“Terhes voltam, amikor diagnosztizálták az agytumort”

Terveztük már a férjemmel, hogy kisbabánk legyen, ezért nagyon boldogok voltunk, amikor 2010 őszén terhes lettem. Az öröm mellett viszont állandóan émelyegtem, szinte megállás nélkül hánytam, fizikailag rosszul viseltem ezt az állapotot. Korábban nem voltam fejfájós, de ezekben a hónapokban erős éjszakai migrén gyötört, egyszer vezetés közben is le kellett húzódnom az útról, mert kettős látásom lett. Banki jogászként dolgoztam, a munkámat is egyre nehezebben tudtam végezni, mert egyre fáradékonyabb lettem, a rosszullétek miatt pedig gyakran szabadnapot kellett kivennem. Többször bementünk az ügyeletre, de az állapotomat a terhességnek tudták be, egészen addig, amíg édesanyám meg nem elégelte a helyzetet, és januárban el nem vitt abba a kórházba, ahol az unokatestvérem nőgyógyászként dolgozott.

Teniszlabda méretű agytumort mutatott az MR

Koponya-MR-t végeztek, és néhány óra várakozás után a neurológus doktornő kertelés nélkül közölte, hogy egy teniszlabda méretű daganat van a fejemben, amit azonnal meg kell műteni. Mint kiderült, a terjeszkedő tumor nyomta az agyállományt, és elkezdett az agytörzsbe is beékelődni, így ha egy rossz mozdulatra kicsit is beljebb nyomódik ezen a területen, az a légzőközpont leállását okozza. Nem nagyon tudtam, mi történik velem, mert a részleteket az orvosok a férjemmel és az anyukámmal tárgyalták meg. Utólag úgy érzem, jól tették, mert ha mindent rám zúdítanak már az elején, akkor talán nehezebben viseltem volna. Felkészítették őket arra, hogy elképzelhető, hogy választaniuk kell majd köztem és a baba között.

Igyekeztem a babára koncentrálni

Korábban még egy tűszúrástól is rettegtem, nemhogy egy agyműtéttől, de nem volt mit tenni, igyekeztem felkészülni rá, közben pedig a babára koncentrálni. Másfél évvel korábban végeztem el egy agykontrolltanfolyamot, aminek itt óriási hasznát vettem, sokat segített a félelmeim csitításában. A műtétet követően még két hétig feküdtem a kórházban, és talán furán hangzik, de jó élményeim vannak: nagyon kedvesek voltak a nővérek, sokat törődtek velem az orvosok, és jól kijöttünk a szobatársaimmal is. Egy fogorvosnőt például szintén hasonló betegséggel műtöttek, ápoltuk egymás lelkét, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A kórház után hazaengedtek lábadozni, közben a pocakomban egyre erősebben éreztem a kisbabám rugdosását, de pár hét múlva már az onkológián voltam konzultáción a kezelések ügyében. Miután részletesen vázolták az aggasztó halálozási rátát, azt sugallva, hogy a túlélési kilátásaim alig haladják meg az egy évet, belevágtunk a kezelésekbe. A terhességem különleges körültekintést igényelt mind a sugárkezelés, mind a kemoterápia tekintetében. Utóbbiban végső soron nekem kellett döntenem, hogy mindkettőnk életét veszélyeztetve megtagadom, vagy elfogadom a kemoterápiát azzal, hogy semmilyen adat, tapasztalat nem áll rendelkezésre arról, hogy ez a magzatot milyen mértékben károsítja. Végül elfogadtam a kezelést úgy, hogy a baba fejlődését közben folyamatosan ultrahanggal követték nyomon.

„A betegségemmel feladatot kaptam”

Janka ma már kétéves. Születése után semmilyen problémát nem észleltek azzal kapcsolatban, amin keresztülmentünk együtt. Egészséges és jókedvű, maga az életöröm. Igaz, császármetszéssel koraszülöttként jött a világra, de csak azért kellett néhány napig megfigyelés alatt tartani, mert kicsi volt.
Igyekeztem minden lehetőséget igénybe venni a hagyományos medicinák mellett. Pszichológus segítségét kértem, kineziológusnál, természetgyógyásznál és holisztikus tanácsadáson is jártam. Rengeteg könyvet olvastam el a témában, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezzel a betegséggel valamilyen feladatot kaptam. Egy figyelmeztetést, ami arra szólít fel, hogy változtassak. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg és nem sírtam, de egész idő alatt kicsit kívülről láttam magam, mint egy szürreális jelenet főszereplőjét. Belül pedig azt éreztem, hogy minden rendben van. Elindultam egy jó úton, hogy úgy éljek, ahogyan érdemes, hogy az örömökre koncentráljak és ledobjam magamról azokat a terheket, amiket korábban cipeltem. Korábban egy mufurc, könnyen megbántódó ember voltam, de rájöttem, hogy mennyi felesleges dolgot vettem a lelkemre. Ha valaki megbánt, ma már úgy érzem, ez legyen az ő baja. A korábban nagynak tűnő problémák most már aprónak látszanak.

Két hetem volt a szoptatásra

A szülés után két hetet kaptam arra, hogy babázhassak és szoptathassak, mielőtt újra kezdődik a kemó. Ennyi idő kevés volt, hogy igazán ügyesek legyünk Jankával, de hamarosan nagyon sok anyukával hoztak össze az ismerőseim, akik gyűjtöttek nekem tejet, Jankának több „tejmamija” is volt, tartjuk is a kapcsolatot, és a sok drukkolás és segítség szívet melengető érzés volt, sokat javított az állapotomon. A kemoterápiás gyógyszert azóta is szedem csökkentett mennyiségben. Nem tudjuk, meddig tart még a folyamat, sokan nem élték túl azok közül, akik abbahagyták. De nem erre koncentrálok, hanem igyekszem normális életet élni, és most már nagyrészt sikerül is. Szegény férjem volt az, aki az első, ijesztő tájékoztatások után hosszú ideig rettegésben élt, de mára ő is kicsit nyugodtabb. Anyukám erős maradt, de rajta is látom, hogy megkönnyebbült, amikor sikerült a műtét. Legszilárdabb édesapám volt, aki egészségesnek látott, és a helyzetet egy megoldandó problémának tekintette, nem betegségnek. Én is a gyógyulásomra koncentráltam egész idő alatt.

Nagy árat fizettem, de megérte

Szerintem Janka nem tapasztalt az egészből semmit. Nem azért, mert titkolózunk, hiszen azt úgyis megérezné, hanem mert olyan örömet okoz nap mint nap, hogy fel sem merül bennem a pánik és aggodalom. Nem érzi, hogy baj lenne, mert magam sem érzem, hogy baj van. Azt érzem, hogy sok feladatom van, a kislányom a lelki trénerem, az érettségijén akarok táncolni, az unokáimat dédelgetni. Továbbra is inkább kívülállóként nézem az eseményeket, és amennyire csak lehet, humorral. Amikor a műtét után végignéztem magunkon a kórteremben, és láttam, mennyit szötymörgünk még a pisiléssel is, muszáj volt nevetni. A humor sokat segít.
Nem mondom, hogy kész, meggyógyultam, bennem van még, hogy nem úsztam meg ennyivel, de jó irányba haladva élem az életem. Nagy ára volt, de hiszek benne, hogy megérte.