nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Amikor külföldön vagyok, máshogy érzem magam, mert egyenrangúként tekintenek rám
Fejléc kép

Amikor külföldön vagyok, máshogy érzem magam, mert egyenrangúként tekintenek rám

A szülőfalujában, ahol ma is él, ő a furcsa lány, akitől sokan viszolyognak. Néha látni az utcán, a fogyatékossága miatt csetlő-botló, befelé forduló lábairól és kicsit görcsösen álló kezeiről messziről felismerhető. A beszédét sem biztos, hogy azonnal megérti, aki nem számít rá, hogy Beára kicsit jobban kell figyelni. De ha az emberek nem lennének olyan előítéletesek, és jobban megismernék, rájönnének, hogy milyen szeretetreméltó, nyitott, őszinte és okos lány.
Szalma Erika

Bea születésekor a nyakára tekeredett a köldökzsinór, de az oxigénhiányos állapot komoly következményeit csak évekkel később diagnosztizálták.

Négyéves voltam, amikor anyukámnak egyre gyanúsabbá vált a mozgásom, a folyamatosan ökölbe szorított kezem. Igazából sem az orvosunk, sem a védőnő nem tartotta ezt problémának

– meséli Sárosi Beáta (28). – Az ortopédián, ahová a háziorvos beutalt csak annyit mondtak, hogy lúdtalpam van, semmi különös. Anyukám nem hagyta annyiban, érezte, hogy valami nem stimmel velem. Egy ismerős ápolón keresztül kerültünk be a Heim Pál Kórház neurológiai osztályára, ahol elvégeztek rajtam egy csomó vizsgálatot. Megállapították, hogy az oxigénhiány miatt, amit a nyakamra tekeredett köldökzsinór okozott, károsodott az idegrendszerem. A szüleim Szegedre is elvittek, hogy megerősítsék a diagnózist.”

Beának gyógytornát írtak elő, de édesanyja nem elégedett meg az orvosok által javasolt kezeléssel. “Anyukám pedagógus, talán ennek is köszönhető, hogy sok ismerőse van, így kicsit talán tájékozottabb. Mindennek utánajárt, alternatív gyógymódokat keresett. Neki köszönhetem, hogy most ilyen állapotban vagyok. Tíz évig jártunk például akupunktúrás kezelésre egy vietnami orvosnőhöz. Székesfehérvárra hordtak gyógyúszásra, felsős koromban pedig a lovas terápiával is próbálkoztunk. A mozgás nélkülözhetetlen az állapotom fenntartásához.”

Amikor külföldön vagyok, máshogy érzem magam, mert egyenrangúként tekintenek rám

Bea mindig is integráltan nevelkedett, bár sokszor nem volt könnyű dolga. “Általánosban inkább a fiúkkal barátkoztam, a lányok sajnos nem szerettek, kiközösítettek. Emlékszem, volt egy titkos füzet, amibe beleírták, hogy én vagyok a leghülyébb. Viszont amikor szünetben együtt voltunk más osztályokkal is az udvaron, a nagyobbak bevettek a körjátékba. Azt nagyon élveztem. Az osztálytársaim viselkedése akkor nagyon rosszul esett, de ma már tudom, hogy nem kell komolyan venni az ilyesmit.” Az első rossz közösségi élmény ötéves korában érte Beát. “Elég furcsa testtartással jártam és szaladtam, és az utcából egy kislány a mozgásomat utánozta, a többiek meg persze nevettek. Úgy éreztem, hogy kicsúfoltak, de utólag már nem gondolom azt, hogy rosszindulatúak akartak lenni velem.

Gyerekszemmel nyilván tényleg vicces voltam egy kicsit.” A beszédével kisiskolásként még nem volt probléma, csak később, gimnáziumban kezdett romlani a helyzet. “Egész nap be nem állt a szám, sokszor rám szóltak, hogy ne hadarjak. Alsóban még szavalóversenyen is részt vettem. Most már nem mernék kiállni a sérültségem és a beszédromlásom miatt, még egy prezentációtól is félnék. Vannak hangok, amelyeket különösen nehezen ejtek, főleg, ha a szó elején vannak. Azt nem tudjuk, hogy ezt a romlást pontosan mi okozza, de érdekes például, hogy azt mondják, idegen nyelven kevésbé érezhető.”

“Írásbeliséggel kompenzáltam a fogyatékosságom”

Bea jó nyelvérzéke már kiskorában látszott: középiskolát is ez alapján választottak neki. Ismerősei közül sokan döbbenettel fogadták, amikor a kislány vértesboglári otthonától távol, egy bajai, kéttannyelvű gimnáziumban folytatta tanulmányait. “Kollégiumba költöztem, új közösségbe kerültem, ahol kezdetben nehezen ment a beilleszkedés, de aztán idővel sikerült barátokat találnom. Akkor még viszonylag jól érthető volt a beszédem, de már kaptam felmentést a szóbeli számonkérés alól, például a német anyanyelvi tanáromtól. A kezem, az ujjaim már akkor sem működtek jól, az írásképem is egyre romlott, ezért az érettségit már laptopon teljesítettem, és egy kis időkedvezményt is adtak.

Accept to be accepted projekt
Accept to be accepted projekt

Aztán germanisztikára jelentkeztem az egyetemen, később pedig a fordítói szakra felvételiztem. A tolmácsolás órákról szerencsére kaptam felmentést, de más tárgyakat kellett felvennem helyette, hogy meglegyen a kreditem.” Bea a kezei állapota miatt nem volt képes jegyzetelni az előadásokon. “Órákon nagyon figyeltem, aztán lemásoltam mások jegyzetét, abból tanultam. De sikeresen vizsgáztam, diplomáztam, és 2015 decemberében a mesterképzést is elvégeztem. Tavaly ősz óta munkám is van egy ismerősünk által, a Mozgássérültek Budapesti Egyesületénél vagyok asszisztens.

Az a jó, hogy itthonról tudok dolgozni, nem kell sűrűn bemennem az irodába. Fordításokat készítek. Nem keresek sokat, de nem is ez a legfontosabb nekem, értékelem, hogy nem kell bejárnom, hogy a szakmámban dolgozhatok, szóval egyáltalán nem panaszkodom. A munka mennyisége mondjuk elég változó, tavasszal az olimpiai pályázat idején még például sok volt, aztán most nem annyira, de már megszoktam és alkalmazkodom.”

Szomorú ezt hallani, de a fiatal mozgássérült lány szerint, ha az ember Magyarországon nő fel fogyatékkal megszokja a kirekesztő, sokszor rosszindulatú bánásmódot.

Belenőttem abba, hogy a magyar emberek csak ritkán segítőkészek, viszont így nagyon is értékelem, ha valaki nem kezel máshogy, nem süt róla az elutasítás. 

Tudod, amikor külföldön vagyok, teljesen máshogy érzem magam, mert egyenrangúként tekintenek rám. Mivel az egyetemen elvállaltam a külföldi ösztöndíjasok mentorálását, elég sok külföldi barátom lett. Köztük mindig sokkal jobban éreztem magam. Igyekszem kihasználni az utazási lehetőségeket, már többször vettem részt csoportos utakon, például nyaraltunk a Balatonnál is sérültekkel. Toscanába a Lions Club szervezésével jutottam el. Az olaszok nagyon kedvesen fogadtak minket. Óriási érzés volt, hogy azok az ép emberek értünk dolgoztak, azért, hogy mi jól érezzük magunkat.” Bea bevallja, imád utazni, ha tehetné, olyan munkát vállalna, ami mellett szabadúszóként bejárhatná a világot.

Bea Toszkánában
Bea Toszkánában

“A példaképek bátorítanak, inspirálnak”

A színház is nagy szenvedélye, bérletet is szokott váltani, már egyetemistaként Veszprémben is személyesen ismerték a jegypénztárosok. “Az utóbbi időben leginkább Ónodi Eszter darabjait látogattam, nagyra tartom őt, nem csak a színészi teljesítménye, hanem a társadalmi felelősségvállalása miatt is. Korábban egy barlangászás alkalmával találkoztunk személyesen, ahová sérült gyerekekhez csatlakoztam. Eszter az Új Európa Alapítvány nagyköveteként kapcsolódott be hozzánk. Nagyon barátságos és közvetlen volt mindenkivel. Néha előadások után is megkerestem, és amikor írtam neki, mindig válaszolt. Sőt, egy interjúban is megemlített, ami nagyon jólesett, hiszen azt mondta, hogy számára is sokat jelent a köztünk lévő kapocs. Példaképem lett, inspirációt, bátorítást kapok tőle. Hasonlóan kedves még a lelkemnek Zséda és Osvárt Andrea is. Kettejük közül Andrea az, akivel még nem találkoztam személyesen, de nagyon szeretnék. Úgy érzem, valamennyire rokonlelkek vagyunk, hiszen ő az, aki nem adta fel, aki hitt magában, és végül külföldön be is bizonyította, milyen tehetséges. A saját erejéből lett az, aki. A sokszínűsége is lenyűgöz, szerintem is fontos, hogy az ember több lábon álljon.”

Bea nagyon fontosnak tartja, hogy minél több programot szervezzenek épek és sérültek közös részvételével az emberek érzékenyítése céljából. “Az, hogy változzon a helyzet, a társadalmi hozzáállás szerintem csak a politikai szereplők és a sérültek szervezeteinek közös, következetes munkájával érhető el. Magam is részt vettem hasonló projektekben, például az Örökmozgó Közhasznú Egyesület programjaiban. Nekem fontos, hogy hasznosnak érezzem magam, hogy tegyek másokért, ezért néhány éve önkéntes munkát is végzek az Unicefnél, és havonta kisebb összeggel is támogatom a szervezetet, valamint az Amnesty Internationalt.

Bea és családja
Bea és családja

A szüleim kicsit kétkedve fogadták az önkéntes munkával kapcsolatos terveimet, de én ki akartam próbálni magam, és mindig van olyan feladat, amit el tudok végezni. Ha például fordítási munka van, arra is szoktam jelentkezni, de gyerekrendezvényeken is részt vettem már. Minden program előtt részletes oktatást és csapatépítést szerveznek az önkénteseknek, így mindenki olyan feladatot kap, amire alkalmas is. De ez nemcsak feladat nekem, hanem felemelő élmény, hiszen egy hozzám hasonlóan gondolkodó közösség hasznos tagja lehetek. Egyszer menekülttáborba is ellátogattunk a Magyar Református Szeretetszolgálattal, ahol gyerekekkel foglalkoztunk. Jó volt látni a szülők hálás arcát, jó volt érezni, hogy örülnek annak a kis gondoskodásnak.”

A sok negatív élmény ellenére Bea nagyon pozitív és optimista, pedig tavaly komoly gerincműtéten esett át, ami miatt például egyik kedvenc hobbijával, a barlangászással fel is kellett hagynia. “Az orvosok és a szüleim is féltettek a lehetséges műtéti következményektől, de egészen hamar felépültem. Szerintem ebben az is sokat segített, hogy lelkileg sokat erősödtem az utóbbi években. Azt hiszem, az áttörést, a szemléletmódom megváltozását az Ónodi Eszterrel való találkozásom hozta. Korábban bátortalan voltam és sokkal sötétebben láttam a világot. Az a sok pozitív töltés, amelyet a példaképeim, a barátaim és szülői háttér nyújt, segít túllendülni a nehézségeken. Általuk képes vagyok elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok.

 És arra gondolok, hogy azok, akik csúfoltak, kinevettek, sosem akartak bántani, mert a gyerekek nem tehetnek semmiről. A szülők felelőssége, hogy milyen példát mutatnak a felnövekvő generációnak.