“Anorexiára gyanakodtak, pedig rendesen ettem”

Hogyan kezdődött a betegség?

16 éves gimnazista voltam, amikor kaptam egy kullancs elleni védőoltást, az orvosok ehhez kötik a későbbi betegségemet, a Guillain Barré-szindrómámat. Elkezdtem nagyon brutálisan fogyni. Amikor már nagyon kilógott a medencecsontom hátul, a történelemtanárom kezdett aggódni, anorexiára gyanakodott, én pedig nem is tudtam mire vélni a kérdést, mert rendesen ettem. Átlagos volt minden, annyit éreztem, hogy fáradt vagyok, tompa a fejem, gyenge vagyok.

Emlékszel a betegség megjelenésére? Mik voltak az első tünetek?

Egy hétre emlékszem, amikor bedurvult a dolog. Szerdán kezdődött az izomgyengeség, pénteken már elaludtam órán, délután pedig már nem tudtam a saját lábamon hazamenni. Amikor nem tudtam lábra állni, az olyan volt, mint amikor hangyák futkorásznak a lábadban, s az egész a végén kibicsaklik alólad. Délután elterültem, reggel ugyanúgy ébredtem, de ekkor még csak fáradtságra, kimerültségre gondoltunk. Reggel még segítséggel kimentem wc-re, de a reggelinél már alig bírtam emelni a karom.

A szüleid hogy reagáltak erre a helyzetre?

Édesanyám már borzasztóan aggódott, hiszen délután már a fejemet sem tudtam mozgatni, kihívta az ügyeletet. Addigra már mindenem lebénult, nem éreztem semmimet. Olyan voltam, akár egy darab fa. Az volt a szerencsém, hogy épp a neuroinfektológiáról volt ügyeletes a doktornő, aki felismerte a betegséget, így azonnal bevittek a kórházba mentővel. Azóta a szirénákat nem szeretem. Megvan az élmény, hogy ott fekszem a mentőben, zötykölődik az egész, én pedig folyamatosan rángatózom. Emlékszem a szürkésbarna pokrócra is. A kórházban nem nagyon tudtak velem mit kezdeni, mert erre a betegségre nincs gyógyszer, plazmaferezis volt a kezelés (a véradás egy speciális formája, amikor vérplazmát kap a beteg). Egy szívószál vastagságú cső az egyik vénámba, egy a másikba, aztán mehet a kezelés.

Tudtad követni, mi történik veled?

Nem nagyon tudatosult bennem, mi történik velem. Áprilistól augusztus elejéig kórházban voltam, így telt a tavasz és a nyár. Az orvosok Guillain Barré-szindrómával kezeltek, de nem tudták mire vélni a gyógyulásomat – minimum kerekesszék várt volna rám életem végéig. Szerencsére a betegség nem érte el a tetőpontját, a szívem és a tüdőm bénulását a plazmaferezis, amiből összesen négyet kaptam, valahogy megállította.

Hogyan élted meg, hogy a kórházban kerekesszékbe kerültél?

Furcsa érzés volt, amikor 16 évesen anyukám tolt a kerekesszékben, én pedig elkaptam egy nő sajnálkozó pillantását. Azt hiszem, az emberek ezt a szituációt nehezen tudják kezelni. Biztos elég furcsa egy serdülő kislányt így látni, de én nem igazán értettem, hiszen örültem az életnek. Ágytálazni soha nem engedtem magam, szerencsére már az első plazmaferezis után tudtam úgy ülni, hogy a wc-t és a tisztálkodást segítséggel meg tudjam oldani. Semmilyen gyógyszert nem kaptam, de mindenféle vizsgálatot elvégeztek rajtam, volt MRI és lumbálás is. Ez utóbbinál nem éreztem a fájdalmat, pedig nem kellemes – a pikantériája az volt inkább, hogy ha az orvos rosszul szúr, tényleg örökre béna maradok.

Hosszadalmas gyógyulási időszakon mentél keresztül. Hogy viselted ezt?

A teljes felépülés a gyógytornával együtt úgy másfél évig tartott, újra kellett tanulnom járni, mozogni. Nem tudom mire vélni a felépülésem, legfeljebb a Jóistennek tudom megköszönni, hogy annyira megsegített, hogy fel tudtam gyógyulni. De ez sem ment zökkenőmentesen. Mikor még kórházban voltam, agyhártyagyulladás gyanújával hoztak be mellém egy nőt. Később kiderült, hogy mononukleózisa volt, amit elkaptam tőle.

Annyit éreztem, hogy fájt a torkom, utána gócos lett, majd a vérvételből kiderült, hogy kétszer akkora májértékeim vannak, mint a normális, a lépem is meg volt duzzadva, úgyhogy megint pengeélen táncoltam. Volt egy garatmandula-eltávolításom nyár végén, majd februárban egy vakbélműtét. Ezután elkezdett megint zsibbadni és kibicsaklani a lábam, emiatt volt egy vizsgálatom, ahol elektródákon keresztül nézték meg, hogyan működnek az idegpályáim. Végül szerencsére nem lett baj.

Hogy tud ennyi mindent megélni egy 16 éves lány?

Én ekkor még nem értettem az egészet, már az elején a fogyás sem tűnt föl. Ijesztő volt, amikor rángatóztam, vagy nem éreztem a testem, de csak megtörténtek velem ezek a dolgok. Érdekességként éltem meg a vizsgálatokat, izgultam a műtét miatt, mindenben a lehetőséget, a továbblépést néztem, kerestem, nem keseregtem.

Hogy sikerült feldolgoznod a történteket?

Az egész igazából csak jóval később, egy év után jött ki. Egy medencés fejes után a balesetin mondtam az orvosnak, hogy nekem GB-m volt, ő pedig ott akart tartani éjszakára. Megéreztem a kórházi hangulatot, és kitört belőlem a sírás. Ekkor éreztem azt, hogy én eleget voltam kórházban, haza akarok menni. Már elegem volt az egész kórházi környezetből. Még egy érdekes eset volt. Amikor néhány héttel ezelőtt hazaértem, az a sorozat volt a tévében, ami akkor ment, amikor elvitt a mentő. Ott összeért bennem a két érzés, hogy mennyire örülök annak, hogy az izmaim mozognak, hogy tudok edzeni, mennyire szeretem ezt az egészet csinálni.

Hogyan került be a sport az életedbe a gyógyulás után?

2011-ben kezdődött, 7 évvel a betegségem kezdete után. Édesanyámmal összekaptunk valamin, ő pedig azt mondta, túl sok energiám van, menjek, fussak egy kört a ház körül. Felvettem egy ezeréves edzőcipőt, lementem, és nagyon jól éreztem magam futás közben. Vágytam erre a jó érzésre újra, így rendszeresen, akár egy héten hatszor is kimentem 4-8 kilométert futni. Tulajdonképpen a futásnak köszönhetem a vőlegényemet is, hiszen az egyik futótársam javasolta, hogy menjek le a futóklubba, ahol edző tart edzést. Lementem, és ott találkoztam Zolival 2013-ban (Peyer Zoltán személyi edző, Dóra vőlegénye).

Nem aggódtál a betegség miatt, hogy máshogy fognak menni az edzések?

Alapvetően nem akarom magam megkülönböztetni, nem akarok kevesebbet csinálni másoknál csak azért, mert ilyesmi történt velem. Keményen feszegetem a határaimat. Lehet, hogy van valami hátrányom, csak én nem érzékelem, éppen ezért nem ehhez mérem magam.

A betegség után még egyszer voltál kórházban.

Igen, kiderült, hogy van egy miómám, amit meg kell műteni. Édesanyámat próbáltam megkímélni a kórházi léttől, elköszöntem tőle még az előtt, hogy előkészítettek volna a műtétre. Nem akartam, hogy újra átélje, ahogy a lányát elviszik. Elvittek, altattak. Soha nem felejtem el az orvos arcát, amikor ébredeztem. Állt mellettem és kérdezte, hogy jól vagyok-e. Mondtam neki, hogy persze. Ekkor ő odament a lábamhoz és megcsikizte a talpamat, én elmosolyodtam. Aztán azt kérte, emelgessem, hajlítgassam a lábam. Minden rendben volt. Ekkor mondta csak el, hogy a műtét közben valami történt az idegeimmel, ami miatt megint fennállt a bénulás kockázata.

És ez után még volt kedved visszamenni a futópályára?

Hogyne, ahogy letelt a műtét utáni kötelező 6 hét, újra mentem futni, sőt beneveztem futóversenyre is. Egyre több embert ismertem meg, eljártam közösségi futásokra is a Margitszigetre szombatonként, ott futottam le az első félmaratonomat is 2013-ban. Sajnos a bokám megfájdult tőle, pihentetnem kellett, és a futás helyett más sportot kellett találnom. 25 évesen úgy döntöttem, hogy megtanulok úszni édesapám segítségével. Eljutottam a 3 kilométerig, szombat esténként 25 évesen a bulizás helyett inkább úsztam. Édesapám egyébként ötszörös Ironman (3,8 km úszás, 180 km kerékpározás és 42,195 km futás egyhuzamban, egymás után), de a sportolás gondolata csak a tudatalattimba fészkelte be magát édesapámnak hála.

Arra emlékszem, hogy mi mindig mentünk a rokonokhoz vidékre, apu pedig onnan ment Nagyatádra a versenyre, majd koszorúval és éremmel a nyakában jött haza. De végül felnőtt fejjel, a vőlegényem, Zoli által kerültem közelebb a triatlonhoz, mert ő is triatlonozik. Akaratlanul is bevonódtam ebbe a közegbe, először egy páros féltávot, majd párban az Ironman távot teljesítettem. Nagyatádon a rajtnál nagyon meghatódtam, amikor elindult a zene (Vangelis: 1492) és el kell indulni a vízbe. Csodálatos volt végig ez az út.

Ennyi sport pedig még mindig nem volt elég, jött az edzőterem is.

Zoli személyi edző, ő vett rá, hogy kezdjek el edzőterembe járni. Emlékszem, amikor első alkalommal az öltözőből írtam neki egy sms-t, hogy én nem megyek ki, mert semmit nem tudok, gyenge vagyok. Aztán végül csak kimentem és nagyon megtetszett a dolog. Végigkérdezgettem, melyik gép mire való, mivel mit lehet csinálni. Beleszerettem ebbe a világba, ezért elvégeztem a fitneszinstruktor-képzést. Ez egy alapképzés, mely anatómiai, táplálkozási, életmódbeli tudást ad. Eleinte furán éreztem magam, hogy hogyan is tarthatnék bárkinek is edzést én, aki mindig fel volt mentve tesiből, és botorkál a futóversenyeken…

Pedig a maraton teljesítése azért nem kis teljesítmény – ez pedig adhatna egy kis önbizalmat!

Az első maraton nagy mérföldkő volt számomra. Nagyatádon teljesítettem 2015-ben. Jobb pályát el se tudtam volna képzelni, a szívemhez nőtt ez a pálya. Itt otthon voltam, nagyon jó érzés volt. Óriási motivációt adott a sok Ironman jelenléte. Sajnos a frissítésemet nagyon elszúrtam, az utolsó körben már nagyon rosszul lettem, viszont annyi ismerős és barát volt a pályán, hogy végül elterelték a figyelmem a gyomorbajaimról, ezért végig tudtam futni a 42,195 kilométert.

Úgy érzed, megváltoztatott ez a betegség?

Nem tudom magam mihez mérni, csak azt érzem, hogy egy akkora életigenlés van bennem, ami sokkal pozitívabbá teszi az létszemléletem. Annyira rövid az életünk, hogy tényleg védőháló nélkül kellene ugranunk, mert valahogy lesz mindig. Valamit muszáj kezdenünk ezzel az élettel, mert egyébként elszáll. Persze muszáj pénzt keresni és csinálni a saját dolgunkat, de az, hogy hogy fogja fel az ember a munkát, az a saját döntésén múlik. Próbálom a dolgokat a gyermeki tisztaságukba látni. Elkerülöm azokat a gondolatokat, amik negatívak, amik lehúznak. Egyszerűen nem jön a számra az a savanyúság, hogy “jaj, megint itt vagyunk, dolgozunk”. Magamon tapasztalom, hogy ha az ember pozitívan gondolkodik, előbb észreveszi a pozitív dolgokat.

Mik a jövőbeli tervek?

Újdonság volt, amikor elkezdtem futni, megtapasztalni, hogy milyen egy félmaraton, milyen egy maraton, de nem akarom túlfeszíteni a húrt, van felkészülési terv, szeretnék ultratávot, 50 km-t futni az idén, de ez nem kényszer, hanem inkább vágyak szimbóluma.  A triatlon örök szerelem, valamilyen formában mindig az életemben lesz. Szeretek jógázni, és szeretem a saját testsúlyos edzéseket. Teljes mértékben a saját álmaimat, elvárásaimat tűzöm ki célul, és a saját léptékeimben haladok.