„Ha nincs óvszer, nincs szex” – Nyílt levél egy HIV-pozitív 24 éves lánytól

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
A húszas éveid arra vannak, hogy bulizz hajnalig, dolgozz keményen, de élj szabadon. Lucie élete nem ilyen most már: 20 éves korában derült ki, hogy HIV-pozitív. A diagnózis megváltoztatta az egész életét. Azoknak írta a nyílt levelet, akik azt gondolják, velük ez sosem történhet meg.

„2012. június 28-án, 20 évesen ott ültem az orvossal szemben, aki épp azt közölte velem, hogy HIV-fertőzött vagyok. Hirtelen annyi villant át az agyamon, hogy »Az életem meg fog változni«, majd azt kérdeztem magamtól, hogy »Miért pont én?« Emlékszem, hogy a falon, jobbra tőlem lógott egy kép, talán egy autót ábrázolt. Nem tudom biztosan, mert egy könnycsepp homályosította el a látásomat. Az volt az egyetlen könnycseppem. A sokk könnye, ahogy legördült az arcomon. Az orvos még hozzátette, hogy ettől én még teljesen rendben vagyok, és nincs miért aggódnom. 

De hát azt mondta, hogy nincs semmilyen nemi baja

A következő alkalommal a kórházban rengeteg kérdést tettek fel, hogy megtalálják a fertőzés kiindulási pontját. »Volt Afrikában mostanában?«, »Járt ebben és abban az időpontban Angliában?«, »Gyakorolja az anális szexet?«, »Használt valaha intravénás drogot?« stb. Pár hónappal azelőtt volt egy védekezés nélküli kalandom, azt hiszem, onnan eredt a fertőzés inkább. Pedig a fickó azt mondta, nincs nemi betegsége, nem szerepelt a múltjában több száz szexpartner. Ráadásul csak szájjal érintkeztem az ondójával, gondoltam attól biztos nem kaphattam el. Aztán a nővérke felvilágosított, hogy elég egy kis sérülés a számban és a férfi elő-ondóváladéka ahhoz, hogy megfertőződjek.

Mielőtt elkezdték volna a kezelést, az egész olyan szürreálisnak tűnt. Hiszen jól éreztem magam, egészséges voltam, kicsit depresszívvé váltam ugyan, de ez ebben a helyzetben érthető, és egyáltalán nem éreztem betegnek magam. De pár héttel a diagnózis után átéltem életem első pánikrohamát. Minden pillanata élesen előttem van, ahogy a bevásárlóközpontban sétálva elkezdett fájni a hasam, kivert a víz, és semmi mást nem akartam, csak kijutni onnan. Hazafelé az ájulás kerülgetett, de valahogy elvergődtem a lakásomig.

Ahogy becsuktam magam mögött otthon az ajtót, elkezdtem hisztérikusan zokogni és borzalmas hányingerem lett. Pár percig eltartott, mire teljesen magamhoz tértem. Azon a nyáron még előjött párszor ez a rohan, néha olyan abszurd hallucinációkkal kísérve, mintha egy bogár vagy egy űrlény mászkálna az ereimben, legszívesebben letéptem volna a bőrömet tőle. Leírhatatlan érzés volt.

Képeink illusztrációk
Képeink illusztrációk

Három tabletta 24 óránként

2012. augusztus közepén kezdtem el a kezelést. Három tabletta 24 óránként. Hirtelen olyan valóságossá vált: HIV-pozitív vagyok. Kezelésekre kell járnom, tablettákat kell szednem. Minden áldott nap, az életem hátralévő részében. A mellékhatások elég jól elkerültek, bár a sárgaság a szemem sarkában a gyógyszerek miatt van. Sokan azt hiszik, hogy májbeteg vagyok, azért sárga a szemem fehérje. Két és fél éve ugyanolyan, nem múlik és nem lett sárgább. Az orvosom váltogatja a gyógyszereimet, mert mint megtudtam, a vírus képes rezisztenssé válni a szerekre. Sőt többé nem szexelhetek védekezés nélkül még egy másik HIV-fertőzött emberrel sem, mert azt kockáztatom vele, hogy benne egy másfelé mutálódott vírus van, amivel megfertőzhet. Újra.

Változatos reakciók

Nem sokkal azután, hogy megtudtam a diagnózist, elmondtam a legközelebbi barátaimnak. Az anyámmal csak pár nappal később tudattam. Elém jött a vonathoz, hogy autóval vigyen haza, akkor meséltem el neki mindent. Megkérdezte, hogy érzem magam. Hogyan kaptam el. Mi történt. Elmagyaráztam. Mire hazaértünk, már be is fejeztük ezt a témát. Semleges volt a reakciója, ítélkezéstől és félelemtől mentes. Később értettem csak meg, hogy miért.

A karácsonyi ünnepek után mondtam el a két húgomnak, késő éjjel. Az anyám is ott volt a szobában. Elővettem a három doboz tablettámat, ők pedig rákérdeztek, hogy mire valók ezek a gyógyszerek. „HIV-vírusra szedem.” Az anyámra néztem, ő pedig felállt és kiment a szobából. A testvéreim elkezdtek sírni, azt hüppögték, hogy hülye voltam és oda kellett volna figyelnem magamra. Az anyám visszajött és annyit mondott, hogy ez benne van a pakliban. Vannak olyan fiatalok, akik az autójukban, útközben azért halnak meg, mert épp csatornát váltanak a rádión, vagy ha nem halnak meg, egész életükre lebénulnak. Mások húszévesen rákosak lesznek, vagy öngyilkosságot követnek el. És rengeteg gyerek van, akik valamilyen betegség miatt meg sem érik a huszadik évüket. Mindenféle borzalom szakadhat a nyakunkba, bármelyik pillanatban. »Szar ügy, de ez van.« Igaza volt, ott álltam 20 évesen, HIV-fertőzötten és semmit sem tehettem ellene.

A apám és a nővérem nem tud a betegségemről a mai napig. Nem tudom, mikor szedem össze a bátorságomat, hogy elmondjam nekik. Egyszer apám megtalálta véletlenül az egyik gyógyszeremet, nézegette egy darabig, de nem kérdezett semmit. Nem tudom, hogy azért, mert nem érdekelte, vagy azért, mert nem akarta tudni az igazságot.

Lehet, hogy a cölibátust választom inkább

A legrosszabb az volt, amikor 2012 novemberében megismerkedtem egy sráccal. Már régóta szingli voltam, ami nem igazán zavart, de őt megkedveltem, jó volt vele lenni. Az egyik este otthon tévéztünk, aminek az lett a vége, hogy megcsókolt. „Várj, mondanom kell valamit, mielőtt bármit csinálnánk.” De valahogy nem tudtam kimondani. Percekig csak hallgattam. Amint kiböktem, hogy HIV-pozitív vagyok, könnyekben törtem ki, ő pedig csak szorosan átölelt. Szerintem jó öt percig csak bőgtem, mire sikerült összeszedni magam és elmagyarázni, milyen helyzetben vagyok. Arra kért, hogy adjak neki pár napot, amíg átgondolja a szituációt.

Végül úgy alakult, hogy még ma is együtt vagyunk. De néha olyan érzésem van, hogy könnyebb lenne, ha cölibátust fogadnék. A legelején a vírus olyan volt a kapcsolatunkban, mintha hárman lennénk. Szabadon beszélgettünk róla, ami jót tett mindkettőnknek, de ettől még volt, hogy a pasim napokig nem tudott aludni, félt a vizsgálatok eredményeitől, vagy hogy nem akart hozzám sem érni, mert gyűlölte, hogy csak kotonnal teheti meg.

Nem vagyok szerencsétlen, nem kell sajnálni

Szerencsésnek érzem magam, hogy az orvosok minden előítélet nélkül álltak hozzám végig. Bár nyilván mindenkihez így állnak, nekem mégis jólesett, mert sok olyan emberrel találkoztam, akik sajnáltak és áldozatként láttak engem. Nekik én voltam a szegény, szerencsétlen lány. Ironikus, de ez annyira idegesített, hogy néha azt kívántam, bárcsak ez az egész az én hibám lenne és befejeznék körülöttem a sajnálkozást. Nem elhagyott a szerencsém, hanem védekezés nélkül szexeltem egy olyan férfivel, aki azt mondta, nem fertőzött, én meg hittem neki. Kitettem magam a HIV-fertőzés veszélyének. De persze azt sosem hagytam, hogy bárki azt mondja, hogy az én hibám, kivéve a húgaimat és az anyámat. Ők okolhattak engem. De senki másnak nincs joga ítélkezni fölöttem. 

A magam módján próbáltam valahogy segíteni a fertőzés megelőzésében a szociális munkásokat, akikkel megismerkedtem a kezelésem alatt. Kétségbeesve tapasztaltam, hogy senkire semmilyen hatással nem volt a történetem és a tapasztalataim. A legszörnyűbb az, hogy a hozzám közel állók sem tanultak az én példámból. Úgy állnak a kérdéshez, hogy velük ez nem történhet meg, és simán elmesélik a mai napig az egyéjszakás kalandjaikat, amiken rendre óvszer nélkül szexelnek. Egy kedves meleg barátom rendszeresen védekezés nélkül él nemi életet, pedig követi a betegségemet az elejétől kezdve. A múltkor megemlítette, hogy el akar menni kivizsgáltatni magát, mert tudja, hogy kockázatos, amit csinál. De ezt vállat vonva mondta, mert „Ha elkaptam, az sem baj, te is jól vagy”. Szinte fizikailag fáj, hogy a számomra kedves embereket sem tudom megvédeni attól, ami velem történt, mert nem hallgatnak rám.

A diagnózis után alapjaiban rendült meg a bizalmam az emberekben

Én is egy voltam azok közül, akik azt hiszik, velük ez nem történhet meg. Francia, heteroszexuális, 20 éves nő voltam, legkevésbé az AIDS aggasztott. Egyszerűen nem is létezett számomra. Ha egy férfi azt mondja, hogy nincs betegsége, és hogy csak három nővel volt eddig, akkor miért kellett volna gyanakodnom? A diagnózis után nem tudtam többé bízni senkiben. Úgy döntöttem, mindenki gyanús. Lehet, hogy az a fickó nem is tudta, hogy fertőzött. Lehet, hogy azóta sem derült ki számára, és megfertőzött rajtam kívül még ki tudja, hány lányt.

Ezért kell elmenni rendszeresen vizsgálatra, hogy a tudtodon kívül nehogy hazudj a partnerednek. Mert hogy állhatsz oda a másik elé tiszta lelkiismerettel óvszer nélkül úgy, hogy azt sem tudod, benned kering-e a gyilkos kór? Minden egyes új szexuális partnerrel kötelező az óvszer. Ha nincs óvszer, nincs szex. Tartsd ehhez magad és akkor nem kell soha átélned azt, amit nekem.

Biztos, hogy rengeteg HIV-pozitív ember tudna mit hozzátenni ahhoz, amit itt leírtam. Mind máshogy éljük meg ezt a helyzetet. Már régóta szerettem volna erről beszélni, de eddig mindig féltem megosztani a nagy világgal, hogy fertőzött vagyok. Féltem a diszkriminációtól, pedig tudom, hogy nincs mit szégyellni ezen. Nem tudom, most miért döntöttem úgy, hogy mindent leírok. Talán csak szerettem volna a fiataloknak egy nagy pofont adni, hogy ébredjenek fel és vegyék véresen komolyan ezt a veszélyt. Ez a nyílt levél az én pofonom.”

Olvass még többet a HIV-fertőzésről:

Címkék: HIV nyílt levél