„Lerendeztem vele a lelkemben”

Szakács László, 59 éves, 18 éve transzplantálták, ő volt a 8. újszíves Magyarországon
 
„Soha semmi bajom nem volt, makkegészséges voltam. Egészen 28 éves koromig aktív focista voltam, napi két edzéssel, NB3-ban játszottam, aztán kispályán folytattam. Mellette rendesen dolgoztam, ráadásul a vendéglátásban, ahol a rendszeres egészségügyi vizsgálat kötelező, mégsem láttak semmi rendkívülit.
Egyik napról a másikra éreztem, hogy valami nincs rendben. Romlott a teljesítőképességem, nehezebben kaptam levegőt, meg ez az állandó ziháló köhögés... Az egyik kispályás foci után éreztem, hogy nagyon elfáradtam, harmatgyenge voltam, ekkor voltam 39 éves. Mégis leginkább a köhögés miatt mentem az orvoshoz. Ő azonnal csinált egy EKG-t, azonnal beküldött a kórházba, ott jött a diagnózis: kardiomiopátia, vagyis a szívpumpa gyengülése. Emiatt lett később a hányinger, a halálfélelem, a fáradékonyság, idővel pedig a vizesedés. Az első diagnózis még 1992-ben született, az állapotom viszont pillanatok alatt, rohamosan romlott, egy év alatt nagyon rossz állapotba kerültem. Ez végül is szerencse a szerencsétlenségben, így ugyanis, hogy ennyire gyors a leépülés, a szervezet viszonylag gyorsan, „megkímélt” állapotban kerül a műtétre, még nincs agyonterhelve a sok gyógyszerrel, mint azoknál, akiknél évekig húzódik a folyamat, s csak aztán kerülnek a szívátültetési listára.
Én pillanatok alatt ott voltam, amikor már egy éven belülre kerültek az életkilátásaim. Vagyis vagy egy éven belül meghalok, vagy ha kapok új szívet, öt évvel biztos meghosszabbítják az életem. De igazán bele sem éltem magam, évente négy-öt transzplantációt végeztek, én az ötödik voltam a listán, nálam sokkal rosszabb állapotú betegek is voltak, akik mondjuk már fél éve ballonpumpán éltek.
Aztán egyszer 11-kor, mikor épp reggeliztem, jött a hívás. Van donor, vállalom-e? Hát hogy az ördögbe ne – gondoltam –, hiszen mindenki erre várt. Bár hirtelen azt sem tudtuk, hova kapjunk, mit csináljunk, idegeskedni sem igen volt időnk. Bele sem gondoltam hirtelen, hogy az óvodás lányom és a harmadikos fiam hagyom ott, s hogy mi lesz, ha nem jövök vissza? Én olyan nyugodtan pattantam a mentőbe, ezerszer jobb volt így, mintha lett volna időm belegondolni!
Másfél óra múlva már az asztalon feküdtem és indították a szívet Fehérvárról. Három, de inkább 2,5 órán belül kell ugyanis beültetni, de fél óra múlva már ott is volt. Annyit tudtam csak a donorról, hogy egy 35 éves fehérvári férfié a szív, akinek motorbalesete volt. Nem is akartam többet megtudni, én ezt a lelkemben vele lerendeztem. Na, a műtét utáni időszakban pedig pörögtek az események, ugye az immunrendszeremet levitték nullára, úgyhogy kijött egy herpeszvírus, vérátömlesztést kaptam. Az 50. napnál tartottunk és még mindig kétséges volt, megmarad-e a szív? Megint vizesedni kezdtem, 10 litert kellett lecsapolni, nagyon erőtlenül ment az új „motor”. Aztán kiderült, hogy szívritmuszavarom van, túl gyorsan vert, elaltattak, leállították, újraindították. Ezt háromszor meg kellett csinálni, de hatalmas lutri, hogy feláll-e a közös ritmus, ha nem, kell a pacemaker. Persze olyan gyenge voltam, hogy mindent újra kellett tanulni, még a székből is felállni. Az elején még nem is vette az ember annyira tragikusan a dolgot, hiszen nagy szenzációnak számítottunk, nagy volt a sürgés-forgás körülöttünk, az orvosok is figyeltek ránk, mint a hímes tojásokra.
Az ötödik hónap után jött a kétségbeesés. Ott álltunk két kicsi gyerekkel, 5600 forint nyugdíjjal és a kérdésekkel. Hogyan fogadják majd, hogy az apu nem dolgozik? Egy év után újra a régi voltam, persze a fizikai terhelhetőségem limitált. Kerestem munkát, de hát nagyon nehéz volt. Egyszer sikerült elhelyezkednem, az egri várban voltam jegyellenőr, de nem ment: volt, hogy hat órán át álltam a tűző napon, ötven turistabuszt fogadtam, inni sem volt időm, kaptam is egy trombózist. Nem igazán tolerálnak ma a munkaadók semmit. A betegségemről egyébként utólag kiderült: örökletes volt, anyai ágon mindenki beteg volt, unokaöcsém tizennyolc évesen halt meg a focipályán, nagynéném 48 évesen, de a nagymamám is szívbetegségben ment el.
Én mindazok ellenére amin átmentem, csak arra gondolok, mi mindent köszönhetek ennek az egésznek. Mátrai gyerekként egészen biztosan soha nem jutott volna nekem annyi, mint transzplantáltként, hogy a válogatott tagjaként körbeutazhattam a világot, voltam Japánban, Svájcban síelni, gyönyörű tizenöt évem volt. Két világjátékon, meg valamennyi EB-n nem volt, hogy ne hoztunk volna haza érmeket. Tíz évet voltam a transzplantáltválogatott tagja, az utóbbi időszak már nehéz, sem a felkészülésre, sem a kiutazásra nem futja. Pedig ez a transzplantáltaknak igazi erőt és közösséget ad.” 

„A lényeg, hogy élek”

Oláh László, 55 éves, 9 éve ő volt az 55. magyarországi szívátültetett

„Már gyerekkoromtól szívbeteg vagyok, édesanyám kétéves koromban, szívelégtelenségben halt meg. Ugyan akkor nem volt pontos diagnózis, de valószínűleg neki is ugyanaz volt a baja, mint nekem, s ami most már az egyik lányomnak is van: középső szívfalvastagodás. Húsz évig folyamatosan félrekezeltek, vittek mindenhová. A folyamatos fulladások ellen infúziókat kaptam, mindenféle gyógyszereket. Lakatosnak tanultam, amikor egymás után háromszor kaptam szívizomgyulladást, ami tovább pusztította a szívizmomat. A szívizom falának a vastagodása ugyanis folyamatosan szűkíti az utat, így nagyon megnehezíti a vér átjutását, rontja a vérkeringést. 1990-ben annyira súlyos lett az állapotom, hogy az intenzív osztályra tettek, s már akkor küldtek Szegedre, ahol végre alaposan kivizsgáltak. A falvastagodás közben szívritmuszavarokat is okozott, végül pacemakert ültettek be, hogy az összeszűkült szakaszt megkerülje a véráram. De ez is csak ideig-óráig segített, a végén már szinte teljesen elhalt a szívizom. Annyira legyengültem, hogy már semmit sem tudtam csinálni. Csak feküdtem, a légzésemet egy oxigénpalack támogatta. Olyan érzés volt, mintha valaki folyamatosan fojtogatna. Az ember hiába veszi a levegőt, nem, vagy csak alig jön... a szív ugyanis egyre kevésbé volt képes pumpálni, fenntartani a vérkeringést, így szállítani az éltető oxigént.
2003-ban már éles listára kerültem, vagyis sürgősen kellett az új szerv, két hónapom ha volt még hátra. A pszichológusok előtte már felkészítettek, hogy megfelelően tudjam kezelni azt a helyzetet, hogy egy másik ember szívével kell majd élnem. Más választásom nem is volt: vagy meghalok, vagy ez az egyetlen megoldás, hogy életben maradjak. Kétséges volt maga a műtét is, de ez volt az egyetlen esélyem. Aztán egy reggel 11-kor csöngött a telefonom, az ágyam mellett. Mondták, hogy van szív, vállalom-e? Hát hisz erre vártam, erre a telefonra, mióta!
Kijöttek, már menni sem tudtam, a mentők vittek ki a focipályára, ahol várt a mentőhelikopter. Emlékszem, néztem ki a gép ablakán, a családom ott állt, és arra gondoltam, lehet, hogy utoljára látom őket. Aztán felgyorsult minden, 2-kor már Pesten voltunk, azonnal vittek is a műtőbe. Az orvos megmondta, hogy ő nem Isten, de vágjunk bele, ez az egyetlen esélyem. A donorról annyit tudtam, hogy egy 36 éves férfi, aki szerelmi bánatában a vonat elé vetette magát. Ez az ő választása volt, nem is akartam, nem is akarok jobban a mélyére menni, mert akkor nemigen tudnám ezt az egészet normálisan, belső vívódások nélkül feldolgozni. A következő képem az volt, amikor felébredtem, hogy az orvos megfordította a fejem, a steril kabin üvegablaka felé. A feleségem állt ott, könnyes szemmel. Sírt a boldogságtól, nekem meg akkor, ahogy mindig is, nagyon sok lelki erőt adott. Az az érzés pedig, amikor újra, már az új szívvel levegőt vettem, az mindenért kárpótolt. Hogy nem tátogok csak, mint a partra vetett hal, hogy van vérkeringésem, ezt egy egészséges ember el sem tudja képzelni. Előtte már csak a szívem negyede működött. Aztán indult a felépülés, a rengeteg fekvés után az izmokat újra fel kellett építeni, egy év után már nagyjából normális életet élhettem.
Dolgozni nem tudok most sem, a fizikai terhelést nemigen bírom, meg a fertőzésveszélytől félek nagyon. Ha valaki mellettem tüsszent egyet, biztos, hogy elkapom, szinte semmi immunrendszerem nincs, egy-egy megfázás vagy bármilyen fertőzés nekem hetekig tartó fekvést jelent. De a családom azt mondja: a lényeg, hogy nekik itt vagyok, hogy élek, nem érdekes, hogy a létem leginkább a lakásra korlátozódik, legfeljebb a kertbe megyek ki, megetetem a csibéket, gondozom a növényeket, meg járok egyet a kutyával. De itt a feleségem, ő az itteni óvodában dajka, ő az, aki mindig és most is folyamatosan tartja bennem a lelket. A lányaim kiröpültek, ketten vagyunk, csak egymásra számíthatunk. Én neki köszönhetek mindent. Hogy gondoskodik rólam, figyel a tisztaságra, a nekem létfontosságú higiéniára. A kontrollokra is, most már háromhavonta, csakis autóval járunk, tömegközlekedéssel nem megy: egyszer szálltam vonatra, rögtön beteg lettem. Nemigen járok amúgy máshova, egy szűk baráti kör az, akikkel tartani tudom a kapcsolatot itt a faluban, meg a sorstársakkal. Idén viszont már a találkozóra sem tudok elmenni. Egyszerűen nem futja rá.
Közben a feleségemnek is súlyos szívbetegsége lett, ő is volt már transzplantáció közelében, várólistán, a kettőnk gyógyszere havonta csaknem 20 ezer forint, nem tudunk összeszedni 40 ezret arra, hogy elmenjek Gödöllőre, a szívtranszplantáltak találkozójára. Nem kérek, nem sírok, de ez van. Mindemellett örülök, hogy itt vagyok, hogy megfoghatom a kezét, április 15-e, amikor megkaptam az új szívet, nekem az igazi születésnapom.
Vannak pillanatok, amikor nagyon félek. Tudom, hogy az én időm sokkal inkább véges, mint az egészségeseké. Tudom, hogy nem fogok nyolcvan évig élni, ezt teszi ez a rengeteg gyógyszer. Rettenetes hallani, amikor sorban halnak meg azok, akikkel együtt műtöttek, olyanok is, akik nálam sokkal később kaptak szívet. Tavaly hét újszíves ment el. Akit egy héttel utánam műtöttek, két éve halott. De nem erre gondolok, hanem arra, hogy sikerült, hogy itt lehetek, hogy az 55 éves testemben egy 44 éves szív dobog, de dobog.”
 

„Igazi sikertörténet”

Szőcs Júlia Luca, 29 éves, 5 éve transzplantálták
 
„Szervátültetett pályafutásom 2006 márciusában kezdődött, 24 évesen. Egyetemista voltam, fiatal, rendszeresen sportoltam. Amikor egy szép tavaszi napon úgy döntöttem, hogy meglátogatom a háziorvosom, fáradékony voltam és egyre kevesebbet bírtam. A háziorvos vért vett, majd vastablettát írt föl, ami az én esetemben „az ártani nem használ” szerepet töltötte be. Két hét múlva visszamentem hozzá megint, hogy valami nem az igazi, mert valójában semmi sem változott, javulást nem tapasztaltam. Szerinte nem volt semmi bajom. Ez megnyugtató, az éppen jó válasz volt egy egyébként egészséges fiatal lány számára. Kissé mintha jobban is éreztem volna magam. Azonban pár hét elteltével, úgy április közepe lehetett, egyik napról a másikra komolyan aggódni kezdtem: egy nap alatt „kihíztam” a ruháimat, fizikai erőfeszítést követően elkékült a szám és a kezem, valamint köhécselni kezdtem. Ekkor fordultunk más orvoshoz és egy mellkasröntgenből kiderült, hogy a szívem nem végzi teljes erőbedobással azt, ami a dolga lett volna. Mint egy vízben áztatott húsdarab terült szét a szív a mellkasomban. Ezután kerültem kórházba, először a még akkor meglévő MÁV Kórházba, onnan pedig a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetbe. A diagnózis súlyos dilatatív kardiomiopátia, szívizombetegség. Méghozzá valamilyen trópusi vírus okozta, pedig életemben nem jártam trópusi éghajlatú területén a Földnek. Derült égből villámcsapás. Döbbenten vettük tudomásul a tényt, hogy szívbeteg lettem. A családban nem tudtunk szívbetegségről. Három hét kórházi bennfekvés és ágynyugalmi kezelés alatt felmerült, hogy esetleg meggyógyulok, ha mégsem, lehetőség még a szívátültetés… Három hét után hazaengedtek a kórházból, de a sok fekvéstől és kényszerpihenéstől kezdődő tüdőgyulladással visszaviharzottunk az intézetbe. Kellemetlen antibiotikumos kezelés, keringést támogató infúziók társaságában töltöttem ágyban marasztalva napjaimat. A hörgőgyulladásból kigyógyulva, de a szívbetegségben szenvedve kialakult egy, a szívbelső falához ragaszkodó vérrög is a beteg szívben. Ez az esemény sürgetővé tette a kérdést: hogyan tovább? Valójában már nem volt más választás, mint a szívátültetés. S mindezen izgalmak fényében, egyetértésben velem, a családommal, az orvosokkal, elindult a versenyfutás egy új szívért, csodára várva.
Sokat nem rágódtam a helyzeten, fiatal koromnál és természetemnél fogva szóba sem jött a szívátültetés lehetőségének elvetése. Majd alig három hét feszült várakozást követően, megérkezett a riasztás, hogy van megfelelő szív. Én már akkor az intenzív osztályon ebédeltem, 3-4 infúzióval a karomban, a szívemben lévő vérrögöt próbálták feloldani. A donorról csak annyit tudtam, hogy szegedi, és pár évvel idősebb nálam, de nem kérdezősködtem. Ezt tanácsolták, mert volt olyan beteg, aki mindent meg akart tudni, azután pedig nem bírta ki a lelki terhet: pár hónappal a beavatkozás után meg is halt, pedig ezt fizikálisan semmi sem indokolta volna. Nekem aztán 2006. június 12-ről 13-ára virradó éjjel el is végezték a szívátültetést. A műtét sikeres volt, a beteg, immár nem beteg, jól volt. A műtét után négy héttel haza is mehettem szigorúan betartandó szabályok ismeretében (amiket be is tartottam). Szívátültetett életem első három hónapjában az otthonom és kórház között ingázva, az olykor kellemetlen, sűrű kontrollvizsgálatokon részt véve töltöttem az egyetemi, hivatalos nyári szünetemet. Ennek ellenére a pihenést és a mozgást élvezve az otthoni teendőkbe besegítve kezdtem visszatérni régi-új életemhez. Szerencsére otthon mindig akadt tennivaló, így jól elfoglaltam magam. A nyári szünet leteltével újult erővel indultam neki a következő egyetemi szemeszternek. Mivel a műtét utáni első hat hónapban szigorú szabályok betartása mellett sem javasolták, hogy rendszeresen nagy közösségbe járjak, az egyetem adta lehetőségeket kihasználva egyéni tanrenddel folytattam a tanulmányaimat. 2008 júniusában pedig friss diplomás állattenyésztő agrármérnökként köszöntöttem a nyarat. Bár a szakmámat nem gyakorolhattam az állattartással fennálló fertőzési eshetőségek miatt, az élet nem állt meg. Jelenleg kutatómunkát végzek a budapesti Semmelweis Egyetemen. Ismét rendszeresen sportolok, és most már a műtétet követően öt és fél évvel legkedvesebb időtöltésemnek, a lovaglásnak is hódolhatok. Élem az életem, egészséges vagyok és jól érzem magam. Rövid ideig tartó betegségem és szinte a csodával határos megmenekülésem igazi sikertörténet. E történetet a családom, az orvosok és nővérek egy emberként való meg nem szűnő támogatása és ember feletti segítsége formálta sikeres történetté egy fiatal, élni akaró lánnyal egyetemben, akit az égiek sem vártak még maguk közé. Ma sem döntenék másképp, ma is vállalnám a műtétet és mindazt, ami a szervátültetett léttel jár, még ha olykor kellemetlenek és kényelmetlenek is.”