nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

“Azt mondták, nem fogok járni többé, és nem leszek önellátó” – Enikő 28 évesen élte túl a stroke-ot

A stroke az agyi erek elzáródása. Ritkábban jár vérzéssel, mégis agyvérzésként ismerik. Többnyire bénulást okoz a legkülönfélébb testrészekben, és károsodást a funkciókban. Sokáig az idősek betegségének tartották – Enikő huszonnyolc éves volt, amikor stroke-ot kapott.
Kempf Zita
Kempf Zita
f Ajánlom
Stroke: vérrög okozta elzáródás, vagy bevérzés az agyban, amely oxigénhiányt vagy szövetelhalást okoz. Attól függően, hogy az agy melyik területét érinti, más és más funkciók (látás, beszéd, mozgás…) esnek ki, azok, amelyek irányításáért az adott agyi terület felelős. A sérülés leggyakrabban fizikai jellegű. Mivel az agyi irányítás átellenesen működik, ha bal oldalon történik az esemény, akkor a jobb testfél, ha a jobb oldalon, akkor a bal testfél válhat mozgásképtelenné, esetleg bénulhat meg részben vagy egészben.
 

A végkimenetel szempontjából kulcsfontosságú, hogy az érintett mikor kerül orvoshoz. Három-négy óráig tart az úgynevezett időablak: ha ezen belül ellátást kap a beteg, lényegesen nagyobb az esélye a felépülésre. Ám ez más tényezőktől is függ – erre jó példa Enikő esete, akinél a stroke után több mint tíz óra telt el, mire kihívták a mentőket. Ma már nagy felelőtlenségnek tartja, hogy nem hallgatott azokra, akik orvoshoz akarták vinni, de nem tudja visszaforgatni az időt…

“Egy napokig tartó, erős fejfájással kezdődött”

– meséli. “Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert mindig is fejfájós voltam. Vettem be gyógyszert, és időnként el is múlt. A negyedik napon munkába készülődtem, amikor megszédültem. Később, a buszon már megcsuklott a jobb lábam, és nem tudtam kapaszkodni a jobb kezemmel. Az emberek felfigyeltek rám, de senki nem segített, valószínűleg azt hitték, hogy részeg vagyok. Annyira megijedtem, hogy le is szálltam a buszról. Ezek a furcsa jelek hol eltűntek, hol előjöttek. Mikor odaértem a céghez, a főnököm kísért fel, mert még mindig nem tudtam biztosan menni, időnként pedig félrebeszéltem, vagy furcsán, elkenve ejtettem a szavakat. A kollégáim arra gondoltak, talán leesett a vércukorszintem. Cukorral etettek, és egy időre jobban lettem.”

Többen is próbálták rábeszélni a lányt, hogy menjen orvoshoz, de ő úgy gondolta, még vár, hátha csak múló rosszullétről van szó. A keze továbbra is gyenge volt, a kollégái gépeltek helyette … Munka után elkísérték a buszhoz, ő felszállt, de már félúton hívta a családtagjait, hogy menjenek elé.

“Mikor hazaértünk, úgy gondoltam, kifekszem ezt a furcsa rosszullétet. Ma már tudom, hogy ez a lehető legrosszabb döntés volt.”

Ilyenkor, ha az ember lefekszik, általában nem ébred fel.

“Én felébredtem. A húgom végig mellettem volt, és végül ő hívta ki az ügyeletet, és ők a mentőket. Mire kijöttek, nem látszottak a tünetek. Megmérték a vérnyomásom, a vércukrom, pupillát néztek, de semmi. A húgom mégis rábeszélte őket, hogy bevigyenek. De hiába kerültem kórházba, a sürgősségin még további két órát vártam – hát ennyit az időablakról… Elvesztettem az eszméletemet. Erről a két hétről alig van emlékem, mert nagyon leszedáltak, hogy minél kevesebbre emlékezzek, amiért hálás is vagyok. A részleteket jórészt a családomtól tudom. Nem akartam, hogy anyuék vagy bárki így lásson, kiküldtem őket. Én bent sírtam, ők pedig kint a folyosón. Biztos voltam benne, hogy ez a vége. Azt gondoltam, hogy ha ennyi volt, hát ennyi volt, boldog életem volt, és hálát éreztem ezért. Aztán lassan sejteni kezdtem, hogy meg fogok maradni.”

Kiderült, hogy Enikőnek stroke-ja volt: egy hajszáleret zárt el egy egészen kis vérrög, ami másfél centi sugarú körben oxigénhiányt okozott az agyban és nagy pusztítást végzett. “Azt mondták a családomnak, hogy teljesen le fogok épülni, így is lett: három nap alatt lebénult a jobb oldalam. Anyuék már csak vonszoltak ki a vécére, a nővér pedig azt mondta: “Ne csinálják! Hát nem látják, hogy már nem tud járni?”

Az orvos azt mondta, vissza fogok jönni a nullás szintről, de odáig le kell menni, mert ez ilyen. Az ember agya ilyenkor átáll túlélő mechanizmusra, nem érdekel semmi, csak hogy túléld a napot, teljesítsd a nővér utasításait, hogy emeld meg a derekad, hogy be tudjon pelenkázni, és hasonlók. A legnehezebb megélni az önállóság elvesztését. Ha túl is éled, nagyon mélyről indulsz mind mentálisan, mind fizikálisan.

Tipikus tünetek
– az arc, a kar, vagy a láb általában egy oldalon fellépő hirtelen érzéketlensége
– az egyik testfél zsibbadása, az egyik oldali végtagok gyengesége vagy bénulása
– hirtelen kialakuló beszédértési, szótalálási vagy hangképzési zavar
– hirtelen elhomályosuló látás, kettős látás, vagy látásélesség gyors csökkenése
– hirtelen kialakuló szédülés, egyensúlyvesztés, mozgási zavarok
– szokatlan jellegű erős fejfájás, melyhez nyaki merevség, arcfájdalom, a szemek között megjelenő fájdalom, hányás és tudatzavar társulhat
– zavartság, memóriazavar, a térbeli tájékozódás, illetve az érzékelés zavara

 

Enikő két hetet töltött az intenzíven, utána rehabilitációs osztályra került még másfél hónapra. Elmondták, hogy nem fog többet járni, és nem lesz önellátó. És valóban: jött a kerekesszék. Mint kiderült, a mozgásközpontja sérült meg a leginkább. A beszédje egy idő után magától helyrejött.

“Mikor hazakerültem, a kezem ökölbe szorulva állt – az ujjaimat naponta, centiről centire kellett kilazítgatni. Körülbelül egy hétig tartott az az időszak, amíg fürdetni kellett. De már nagyon zavart, hogy másra szorulok, úgyhogy lassanként elkezdtem ellátni magam. Ez kezdetben nehéz volt, mert jobb kezes vagyok, és a jobb oldalam bénult le. De lassan átszoktam a bal kezemre, és mindent azzal csináltam. Egy hét után felkeltem, és aztán sem ültem egy helyben. Excel táblás napirendem volt, mikor ki jön hozzám: a gyógytornász, a gyógymasszőr, az akupunktőr… eltanultam, amit lehetett, és naponta többször tornáztam, nyújtottam, és erősítettem az izmaimat. Ez eleinte nehéz és fájdalmas volt, de folyamatosan tájékozódtam, amerikai cikkeket olvastam a felépülésről, és tudtam, hogy kitartó munkával sikerülni fog.” 

“Nem érdekelt, hogy miket jósoltak nekem az orvosok, mert nagyon meg akartam gyógyulni.”

Enikő úgy fogalmaz, ez nem egyszemélyes betegség.

Amikor így kiesel az életedből, nyilván egy csomó dolgot kell intézni, amit félbehagytál. A családom ment utána mindennek, például szóltak a munkahelyemen, hogy keresni kell helyettem mást. Egy ilyen betegségnél kell valaki az ember mellé, aki teljes munkaidőben ellátja. Ez persze több ember megélhetését tönkrevágja. Szerencsémre nem laktam egyedül, édesanyám végig mellettem volt, és JÓL szeretett. Ezt azt jelenti, hogy nem engedte, hogy elhagyjam magam. Ő és a húgom folyamatosan gyakoroltattak, és velem örültek minden apró fejlődésnek. Nekik és a barátoknak nagy szerepük volt a gyógyulásomban, ők hoztak vissza az életbe.

De nem csak a család, és a barátai álltak a lány mellett. A stroke előtt mindössze néhány hónappal ismerkedett meg külföldi barátjával. Csak egyszer találkoztak, azóta távkapcsolatban éltek, kétezer kilométerre egymástól, de nagyon biztosak voltak egymásban. “Amikor meghallotta, mi történt, azonnal jönni akart. Utólag mondták el, hogy nem evett, szinte depressziós lett. A családja össze akarta dobni a pénzt, hogy eljöhessen meglátogatni. 

Sajnos azonban nélkülem nem utazhat: nem kap vízumot. Így maradt nekünk a skype: naponta órákig beszéltünk, kamerán követte a gyógytornát, de azt is, amikor végre mozdultak az ujjaim. Mire hazakerültem a kórházból, már sok mindent tudott a stroke-ról, utánaolvasott, és azt mondta, minden tőle telhetőt megtesz a gyógyulásomért. Persze én is átmentem azon a fázison, amin a legtöbben ilyenkor: mondtam neki, hogy “fiatal vagy, nem kell neked beteg nő”, de kinevetett. Az első pár hétben nem akartam tudomást venni róla, hogy beteg vagyok, és hogy mennyire. Ő volt az, aki folyamatosan nyomta belém az önbizalmat, és hogy akarjam a gyógyulást.

Enikőnek ez alatt az idő alatt még mindig nem mozgott a jobb oldala. Lassan szokott át balkezesnek. Aztán egy hónap múlva váratlanul megmozdultak a lábujjai. Innen apránként kezdtek újraépülni a testi funkciói.

Mire bizottság elé kerültem volna a leszázalékolás miatt, kimásztam a tolószékből, ami kisebbfajta csoda volt, hiszen a betegek nagy része csak hónapok, évek után jut el ilyen szintre, vagy sosem.

Enikőnek óriási szerencséje volt,

vagy épp az akaraterejének vagy a környezetének köszönheti, nem tudni, de nyolc hónappal a történtek után már újra dolgozott. Ma csupán a keze gyenge kicsit, és alig látszik a járásán egy apró eltérés: szinte maradványtünetek nélkül úszta meg. Tízből mindössze egy-két embernél alakul ez így. “Nagyon sokan vannak otthon a négy fal között, és nem is tudunk róluk… Nekem szerencsesorozat volt a stroke, ha lehet ilyet mondani: jó kórházba kerültem, jó orvosokhoz, jó gyógytornászokhoz. De a gyógyulásomban szerepe volt annak is, hogy nem maradtam benne a “szegény én” szerepben. Voltam persze benne, irigyeltem is mindenkit, aki egészséges, de pár hét után kijöttem ebből. Van, aki benne marad, és nem is gyógyul ilyen gyorsan. A főnökeim rendesek voltak, mert ahogy a mankót is elhagytam, visszavettek ugyanabba a pozícióba, amelyet korábban elláttam.”

Tíz százalék körüli lehet azoknak a stroke-ot elszenvedő embereknek az aránya, akik nyom nélkül felépülnek. További húsz százaléknyi ember maradandó sérülésekkel, de teljes életet él, ötvenöt százaléknak valamilyen maradandó korlátozottsága lesz (kerekesszékbe kényszerül, bottal, mankóval tud csak járni, vagy fekvőbeteg marad), a betegek mintegy negyedét pedig sajnos elveszítik – vagy azonnal, vagy a szövődmények miatt. 

 

Enikő sokat gondolkodott azon, miért történt vele ez. Mivel családjában többször előfordult agyér-katasztrófa, tudja, hogy megvolt a hajlama rá. Ám ő nem hisz az efféle eleve elrendelésben, úgy gondolja, az életmódja is hozzájárulhatott a történtekhez.

Korábban jól éreztem magam, de a betegség döbbentett rá, hogy valami mégsem lehetett kerek. Voltaképp leképeztem a mai modern embert. Stresszes melóm volt, mint sokaknak, de igazából magamat stresszeltem a leginkább. Nem tudtam, mit akarok az életben, és sokat szorongtam emiatt. Cigarettáztam, keveset mozogtam, és persze ettem a feldolgozott élelmiszereket, mint a kortársaim. Talán nem véletlen, hogy míg régebben a stroke az időseket érintette, manapság egyre több fiatal megkapja.

 

Fotó: Hanol Zsanett
Fotó: Hanol Zsanett

Akinek volt már stroke-ja, annál nagy eséllyel fordulhat elő következő, de lehet redukálni a kockázatot. “Én például azóta nem dohányzom, rendszeresen sportolok, és járok orvosi vizsgálatokra. Most is szeretek egyszerre sok dolgot csinálni, de néha megállok… Az lehetetlenség, hogy az ember ne legyen stresszes, de meg lehet tanulni levezetni. Én annyira bepánikoltam ettől az egésztől, hogy figyelmeztetésnek vettem.

Úgy érzem, kaptam egy második esélyt.

Már a stroke után pár héttel elhatároztam, hogy újra megpróbálom, vagyis ezúttal jobban, hasznosabban fogom élni az életem, ha már esélyt kaptam rá. Előttem volt még minden, és azzal a fizikai állapottal nem lehetett teljesíteni az álmaimat, úgyhogy ez lett a fő motivációm: azért felépülni, hogy oda mehessek a világban, ahova akarok, együtt élhessek a párommal, és családom legyen. Már nem bánom, hogy volt a stroke, mert más ember lettem. Nyitottabban gondolkodom, és tudom, merre tartok az életben. Már nincs sehol az a huszonnyolc éves lány, aki akkor voltam. Sokkal megértőbb vagyok például mindenféle elesett emberrel, akinek a társadalom egy része nulla pontot ad, mert már tudom, milyen érzés ott tartani.”

Enikő megismerkedett sorstársakkal, és blogot indított azért, hogy másoknak ne legyen szükségük ilyen figyelmeztetésre. Később a Strokeinfó Alapítvány önkéntese lett, és megalapították virtuális támogató csoportjukat a legnagyobb közösségi oldalon.  
Megosztás Facebookon