“Az kevés, ha kitölti a kabát ujját” – Négyes végtagátültetés

Ötvenkét orvos dolgozott húsz órán keresztül, mégsem sikerült a világ első négyes végtagátültetése. Az operációt pénteken hajtották végre Törökországban, egy korábban áramütést elszenvedett huszonhét éves férfi  kapott karokat és lábakat idegen donortól az ankarai Hacettepe Egyetem klinikáján. Hétfőre azonban mind a négy végtagot el kellett távolítani, mert a szövetek kilökődtek, majd a komplikációk léptek fel és nem tudták megmenteni a páciens életét sem.
Egy hónappal ezelőtt szintén török orvosok hajtották végre a világ első hármas végtagátültetését: egy 34 éves férfi két karját és egyik lábát pótolták, ám itt is csak a karok maradtak meg.
Jó állapotban van viszont az a 19 éves, még kisgyermekként megégett páciens, amelyen szintén az ankarai orvoscsoport hajtott végre arcátültetést – ez a második ilyen műtét volt Törökországban.

Van, aki maga veteti le

Úgy tűnik, Magyarországon nem hisznek a végtagátültetésben – ilyen még nem történt nálunk, holott orvosaink közül sokan képesek lennének rá. „Legalább négy-öt orvoscsoport van az országban, akiknek ez nem okozna gondot műtéttechnikailag” – mondja Renner Antal kézsebész professzor, aki maga is sok teljes vagy részleges végtagvisszavarrást hajtott már végre sikeresen, ám ezeknél az eseteknél a páciens saját kezét vagy lábát varrták vissza. Mint a professzor elmondta, már az 1980-as években kérdés volt, hogy foglalkozzanak-e Magyarországon donoros végtagátültetésekkel, ám a rendkívüli kockázatok és a műtét költségei miatt elvetették a dolgot.
„Egészen addig megy a lelkesedés, amíg megjelenik a közlemény, hogy idegen ember végtagját ültették át, lelkendeznek, amikor a páciens túléli a műtétet és megfelelő a vérellátása, vagy mozgatni kezdi az ujjait, ám a hosszabb távú eredményekről már nem szívesen írnak az újságok – mondja a professzor. – Nem véletlenül, hiszen önmagában egy idegen végtag nem segítség, a legfontosabb, hogy kialakuljon az érzékenysége, különben nem több, mint egy mozgást utánzó kis motor a beültetés helyén.”
Kiszámíthatatlan, hogy az új végtag képes-e érezni az idegek varrata után, vagy sem, így még az orvosok számára is „lutri” a dolog. Márpedig a félmegoldás itt nem megoldás. „Egy ilyen kezet vagy lábat élete végéig idegen testként visel egy sokszor fiatal ember. Minden eset más, minden befogadó szervezet más, de mindegyikük örökös gyógyszerezésre szorul, hogy a kilökődést elkerüljük. Akikről tudomást szereztem, azok néhány év után eltűntek az orvosok szeme elől, nem szedik a gyógyszereket, és félő, hogy egy idő után már nem lesznek meg azok a funkciók, amikért az egész műtét történt. Nem ritkán maga a beteg jött vissza, hogy »vegyék le ezt a kezet, mert nem megyek vele semmire«.”

A műkéz nem érez

A negatív történetek ellenére a professzor elismeri, hogy szakmai bravúrról van szó. „Gyönyörű dolog ez a szakmánkban, hősies azoktól az orvosoktól, akik csinálják, de a realitásokat látni kell. Ilyenkor egy más embertől vett hatalmas mennyiségű szövetről van szó, ami gondos utókezelést igényel, hiszen nem annyi a cél, hogy valami kitöltse a kabát ujját.”
Szabó Istvánnénak nincs, ami kitöltse, így gyerekkorában sokszor inkább zsebre dugta alkarját, hogy ne lássák: hiányzik a kézfeje. Ezt is és egyik lábát is elveszítette még kétéves korában, vonatbalesetben. Ő azt mondja, el tudja képzelni, hogy egy műtét után másvalaki kezével éljen. Enélkül ugyanis csak két választása van, ám egyik sem tökéletes megoldás. A műkéz nem érez, így az asszony inkább saját csonkját használja. Nem is akárhogy: házimunkát végez, főz, köt, sőt autót vezet. „Kiválóan tudok vele váltani” – mondja. Láb helyett viszont praktikusabb a műláb – amennyiben valóban személyre szabott és jól működik.
Ám a lelki vetület legalább ilyen fontos – mi, egészségesek nehezen tudjuk elképzelni, hogyan lehet feldolgozni, ha valaki egy elhunyt kezével, lábával él. Az érintettek azonban másként látják: „Ha már ilyen fejlett a tudomány, miért ne használjuk ki? Szívet is ültetnek át, és az is megviselhetné az embert, ám ezen túl kell tenni magunkat. Egy új végtagban is az én vérem folyna, az én idegeim irányítanák: sokkal jobb lenne, mint egy protézis. Az élet az folytatódik.”