Én vagyok az a “maifiatal”, aki nem adja át a helyét a buszon

Mivel nem tehetem meg, hogy kocsival hurcoltatom magam, vagy inkább nem is dolgozom, kénytelen voltam buszozni. A gyógyszerektől égett az agyam, semmi erőm nem volt addigra, fáradt voltam, rosszul voltam, és csak reméltem, hogy nem lesz dugó, nem fog a 20 perces út egy órát tartani. Felszálltam a tömött buszra, és megláttam a fényt, egy ülőhelyet a tömegben. Senki nem akart leülni, micsoda megkönnyebbülés. Elindultam arrafelé, amikor észrevettem, hogy egy nagymama is oda igyekszik a 9-10 éves unokával. És akkor ott, tudjátok, mint a filmekben, amikor lassítva mutatják a jelenetet, a nő rám nézett, végig pásztázta a kendőmet, az arcomat, ami hófehér, bár talán inkább szürke volt, szemöldök és szempilla nélkül, majd egyetlen nagy lendülettel belökte a srácot arra a helyre, és utána rám mosolygott. Azért ez egy olyan pillanat, amikor nehéz nem elsírni magad.

Beszóltak az amputált lábú lánynak, mert nem adta át az ülőhelyét a buszon

De persze ez csak egy a sokból. Napi szinten fordul elő, hogy idősödő vagy idős emberek akkora lendülettel vetődnek rá helyekre, amekkoráról én már csak álmodhatok.

A betegségem óta egyetlen egyszer adta át a helyet egy srác, pedig akkor már egycentis hajam is volt. Viszont nagyon sokszor tettek rám megjegyzést.

Nagyjából tízszer utaztam át a várost branüllel a kezemben, ebből az utasok nullaszor adták át a helyet, és pont ugyanennyiszer álltak odébb egy lépéssel, hogy legalább ne azzal a kezemmel kelljen egyensúlyoznom a kapaszkodónál, amelyikben van. Őszinte leszek, én még most is kellemetlenül érzem magam, ha ülök a villamoson vagy a buszon, mert engem úgy neveltek, hogy nincs rá szükségem. Iszonyatos érzés, hogy 35 évesen már van. Igen, nekem ez szörnyen kellemetlen. Fájdalmaim vannak, a keringésem sem az igazi, bárhol, bármikor képes vagyok kiszáradni, és ha ez nem elég, még jön hozzá az artritiszem is. Na, nem panaszkodásból, többnyire az örömömhöz elég, hogy élek, de ezek mind olyan problémák, amik kívülről nem látszanak… mármint idegenek nem feltétlenül veszik észre. És utálom, hogy emiatt én is csak egy “maifiatalok” vagyok az emberek szemében. De szóval nem tehetek róla, nem én kértem, nem én akarok ezzel élni.

MTI Fotó: Kollányi Péter

Bár sose érezném úgy, hogy le kell ülnöm hazafelé. Bár sose fordulna elő, hogy le kell szállnom a buszról, hogy ne legyek rosszul. Egyszer anyukám azt mondta elege van az elveimből (amiket tanultam, otthon), és ebben a helyzetben az ülőhely nem jólneveltség kérdése.

És igaza van. Mégis én érzem magam kellemetlenül. Mégis neki kell rám szólnia, ha rosszabb napom van, hogy üljek le. Mégis neki kell ellenőriznie útközben, hogy hazaérek-e, mert sejti, hogy nem fogok erőszakkal leülni. Mert, ha ülök is, ha tényleg úgy érzem, hogy szükséges, és tudok is, akkor felállok, még most is.

Tényleg nem panaszkodásból, csak azért avattalak be a saját nyomoromba, hogy lássátok, a tömegközlekedésben az emberek nem két csoportra oszlanak, ahol az egyiknek születési dátum szerint le kell ülnie, a másiknak születési dátum szerint tilos. Egyszerűen csak emberek közlekednek, akik között születési időtől függetlenül vannak olyanok, akiknek esetleg jobb, ha le tudnak ülni. Egyébként csendben jegyzem meg a többieknek is, mert, ha valaki összeesik, mint egy zsák, mert épp valami baja van, akkor a többiek is baromi idegesek lesznek, mert nem fog tovább menni a busz. Éppen ezért, mindenki, mondjuk 8-80 éves korig, örüljön, ha egészséges, és tud állni pár megállót. Mert senki, tényleg senki nem tudhatja, mi fog vele történni. Bármikor beüthet egy súlyos betegség, egy baleset, ami elvesz egy végtagot, egy nap, ami annyira pocsék, hogy létezni is fáj, de a dolgokat el kell végezni, a munkába el kell menni.

Akik maifiataloznak, sosem tudhatják, hogy legközelebb nem a saját gyerekük vagy unokájuk fog betegen, fájdalmakkal zötykölődni hazafelé. Vajon mit szólnának, ha idegenek őket is bunkónak neveznék?

 Ha már a mit illik, mit nem illik-nél tartunk: igen, például illik átadni a helyet kismamáknak mindenképp, meg idős néniknek, bácsiknak, ha szükségük van rá. Viszont egyáltalán nem illik, szatyrokkal, táskákkal, bottal lökdösni másokat. Nem illik futni a busz után, ha állni nem tud rajta az ember. Nem illik az ember háta mögött ócsárolni, mert azok a “maifiatalok”, viszont, ha a helyzet megkívánja, illik kedvesen, és jólnevelten, ha már azt kérjük számon, megkérni a “maifiatalokat”, hogy ha nem gond, adják át a helyet. És ha átadják, illik mosolyogni és megköszönni, ellenben nem illik még rájuk is förmedni cserébe. És még valami. Ha esetleg nem adják át, akkor sem illik lehordani őket a sárga földig, mert lehet, hogy azért nem adják át, mert egészen egyszerűen nem látnak hátra, olvasnak, bambulnak, vagy akár nem tudják, mert lehet, hogy betegek, bajuk van, bármi. Ja, igen, nem illik a helyeket táskával meg szatyrokkal foglalni, viszont illik elvenni onnan, és azt mondani akár egy fiatalnak is, hogy üljön le nyugodtan.

Ez egy eléggé kétoldalú dolog. Ha én illedelmesen viselkedem, akkor joggal várhatom, hogy mások is így tegyenek velem. Teljesen egyszerű. Viszont lehet az ember bármilyen jólnevelt, ha csak rossz tapasztalata van, ha csak leszólják, megalázzák, bántják, akkor egy idő után az egészet hagyja majd a fenébe.

Tényleg adjam át a helyem az idegesítően hisztis kisgyereknek a buszon?

Szerintem nem ártana, ha valaki, mielőtt a villamoson “maifiatalozni” kezd, kicsit otthon is körülnézne. Mert van egy rossz hírem. Azok a “maifiatalok” nem maguktól lettek ilyenek. Őket is nevelte (vagy éppen nem) valaki, akitől ők viszont ezt látták otthon. Élek a gyanúperrel, hogy azok, akik habzó szájjal követelik a helyet, pont ugyanezt tanították/tanítják otthon is. És akkor nincs is min csodálkozni. Most komolyan.

Naponta látom, hogy a nagyi áll, a gyerek meg üldögél, mert szörnyen fáradt, és most nem picikre gondolok, hanem a 8-10 évesekre, akik azért már elég biztos lábakon állnak. Ugyanezek a nagyik várják el a másiktól, hogy felálljon, és átadja a helyet nekik. Érzek itt azért egy kis ellentmondást.

MTI Fotó: Balogh Zoltán

Egyébként van erre valami szabály, hogy csak a fiataloknak kell átadniuk a helyet? És hány éves kortól jár? Mondjuk az rendben van, hogy ha egyszerre szállok fel egy ötvenes pasival, akkor ő az egyetlen helyre azonnal levágja a táskáját, nehogy leüljön valaki míg kilyukasztja a jegyét? Szóval fitt és fiatalos ötveneseknek már jár a hely, a beteg 35-ös vagy a súlyosan sérült 20-as álljon? Vagy mi lenne a megoldás? Tegyük fel, ülök, és ez valakinek nem tetszik, akkor kedvesen mondjam el neki, hogy beteg vagyok, fájdalmam van? Nyilván nem azt fogja mondani, hogy hazudós vagyok, aki annyira paraszt, hogy inkább azt mondja rákos, nehogy fel kelljen állnia. Vagy igazolásképpen akasszam a nyakamba az orvosi papírjaimat?