Szeretem a testem, és ezt nem vagyok hajlandó szégyellni

“Te fogyókúrázol?” – kérdezi mellettem megdöbbent arccal egy barátnőm egy régi ismerősét, aki nemrég szült, de nagyon-nagyon vékony. “Á, nem” – mondja szemlesütve, de érezni, hogy valami nem stimmel. “Ja, csak az egész élete a fogyókúráról szól” – szól bele nulla pszichológiai érzékkel a férje, és legszívesebben beszólnék neki, hogy talán a felesége testképének és neki mint férjnek van némi közük egymáshoz.

“Fogyjál már le!” – veti oda viccelődve a társaságban egy másik, egyébként oltári túlsúlyos férj a szerintem tök csinos feleségének, és hozzáteszi, hogy a szülés előtt jobban nézett ki a neje. Csak sziszegek a fogam között, és azért engedem el a fülem mellett ezt a taplóságot, mert nem akarom a feleségnek ezt a kínos szitut még kínosabbá tenni.

“Te aztán meg vagy elégedve a testeddel, mi?”

– kérdezi tőlem pár hónap után a pasim, aki azóta már nem az, és nem értem, miért szól be. “Miért nem örülsz annak, ha a nő, akivel együtt vagy, igenis szereti a testét, legalábbis jóban van vele?” – kérdezem, és látom, hogy ez a magabiztosság lelombozza. Pláne, hogy ő nincs jóban magával – sem a testével, sem a lelkével.

Szóval állok reggelente meztelenül a tükör előtt, és az elégedettségem nem annak szól, hogy tökéletes minden porcikám, mert nem az. Az elégedettség annak szól, hogy végre, 34 éves koromra eljutottam oda, hogy jól érzem magam, és magabiztos vagyok akkor is, ha kicsi a mellem, vagy éppen narancsbőrös a fenekem.

Emlékszem, egyetemista koromban álltam a tükör előtt, és pocsékul éreztem magam. Az akkori pasim, akit nagyon okosnak és szupernek tartottam, azt mondta, hogy ne vegyek fel inkább szoknyát, mert pocsék a lábam. Szóval álltam a tükör előtt, és néztem, hogy tényleg olyan szar-e a lábam, aztán persze addig néztem, amíg jól el is hittem.

Alig mertem miniszoknyában utcára merészkedni. Néha, amikor belebújok egy rövidgatyába vagy szoknyát veszek, most is eszembe jut. De most már csak arra gondolok, hogy hogy lehettem ilyen hülye, hogy bevettem ezt a “csúnya a lábad” dumát. Nyilván arról szólt, hogy legyek minél önbizalom-hiányosabb, úgy nem merek majd más pasira nézni. Olyan jó lett volna, ha huszonévesen is ennyire tisztábban lettem volna önmagammal, és olyan jó lenne, ha ezt az érzést, amim már van, áttölthetném egy csomó nőbe. Olyan nőkbe, akiket rombol, ha beszól a pasijuk, megjegyzést tesz a testükre, és a hibát önmagukban keresik, meg a tükörképükben.