“Jobban félek a sötét utcán, mint a zárt osztály folyosóján”

33 éve vagy ápolónő, ráadásul végig ugyanennek a kórháznak a pszichiátriai osztályán dolgoztál. Hogyan kerültél ide?

Az édesanyám ugyanebben a kórházban dolgozott, büfésként. Sok pszichiátriai beteg járt hozzá. Annyira megszerette őket, hogy átképezte magát, és elment az osztályra, ápolónőnek. Majdnem ugyanabban az évben vizsgáztunk. Utána valahogy rám ragadt a minta, leginkább talán az ő lelkesedése miatt. Akkoriban egyébként még nagyon “trendi” volt az egészségügyben dolgozni.

Mi volt a fejedben a betegekről, mielőtt ide jöttél?

Azt tudom, hogy mi nem volt a fejemben. Félelem. Még azoktól a betegektől sem tartottam, akik a zárt osztályon voltak. Pedig nem ismertem őket, engem tényleg egyedül az édesanyám inspirált. De soha nem bántam meg, hogy így döntöttem. Soha nem jutott eszembe, hogy máshova menjek dolgozni.

Hány beteg van összesen nálatok?

Száz-százhúsz. Ebben a járóbeteg-ellátásra bejáróktól a pszichoterápiás részlegen át az addiktológiától a zárt osztályon levő betegekig mindenki benne van.

Milyen betegségek a leggyakoribbak?

Manapság egyre több a depresszió, a hangulatzavar, a veszteségekből adódó pszichés probléma. Sokan munkanélküliek lesznek 45-50 éves koruk körül, ilyenkor szinte reménytelen, hogy visszajussanak a munkaerőpiacra. Főleg itt, vidéken. Ez a helyzet aztán sokakat eljuttat a gyógyszerfüggőségig vagy öngyilkosságig.

A zárt osztályon vannak a legsúlyosabb betegek. Kik ők és milyen velük dolgozni?

Itt helyezzük el az ön- vagy közveszélyes betegeket. Gyújtogatás, emberölési kísérlet, öngyilkossági kísérlet, pszichopátia, sokféle elmezavar van, ami miatt ide kerülhet valaki. Őket folyamatosan figyelni kell. Itt elsődleges a gyógyszeres terápia, bármely más terápia csak azt követően kezdődhet.Itt legelső a gyógyszeres terápia, bármely más terápia csak ez után kezdődhet. És még úgy is sokkal több türelem kell hozzájuk.

Kikkel a legnehezebb?

A pszichopatákkal. Ránézésre átlagos embernek tűnnek, de nekik többnyire nincsenek érzelmeik, legalábbis ezek csak nagyon minimálisan vannak jelen. Az ellentmondást nehezen tűrik, de azt sem mindig mutatják a külvilág felé. Időnként hatalmas erő süt belőlük.

Sosem volt benned félelem?

Nem. De nem is ért semmilyen komolyabb atrocitás soha.

Ezek szerint “nem komolyabb” igen?

Előfordult, hogy megütöttek, de ez egyáltalán nem jellemző. Szerintem a jó kommunikáción és a jó csapatmunkán rengeteg múlik a pszichiátriában is. Tény, hogy van olyan beteg, aki teljességgel kiszámíthatatlan, de nagyon hatékonyak a kezelések, ahogy minden esetben meghatározó az is, hogy hogyan állunk a betegekhez. Az én tapasztalatom az, hogy nem azokkal van a legnagyobb baj, akik köztudottan betegek, hanem azokkal, akik “kint” vannak. Jobban félek a sötét utcán, mint a zárt osztály folyosóján. 

A pszichiátriai betegek gyakran nagyon furcsán viselkednek. Ott vannak például a kényszeres mozgások, a hallucinációk, amiknek a tartalmát el is mondják nektek. Ezek sem viselnek meg?

Hozzá lehet szokni. Nekem ez már jó ideje nem furcsa.

Van kedvenc beteged vagy kedvenc történeted?

Nem is tudom. Sokan kölcsönkérnek, kisebb összegeket. Általában adok is, mert egyrészt tudom, hogy mennyire kevés pénzből élnek, másrészt nagyon megható, ahogy kezüket-lábukat összetörik, hogy vissza tudják adni időre. Hát ilyenek. Rengeteg kedvesség van bennük, és többségük meglehetősen magányos. Gondold csak el: az, hogy valakinek pszichés zavara van, általában nem publikus. Megbélyegzettnek érzik magukat, ugyanis az emberek többsége fél tőlük. Jó, ha a szűk család látogatja őket. 

Időnként, amikor egy-egy súlyos pszichiátriai beteg megtámad, netán megöl valakit, a társadalomban – érthetően – nagy lesz a felháborodás, hogy miért nem tartották bent a kórházban. Neked erről mi a véleményed?

Minden esetben az orvos dönt arról, hogy a kórházi kezelése a betegnek kötelező, vagy esetleg önkéntes. A továbbiakról az egészségügyi törvény betegjogi rendelkezései irányadóak. A kórházi kezelés lejártát követően, az orvos hívja vissza a beteget a kontrollvizsgálatokra, immár a járóbeteg-ellátás keretében. Korábban a gondozók az otthonaikban is látogatták a betegeket, akkor is, ha ők egyébként megjelentek a kontrollvizsgálaton. A társadalom szempontjából ez kétségkívül nagyobb biztonságot jelentett. Könnyebben be is lehetett valakit hozatni, elég volt, ha a gondozónő úgy ítélte meg a helyzetet. De gondold csak át ennek a másik oldalát! A család is bevitethetett bárkit…Szóval összetett kérdés ez. Én egyáltalán nem tartom hátrányosnak, hogy ma a betegjogok jobban érvényesülnek. 

Mikor vitethető be ma valaki?

Ha ön- vagy közveszélyes. Valaki kihívja a mentőket vagy a rendőröket. Behozzák. Ezt három napon belül a bíróság felülvizsgálja. Ők döntik el, hogy az érintett kötelezhető-e a kezelésre. Természetesen szigorúan orvosi szakvélemény alapján.

Legyünk őszinték, vannak, akik kiesnek a rendszerből, de veszélyesek a társadalomra, nem?

El kell ismerni, előfordul, hogy a beteg nem veszi be a gyógyszerét, de elenyésző esetekben lesz ebből baj. Általában egyébként azért nem szedik egy idő után, mert jól érzik magukat. Elfelejtik, hogy éppen a gyógyszer miatt vannak jól. Sok esetben azért nem lesz ebből nagyobb baj, mert a közvetlen környezete észleli, hogy valami nincs rendben. Kirívó esetek persze sajnos mindig akadnak. És az is igaz, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Sajnos az is előfordult, hogy valaki többször is talpra állt, meggyógyult, végül később mégis öngyilkos lett. 

Időnként megjelennek cikkek arról, hogy a betegekkel nem bánnak megfelelően. Nálatok például előfordulhatnak indokolatlan lekötözések?

Indokolatlanul biztosan nem. A rögzítésnek nagyon szigorú szabályai vannak, és négyóránként felül kell bírálnia az orvosnak. Hidd el, a beteg személyiségjogai lényegesen nagyobb tiszteletet élveznek, mint korábban. 

Lehet, hogy furcsán fog hangzani a kérdés, de szeretnek a betegek bent lenni? Ezt azért kérdezem, mert a városi legenda szerint mindenki ódzkodik attól, hogy bekerüljön a pszichiátriára.

Ez nem városi legenda. Sokan nem akarnak befeküdni, bizalmatlanok. Nem csoda, az egész magyar társadalom bizalmatlan és előítéletes. Tényleg gyakran tapasztaljuk a “diliház-szindróma”, mi csak így hívjuk a jellemző hozzáállást. Halljuk a betegektől is, hogy “jaj, én a faluban biztosan nem merem elmondani, hogy itt voltam, mert mit fognak szólni az emberek”. Ehhez képest a kezelések után általában megváltozik a véleményük, “ha én ezt tudtam volna, biztosan előbb bejövök”, “azt hittem, itt mindenki zombi lesz”, mondják. Nálunk amúgy is kevés gyógyszert adnak, azt is kisebb dózisban, mint régen.

Te is biztosan találkozol az előítéletekkel, amikor például elmondod, hogy hol dolgozol.

Persze. Azok, akik először hallják, hogy mi a munkám, ezt kérdezik rögtön: “És nem félsz?” A többiek, akik már tudják, gyakran csak így köszönnek: “Szia, na hogy vannak a bolondok?”

Föl szoktad kapni a vizet?

Mindenki felkapja erre, akit ismerek a szakmában. Mert tudod, bárki kerülhet olyan élethelyzetbe, hogy átmenetileg pszichiátriai kezelésre szorul. Tudod, hány traumával találkozunk, amiket képtelenek egyedül feldolgozni az emberek? Eltemetik a gyermeküket, amibe szinte belerokkannak. Netán van egy közlekedési baleset, amiben elvesztik valamelyik végtagjukat. Az emberi lélek roppant bonyolult, valaki könnyebben túlél egy tragédiasorozatot, másokat egyetlenegy is tönkretesz.

És más egészségügyisek? Ők hogyan viszonyulnak ehhez a betegcsoporthoz?

Sajnos abban, hogy a társadalom hogyan gondolkodik a pszichiátrián folyó munkáról, az egészségügy is benne van. Gyakran küldünk saját beteget egyéb osztályokra, különböző kivizsgálásokra, és azt tapasztaljuk, hogy egyáltalán nem bánnak velük úgy, mint a többi beteggel. Kimondom: egyenesen lenézik őket.

Fontosabb kiírni az instára, hogy hestegjóazebéd, mint a másikkal beszélgetni – Beszól a pincér

33 év nagyon sok idő, biztos sok minden megváltozott mostanra a pszichiátriában.

Valóban sok változás volt nálunk, de most valahol ugyanott tartunk, mint amikor elkezdtem a szakmát. Az előző főorvosnak modern elképzelése volt a pszichiátriáról. Korábban minden csupa rács volt, az ablakokat is csak mi tudtuk kinyitni. Ő megszüntette a rácsokat. Átstrukturálta az osztályt. A szoros megfigyelést igénylő pszichiátriai betegek férőhelye jelentősen lecsökkent.

Mi maradt meg mára mindebből?

Az elemeit ennek az örökségnek a mai napig őrizzük, de tagadhatatlanul csökkent a támogatás mértéke. Jóval kevesebb pénz jut mindenre, amit minden területen meg lehet érezni. A kluboknak nagy az eszközigényük, manapság folyton azt halljuk, hogy nincs az anyagokra pénz. Márpedig a reformokhoz több pénz kellene. Ehhez képest az osztályon fele annyian dolgozunk, mint ezelőtt 15 évvel, de ez is általában jellemző az egészségügyre. A létszámhiány miatt és a rengeteg papírmunka miatt, a betegekre jutó idő is kevesebb lett. Szóval, a gazdasági tényező határoz meg mindent, nem pedig az, hogy a valóságban mennyi idő kell a gyógyuláshoz. Pedig az emberek sokfélék, ezért a gyógyulásukhoz szükséges idő is eltérő. 

Mi számít nálatok sikernek?

Ha valaki meggyógyul, és nem kell visszajönnie többé. Rendszeresen előfordul, hogy később összefutunk vele, hiszen nem olyan nagy ez a város. Sokan olyankor elfordítják a fejüket, nem is köszönnek. Jó lenne, ha ez megváltozna a jövőben.