváros egészéről ugyanez a mai napig nem mondható el. Még azért is küzdenünk kell, hogy megállhassunk az autóval a számunkra kijelölt parkolóhelyeken. De én bizom benne, hogy lesz változás, ugyanis a plázákban már akadálytalanul tudunk közlekedni – mosolyodik el, és a pillanat tört része alatt kigördül a konyhába, hogy üdítővel, aprósüteménnyel térjen vissza.

– Tizenhét éves voltam. Az építőtáborban felborult velünk az autóbusz – ugrik nagyot az időben. – Három iskolatársam meghalt, nekem a gerincem sérült. Senki nem mondta meg, hogy többé nem fogok lábra állni. Magam jöttem rá, amikor hat hónap fekvés után a rehabilitációs osztályra kerültem. A székemmel gyorsan megbarátkoztam. Óriási volt újra közlekedni! Kimenni a folyosóra, onnan át az udvarra! De mivel a sok fekvéstől gyenge voltam, nehezen bírtam átemelni magam az ágyról a székbe, hát edzeni kezdtem. A kezemre kötöztettem két vastárcsát, azokat emelgettem, később pedig jöttek a valódi súlyzók, tíz-tizenöt kilósak. Fizikailag erősödtem, és fokozatosan visszanyertem az életkedvemet.

– Nyolc hónappal később a szüleim hazavittek. Addigra átalakították a családi házat, a lépcsők helyén rámpa volt, a kád, a vécé mellett kapaszkodó. Az iskolát magántanulóként folytattam. Barátaim, tanáraim sokat segítettek. Lérettségiztem, de nem tanultam tovább. Akkor ez nem volt divat a sérültek körében.

Mivel tele volt energiával, beíratkozott egy tanfolyamra, az úgynevezett révészképzőbe, és kezdte látogatni a kórházakat. – Sorstársaimba, a friss gerincsérültekbe próbáltam lelket önteni. A saját példámmal bizonyítva, hogy így is lehet, sőt érdemes élni. A szabadidőmben kosárlabdáztam, pingpongoztam, súlyt löktem. A balesetem után tíz évvel ismertem meg a feleségemet, Juditot, aki szintén asztaliteniszezett. Fiatalok voltunk, szerelmesek, boldogok, és ez a sporteredményeikben is megmutatkozott. Együtt jártunk edzésre, és három év után összeházasodtunk. Judit 1996-ban ezüstérmet nyert az atlantai paralimpián, én pedig a világranglistán a legjobb nyolc közé kerültem.

A felhőtlen időszaknak 2001 januárjában lett vége. Judit váratlanul rosszul lett, elveszítette eszméletét, és többé nem tért magához. – Mivel túl hosszú időt töltöttem kórházban úgy döntöttem, itthon fogom ápolni. Tíz hónapig feküdt kómában, s én egy ápolónő segítségével mindvégig mellette voltam – mondja László.
S hogy az asszony halála után talpra tudott állni, az rendkívüli akaraterejének köszönhető, no és a lakótelepen élő sorstársainak, akiktől rengeteg segítséget kapott.
– Már újra tudok mosolyogni, és egy ideje ismét játszom – mondja búcsúzásul.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top