Spóroljunk az egészségügyben? De konkrétan hogyan?

Mi az oka annak, hogy háttérbe szorult az egészségügy fő szereplője: a beteg, s mellette az őket ápoló, gyógyító TEAM? Mit kellene tenni azért, hogy újra az emberi élet, a gyógyulás legyen a fontos a gyógyító intézményekben, és ne a HBCS, TVK meg ilyen-olyan mutatók legyenek lényegesek? Teljesítmény, veszteséges beteg, nyereséges beteg… Ezektől a kifejezésektől a hideg futkos a hátamon. Mintha arról beszélnénk, hány autó került le a gyártósorról…

Én sok társammal együtt ápoló vagyok, aki minden hivatásában töltött idejében a beteg mellett áll. Szembesül a sorsokkal, a kiszolgáltatottsággal, a szenvedéssel, a nélkülözéssel, olykor az elkeserítő körülményekkel. Akik a civil életükben is maximálisan tisztában vannak a “spórolás” szó fogalmával, minden szinten…

Már-már úgy érezzük, mert azt közvetítik felénk, szinte belénk beszélik lassan egyenesen, ha tönkremegy az egészségügy: kérem, a dolgozók a hibásak, mert pocsékolnak!

Pedig ha fenn akarjuk tartani a rendszer eredményességét és meg akarjuk gyógyítani a betegeket, akkor ragaszkodni kell egyfajta minőségi sztenderdhez, a megfelelő szakembergárdához és anyagokhoz különböző dologi kiadások révén. És ez az, ami a szakemberek szerint adóssághoz vezet.

Amit egyébként sokszor észlel maga a beteg is, és sajnos meg kell hogy valljuk, joggal észleli. A megszorításos intézkedésekre koncentráló ellátások miatt a szolgáltatási színvonal például romlik, mert kevesebb a pénz a megfelelő tárgyi környezet biztosítására, mindennapos ápolási, gyógyítási tevékenységek kivitelezésére, arra, hogy kulturált körülmények legyenek.  Ezek bizony oda vezethetnek, hogy romlik az emberek közérzete, nemcsak azoké, akik benne dolgoznak, hanem azoké is, akik odakerülnek mint betegek – nekik is sokkal rosszabb lehet ilyen helyzetben… Folytatás az Ápolónő blogon!