nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Akkor is meggyógyulok – üzenet a leukémiámnak, ami 29 évesen akar kicsinálni

„Írd ki magadból!” – tanácsolta a főszerkesztőm nemes egyszerűséggel, akinek habozva, összeszorult gyomorral jelentettem be hónapokkal ezelőtt: baj van. Hirtelen jött, nem tudtam hova tenni a dolgot, de ez a félmondat benn ragadt, és én azóta, azaz három hónapja írom ki magamból, hogy gyakorlatilag mi a fészkes fene történik.
Németh Orsi
Németh Orsi
f Ajánlom

Veseproblémák, gyógyszerek, antibiotikumos kúrák, diéták, infúziók, orvosok, kórházi kezelések, sok jótanács…körülbelül így telt az elmúlt egy-két évem, de ahelyett, hogy jobb lett volna, mindig rosszabb lett. Valahol itt kezdődik a mi történetünk, a leukémiámnak és nekem, ami 29 éves koromban merészelte megtámadni a szervezetemet.

„Akkor most nézzek körül, mi a helyzet az urnahelypiacon?”

2017 nyarán tetőzött a probléma. Emlékszem, egy meleg júliusi nap volt, amikor kint 35 fokig kúszott a hőmérő higanyszála, én pedig közel 40 fokos lázzal és tüdőgyulladással feküdtem a nappaliban, a kanapémon. Nem mehetett ez így tovább, úgyhogy új orvost kerestem, akinek elmeséltem addigi kálváriám, így  kivizsgálás kivizsgálást követett….ismét! „Vannak olyan esetek, amikor nehéz felismerni egy betegséget. Pár vizsgálatot még el kell végezni, hogy pontos diagnózist tudjunk mondani, de az eddigi eredményei azt támasztják alá, hogy önnek leukémiája van” – mondta tényszerűen az arcomba az orvos, én pedig csak körülbelül kettőt tudtam pislogni, és próbáltam teljesen elbagatellizálni a helyzetet, így feltettem életem legbugyutább kérdését: „Akkor kezdjek el nézelődni urnahely után?” Bugyuta kérdést még bugyutább nevetés követett, a kínos szituációból pedig az orvosom rángatott vissza a jelenbe, így még egyszer elismételte: „Megcsinálunk még pár vizsgálatot, és egy hét múlva kiderül, hogy a leukémia melyik típusával van dolgunk” – mondta. Hát, köszi szépen!

Az a bizonyos egy hét

Nem kívánom senkinek ezt az egy hetet. Bátran ki merem jelenteni, életem legnehezebb és leghosszabb egy hete volt. Hiszti, sírógörcsök, depresszió, dührohamok, nem beszélünk róla, de miért nem beszélünk róla, nem beszélünk senkivel, csak dolgozunk, és lehetőleg, amennyire csak lehet, belebújunk a laptopunkba hete volt ez. Amíg más nyaralt, és a közösségi oldalára töltögette fel a jobbnál jobb tengerparti vagy épp balcsis fotóit, én azon gondolkoztam, hogy akkor most vajon mennyi időm van még hátra. Mi jön? Kemoterápia? Ezért növesztettem a hajam vagy öt évig? Vagy tényleg nézzek valami jó kis urna után? Mi lesz a kutyámmal? És hogy mondom el a munkahelyemen? Vagy kapok gyógyszereket, és pikk-pakk meggyógyulok? A hét végére rendesen belefáradtam a saját magam által kreált ezernyi spekulációba, de végre eljött az igazság napja.

Amikor mennél is, meg nem is az orvosodhoz

Megannyi dolog kavargott bennem, de próbáltam nagy levegőket venni, és nyugtatni magam, bármi lesz, megoldjuk! Az agykontroll nem az én asztalom, de próbáltam bevetni mindent, hogy higgadt maradjak. Látszólag haláli nyugodtan, kimérten ültem a váróban, amikor végre meghallottam a nevem. Határozottan vonultam be az orvosomhoz, akinek még köszönni is elfelejtettem, inkább lehuppantam az első adandó székre, amit megláttam, és kérdőn néztem, amolyan jöjjön az ítélet ábrázattal. „Jó híreim vannak” – kezdte, és amit utána mondott, arra nem emlékszem. Elhangzott a lényeg, és pár százezer súly gördült le rólam egy pillanat alatt, és a kimértnek mutatkozó, kevésbé kommunikatív Orsiból kitört a sírás. Abban a pillanatban a legkisebb problémává vált, hogy milyen terápia jön, a lényeg, hogy az urnaprojektet egyelőre – vélhetően jó sok időre –  napoljuk! 

Képünk illusztráció (Fotó: Thinkstock)

Aztán ami ezután jött és még mindig tart

Eldöntöttem, hogy az önsajnálatnak ezzel az egy héttel véget is vetek, és a gyógyulásra koncentrálok. Gyógyszeres kezelést kapok, amit, igaz, nem viselek túl jól a sok immunerősítő és vitamin szedése mellett sem, de némi humorral, segítő barátokkal és családtagokkal minden elviselhetőbb. Az állandó vérvételek és a számok rabságában élek, leginkább a vérsüllyedés és a fehérvérsejtszám adatai azok, amik hétről hétre meghatároznak, de tudom, ez az időszak átmeneti, ahogy a betegséggel járó mellékhatások is. Csak előrenézek, tervezek, célokat tűzök ki, amik jót tesznek a lelkemnek. Nekem ez a taktikám. Egyelőre nincs szükség kemoterápiára, igaz, ott lebeg a fejem felett, de úgy vagyok vele, ha az segít, akkor jöjjön, utána jobb lesz, mert jobbnak kell lennie, addig pedig minden marad a régiben.

Akiknek sokat köszönhetek, és akik nélkül sehol sem lennék

Az elmúlt pár évben azt hittem, nagyon egyedül maradtam. Valahogy a „barátok” többsége elillant, én pedig új életet kezdtem. Az első nagy pozitív löket a munkahelyem volt. Amikor elmondtam a főszerkesztőmnek, mi a diagnózis, biztosra vettem, oké, akkor most búcsút kell intenem az NLC-nek, és ezt a döntést el kell fogadnom, nincs mese. De nem így lett! Mindenki kivétel nélkül mellettem áll, és szurkol, ami óriási energiát ad. De nagyon sokat köszönhetek azoknak a szerzőimnek, akikkel együtt dolgozom, akik megkönnyítik a mindennapi rutint, akiket ugyancsak őszintén érdekel, hogy vagyok, hol tartok. Óriási segítség, amikor egy rosszabb, nem bírok mozogni, annyira fáj mindenem, vagy épp hányós napomon nem tudom Hugót sétálni vinni, de Ildi, Anikó vagy Dávid, a szomszédaim kopogtatnak az ajtón. Amikor a szuperszonikus nagynéném, Irmi bepattan a kocsiba Kálmán bácsival, és főtt ételt hoznak, úgysem eszel, pláne nem főzöl, de enned kell valamit, mert lassan elfogysz címszóval. Amikor Ildi szomszédom átjön egy napindító kávéra, és sírva nevetünk valami idióta faviccen még munkakezdés előtt. Apró, felbecsülhetetlen pillanatok, amelyekért nem győzők elég hálás lenni nektek!

Egy kis plusz

A szokásos heti rutinom része, hogy átcsettegek barátnőmhöz és egyben a világ legszuperebb masszőréhez, Anikóhoz. Egy alkalommal korábban érkeztem, ezért leültem az előszobában, amikor megpillantottam a falon egy üzenetet. Anikó nem tudja, de akárhányszor megyek hozzájuk, mindig elolvasom, mert többek között ez is erőt ad, adjon erőt nektek is:

„Sose add fel. Bármi történjék is, ne add fel. Erősítsd meg szíved. Országodban túl sok energiát fordítanak az ész fejlesztésére ahelyett, hogy szívüket edzenék. Légy együttérző a barátaidon kívül mindenki mással is. Légy együttérző, dolgozz lelked és egyben a világ békéjéért. Dolgozz a békéért, és hallgass rám: sose add fel. Nem számít, mi folyik körülötted, nem számít, mi történik. Sose add fel!” (XIV. dalai láma)

Ha ez egy határidős cikk lett volna, nagy bajban lennék a felelős szerkesztőim előtt, hiszen azóta a júliusi „bejelentős” nap óta próbálom kiírni magamból, mi is történik. Bő három hónap kellett ahhoz, hogy elmondjam, hol tartok most. Szerintem jó úton, mert tudok róla írni és beszélni, önsajnáltatás helyett pedig maximálisan a gyógyulásra koncentrálni. Vannak célok, óriási tervek, és bár sokszor fáj itt-ott, nem adom fel, mert nem adhatom fel!

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon