Rossz étkezési szokások – elrontjuk a gyereket is?

Gyakorolgatom ezt a tudatos étkezést már pár napja, de néha baromi nehéz otthagyni a kaját, ha úgy érzem, hogy tele vagyok. Próbálok kisebb adagokat kiszedni vagy kisebb tányérról enni, de akkor is valamikor már a tányér felénél úgy érzem, hogy tele vagyok, és szabályos lelkifurdalás-félét érzek amiatt, hogy otthagyom a kaját. Vagy mondjuk leves után már nem tudok másodikat enni. Ez is valamiféle bűntudatot okoz. Szerintem ezek a dolgok már gyerekkorból jönnek, illetve az általános szokásokból, az illemből. Mert ugye, ha pl vendégségben vagyunk, illik megenni mindent. Megszoktuk, hogy nem “lehet” csak levest enni ebédre, hiszen akkor hamar megéhezünk újra. Emlékszem, annyiszor leszidtak minket a menzán, amikor elsősök-másodikosok voltunk a suliban, ha nem ettünk meg mindent. Volt egy tanár, aki ott cirkált az ebédlőben, és szörnyülködött, ha szerinte sokat hagytunk a kajából.

Annyiszor hallani ezeket a szavakat a szülőktől is, hogy “csak még egy falat a kedvemért”, “kérni lehet, otthagyni nem”. Ezeket vagy ezekhez hasonlókat sokan hallották gyerekkorukban, sőt lehet, hogy a saját gyerekeiknél is bevetették már ezeket a mondatokat (az egy falat kezdetű hülyeséget én is eljátszottam mindkét áldozatomnál). Ezek nagyon hatásos beszólások, ha az a célunk, hogy elnyomjuk a gyerek ösztönös evési reakcióit. Hiszen így nem ő mondja meg, hogy most elég volt, nem eszek többet,  hanem mi – szülőként vagy akár tanárként – ráerőszakoljuk a magunk igazát, és többszöri “gyakorlás” után már tudni is fogja, hogy nem szabad a teltségérzetére hallgatnia, hanem külső dolgokon múlik, hogy mikor “kell” befejeznie a kaját.
Vagy mondjuk az a szöveg se ritka, hogy “addig nem mész játszani/tévézni, amíg ezt meg nem eszed”. Ez se biztos, hogy túl egészséges viszonyt alakít ki bennünk az étkezésekkel…. És amikor belegondolok az ilyen mondatokba, akkor jövök rá, hogy hogyan rontottam el a gyerekeim viszonyát is a kajához… Folytatás a Binge eating blogon!