Ezt érzik azok a nők, akik túl vannak a méhnyakrákon

Hajni (40): “A félelem volt, amit először éreztem, amikor méhnyakrákot diagnosztizáltak nálam. Leginkább attól féltem, hogy elveszítem az életemet, nem éltem még eleget, nem tapasztaltam meg sok mindent, nem készültem fel elmenni. Később féltem a műtéttől, a rehabilitációtól. Attól hogy felépülök-e, és milyen utóhatásai lesznek a kezeléseknek. Egygyermekes anyukaként, harmincöt évesen lett először pozitív a rákszűrésem, majd az egyik kontroll ismét elmozdult negatív irányba, de ezzel szinte egy időben kiderült, hogy babát várok. Megszületett a második fiam is egészségesen. Fél évvel később estem át a Wertheim-műtéten, szerencsére utókezelésre nem volt szükség. Ennek nemsokára két éve, és most két fiúgyermek boldog anyukája vagyok, negatív leletekkel.”

Timi: “Amikor kiderült, hogy nagy a baj, nem akartam látni senkit. Nem akartam, hogy én legyek a halálos kórral küzdő gyermek, unoka, barátnő és kolléga. Nem akartam, hogy sajnálkozzanak, nem akartam, hogy sírjanak körülöttem. Egy dolgot szerettem volna: ha engedik és tiszteletben tartják azt, hogy ez az én utam, ami nem éppen egyenes, de ha kellő hittel, odafigyeléssel és kiváló orvosi segítséggel járok rajta, akkor meggyógyulhatok. Szerencsére így történt!”

Bea: “Bíztam az orvosomban, de bíztam elsősorban önmagamban és a gyógyulásban. 2015-ben kaptam meg a diagnózist: 1B stádiumú méhnyakrák. Októberben radikális kiterjesztett Wertheim-műtét várt rám. Mégis nyugalommal töltött el a “Mályvavirágok közössége”, ahol sok erőt és támogatást kaptam a sorstársaktól. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, van aki felsegít, és fogja a kezemet, ha elesek. MEGGYÓGYULTAM!!!”

Edina (45): “Szomorúságot éreztem abban a pillanatban, amikor megtudtam, rákos vagyok. Egész úton hazafelé csak a szomorúság gyötörte a lelkem. Kerestem a választ arra: miért? Ma már tudom… 2013-ban ért véget a sugár- és a kemoterápiás kezelésem. Tudom, hogy a méhnyakrákból kigyógyultam, mert erős és kitartó vagyok. Olyan, mint a mályvavirág. Nem adtam magam könnyen, és én győztem!”

Betti: “Legyünk büszkék arra, hogy nők vagyunk, hogy erősek vagyunk és le tudjuk küzdeni az akadályokat.”

Anett: “Olyan érzések törtek fel belőlem, amelyekről nem is gondoltam, hogy bennem vannak. És nem érzek lehetetlent.”

Andi (36): “2012-ben, 32 évesen diagnosztizáltak nálam méhnyakrákot, és mivel még nem szültem, méhmegtartó Wertheim-műtéten estem át. A rák majdnem elvett tőlem mindent, ami egy fiatal nő számára igazán fontos lehet. Elveszíthettem volna a méhemet, és azzal együtt a megszületendő gyermekemet, elveszíthettem volna nőiességemet. Sokáig nem tudtam élvezni a szexuális együttléteket sem. Végül mindent visszakaptam, és a rák megadta azt, ami egy ember számára igazán fontos lehet. Megtaláltam az utamat. Megértettem, hogy minden jól van úgy, ahogy van, minden, ami történik, értünk van, és minket szolgál. Az élet egy csoda!”

Zsuzsa (34): “A betegség folyamán féltem, rettegtem, hogy végül kínok között, magatehetetlenül, szenvedve és magányosan fogok meghalni. Egy Wertheim-műtét után, a felépülési folyamat elején ez nemcsak egy félelem, hanem maga a valóság. Meg akartam halni. Aztán egy-két hét után, amikor már elkezdtem felépülni, és a barátaim támogattak, elkezdtem pozitívabban látni a jövőt, de még mindig kétségek között. A hetek múlásával eldöntöttem: éljek még néhány hónapot, vagy akár fél évszázadot, azt boldogan és bátran szeretném tenni, hogy a halálos ágyamon arra gondolhassak, hogy ÉLTEM. Kívánom, hogy mindenki ilyen szörnyűségek átélése nélkül is találjon a legrosszabb napon is pár percnyi boldogságot, ami feltölti, és amiért aznap is érdemes volt élnie.”

Ildikó: “Vegyük komolyan azt a mondást, hogy az egészség a legfontosabb!”

Kitti: “Mindig úgy gondoltam, hogy nincsenek véletlenek, hogy minden okkal történik. Hittem benne, hogy ez a betegség csak egy lecke, amiből tanulnom kell. Életem legnagyobb félelme mindig is az volt, hogy nem lehetek édesanya. Amikor kiderült, hogy mi bajom van, természetesen megijedtem. De hittem benne, hogy meggyógyulok, hittem benne, hogy egy nap én is anyuka lehetek, mert nem lehet másképp! A hitem nemcsak nekem segített, a családomat is megnyugtatta, mert nem a pánikot látták rajtam, hanem egy erős, hittel teli nőt.”