Kilátástalan játszma

Magyarországon minden nyolcadik felnőtt alkoholfüggő. Döbbenetes adat, különösen ha belegondolunk, hány hozzátartozót érint a probléma. Hány gyereknek kell ilyen körülmények között felnőnie, hány családtagnak kell kilátástalannak tűnő életet élnie, folyamatos harcot vívnia a szenvedélybeteg és az alkohol ellen egy olyan jelenben, ahol a külső segítség csak későn vagy sosem érkezik meg. A média és a társadalom szerepvállalása csekély mértékű, holott az érintettek nagy szükségét érzik a külső segítségnyújtásnak. Meddig lehet együtt élni egy alkoholistával úgy, hogy a helyzet nem változik? Meddig van értelme a kitartásnak? Mi az a pont, amin túl a környezet önfeláldozása immár belesimul az alkoholista élet önbecsapásainak ördögi köreibe?

Keserédes kapcsolatok

„Mindig rosszul érintett, hogy apukám ivott, a szívem szakadt meg tőle.” Talán még ez a mondat sem fejezi ki pontosan, hogyan érez egy gyerek, aki szereti a szüleit, egy nő, aki szereti a férjét, vagy bárki, aki az önpusztításhoz kénytelen asszisztálni. Eric Berne svájci pszichiáter szerint az alkoholista és családja egy játszma része, ahol az alkoholista a főszereplő, a családtagok pedig vegyes érzésű mellékszereplők. A mellékszereplő hol megpróbál keménykezű lenni és szigorú, hol rábeszéléssel, győzködéssel próbálkozik, a merészebbek még az üvegeket is eldugják a siker érdekében. Minden szereplő egyet akar: megóvni azt, akit szeret, és megoldani a fennálló helyzetet.

„Általában a párkapcsolatokban elég nagy türelmet szavaznak egymásnak az érintettek – mondja Grezsa Ferenc pszichiáter. – Ha valaki ilyen helyzetben van, akkor hallatlanul sokat képes elviselni. A kapcsolat fenntartását ugyanakkor komolyabb érzelmi kötés is motiválhatja.” A radikális döntés, a hátat fordítás vagy a szembeszegülés éppen azért olyan nehéz az érintettek számára, mert egy olyan ember függőségével élnek együtt, akit szeretnek, vagy valaha szerettek. Egy kisgyerek akkor is meglehetősen sokáig ragaszkodik szüleihez, ha azok hazudnak neki, vagy testileg, lelkileg bántalmazzák. A problémát pedig már hamarabb érzékelik ők is, mint ahogy azt a szülők feltételeznék: „Mondtam neki, főleg mikor pici voltam, hogy anyu ne menj le, ne igyál, miért iszol, de eredménytelenül.”

Életképek

Egy átlagos életet élő ember talán el sem tudja képzelni, hogy a mindennapos problémákon túl egyes gyerekeknek és felnőtteknek milyen szituációkkal kell nap mint nap szembesülni. „Az alkoholista apámról szólt az életem, aki rendkívül okos volt egyébként és 99 százalékban részeg is” – mondja egy alkoholista szülő azóta már felnőtt gyermeke. Ebből is látható, hogy az alkoholista nem megbízható társ, nem megbízható szülő és egy bizonyos határon túl barátnak sem a legideálisabb. Függősége eltorzítja jellemét, ami közvetlenül befolyásolja környezete életét, legyen szó akár jó kedélyű, akár hazudozós, akár agresszív alkoholistáról. A családtagok emiatt gyakran kilátástalannak élik meg helyzetüket, és ez az alkoholistától való elforduláshoz vezethet. „Nincs szükségem se rá, se a jelenlétére, nem akarom, hogy beleszóljon abba, amit csinálok, és azt sem, hogy kihasználjon vagy lejárasson a barátaim előtt, elvegye a pénzem, bármit összetörjön. Muszáj volt kizárnom az életemből, még akkor is, ha valahol fáj az egész, mert az anyukám.”

Felmerülő kérdésünkre – lényegében milyen is lehet egy alkoholistával együtt élni? – készséggel válaszolt hat hasonló cipőben járó érintett. Egyik interjúalanyunk kisgyerekként szembesült ezzel a problémával, az állandó félelem, tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzésével: „féltem hazamenni, féltem, hogy most vajon alszik-e már, be tudok-e menni a lakásba, féltem tőle” – mondja. A gyerekkorban tapasztalt hasonló élmények olyan nyomokat hagynak az érintettekben, amelyek hatással vannak egész későbbi életükre is. Ahogy egy családtag beszámol róla: „Az életemet mindez befolyásolta, főleg a rossz apaminta, mert nem tudom, milyen egy valós »apakép«, ezért nem tudok egészséges kapcsolatokat kialakítani. Mindez egy rémálom.”

Egy másik érintett a következőt mesélte: „A leggyakoribb jelenség az volt, hogy ülök a szobámban és teszem a dolgom, mire anyukám nekidől az ajtófélfának, és üveges tekintettel hosszú perceken keresztül bámul engem. De nem szólt semmit, nem szólt hozzám, sosem értettem, miért teszi, mit akar.” A függőség akkor sem volt kellemes, amikor az üveges tekintet a barátaira vagy a párjára meredt, és akkor sem, amikor indulatos gorombasággal vagy az osztály előtti hisztérikus kirohanással végződött. A sor akár így folytatódhat: „Voltak a faluban rendezvények, akkor elég gáz volt, amikor részegen tántorgott meg táncolt. Mindenki nevetett rajta, de amúgy szánalmas volt, szégyelltem.” És így is: „..folyton nagy elvárásai voltak és minden anyával való vitáért engem okolt vagy a teljesítményemet, ezért nem vagyok túl magabiztos”.

A fent említett szituációk csak igen kis mértékben képesek azt illusztrálni, hogy az érintettek min mennek keresztül egy szenvedélybeteg mellett. Az összes „áldozat” ehhez hasonló vagy még rosszabb helyzetekbe kényszerül, és olyan életet él, ahol az alkoholista kisebb-nagyobb mértékben befolyásolja önnön megítélésüket, személyiségüket, boldogságukat és céljaikat. Azt, hogy az „alkoholista játszma” közel sem játék, a következő történet is pusztán érzékeltetni képes: „Mind lelkileg, mind testileg porig alázott. A nőiségemet sértette. Elvárta tőlem, hogy az ő véleményét mindenben támogassam. Ha nem így történt, akkor kíméletlenül megvert.”

Mit is tehetünk?

„Ne a probléma része legyél, hanem a megoldásé” – hirdetik a hozzátartozóknak tanácsot adó honlapok. Kissé üresnek hangozhat ez a szlogen, ha nem ismerjük be, hogy az alkoholizmus nem egy „segíts magadon” típusú probléma, így fontos a külső segítségkérés (és nyújtás) és az orvosi beavatkozás.

Szakértők szerint ahhoz, hogy egy szenvedélybetegen segíthessenek a hozzátartozók, az önvizsgálat az első lépés. Az alkoholista életjátszmában való részvétel ugyanis egyértelműen csapda, amiből ki kell lépni ahhoz, hogy a család életében bármiféle változás állhasson be. Az addictus.blog.hu internetes weblap is elsősorban azt hangsúlyozza, hogy a családtagoknak is fontos szembenézniük azzal, hogy az alkoholizmus egy betegség. A probléma meghatározása jelenti a gyógyulás felé vezető út első lépését. A segítségnyújtással foglalkozó honlapok szerint fontos, hogy az alkoholizmus családi betegség, ahol nemcsak a függő, hanem a családtagok is szenvednek.

A probléma megoldása így sem egyszerű, mutat rá az egyik családtag: „Beszéltünk vele többször, utánanéztem, mit tehetnék, de azt tapasztaltam, hogy nem lehet segíteni, ha ő nem akarja. Mindig ígéretet tett, hogy megváltozik, de mindig másban kereste a probléma okát, nem ismerte be soha, hogy ő iszik.”

“…nem lehet segíteni, ha ő nem akarja.”

Az érintettek beszámolója alapján egyértelművé vált, hogy nemcsak a függőség fel- és beismerése nehézkes, de az egyéni problémamegoldás is. Hiszen hogy is lehet segíteni valakin, aki saját betegségét sem hajlandó elismerni? A beszélgetések, érvelések, különböző praktikák mindaddig nem számítanak eredményes alternatívának, amíg az alkoholista ellenáll, ugyanis beismerés és elhatározás egyaránt szükséges ahhoz, hogy a hozzátartozók lépést tehessenek egy külső segítség irányába. A beismerés tehát az első lépcsőfok – mind a függő, mind pedig az érintettek számára –, amihez elengedhetetlen a nyílt és egyértelmű kommunikáció.

„Ma már nincsenek kötelező kezelések, azaz tulajdonképpen mindenki önként vállalkozik kezelésre” – mondja Grezsa Ferenc. A szenvedélybeteg megítélése saját állapotára nézve nem reális, vagy irreális, ezért is elsődleges a beismerés és a kommunikáció. A megkérdezettek véleménye szerint jelenleg nincs olyan eszköz sem az elszenvedők, sem a környezet kezében, amely hatékonyan orvosolhatná a gondokat, vagy kiválthatná a szenvedélybetegek önálló elhatározásának fontosságát. Mégsem értenek egyet abban, hogy az esetleges kényszerítés (pl. „kényszerelvonó” vagy „átruházott döntés”) sikeres orvosolása lenne-e a problémának. Az egyik oldal képviselői nem érzik indokoltnak, hogy elvegyék szeretteik döntési szabadságát, és olyan helyzetbe kényszerítsék, amelyet önmaga nem akar (így sikertelen lesz, vagy a visszájára fordul), a másik oldal pedig lehetséges megoldásnak tartja abban az esetben, ha az illető képtelen meghozni a helyes és racionális döntést. A helyzet kilátástalanságát pedig csak fokozza az a tény, hogy sokan az orvosi segítség igénybevétele, a terápia és közös megpróbáltatások után is visszaesnek, újra az italhoz nyúlnak.

„Előfordulhat, hogy valaki képes önmagától, saját erőfeszítései által is meggyógyulni – mondja Grezsa Ferenc. – Az orvosi megközelítés komplex módon próbál segítséget nyújtani a betegnek, többnyire gyógyszeres kezelést is szoktak alkalmazni. A pszichológiai, pszichoterápiás módszerek megpróbálják feltárni a betegség mögött álló lélektani folyamatokat. Nagyon jó hatásúak tudnak lenni olyan terápiás csoportok, ahol a közösségi együttműködés, a normák, a szabályok, a közösség élete hatnak.” A függő gyógyulásához tehát szinte az összes esetben elkerülhetetlen a külső segítség elfogadása, az érintettek számára pedig a külső segítség megtalálása. Az egyik érintett is ennek a fontosságát hangsúlyozza: „Semmilyen segítség nem volt. Ma már a családsegítő szolgálat, anyaházak megoldást jelenthetnek. Csak az a megoldás, ha kikerülünk ebből a környezetből, és »vigyáznak« ránk.”
A hozzátartozók fordulhatnak családsegítő szervezetekhez – kimondottan ezzel a problémával foglalkoznak az Anonim Felnőtt Gyermekek segítő szervezet vagy az Al-Anon Családi Csoportok, illetve az interneten elérhető számos ezzel a témával foglalkozó pszichológus szakember is. Az alkoholisták számára a kórházakban elérhetőek alkoholelvonó kezelések, a legismertebb civil szervezet pedig az Anonim Alkoholisták. A pszichiáter mindemellett hasznosnak találná az üdülés-, avagy hotelszerű környezetben végzett rehabilitációs eljárást,   az újszerű módszerek alkalmazását.

A társadalom felelősségvállalása

Megfigyeléseink szerint sajnos sem a média, sem a sajtó nem szentel elegendő figyelmet az érintettek problémájának. A www.webbeteg.hu 2008 februárjától 2011 márciusáig leadott 232 cikke között összesen 45 írás foglalkozik az alkoholizmus problematikájával, és ebből mindössze csak 8 az alkoholista beteg hozzátartozóinak tájékoztatásával, segítésével.

A családtagok is hiányosnak érzik a média szerepvállalását az ügy kapcsán. Tapasztalataik szerint a riportok jellemzően betegségközpontúak, magukról a szenvedélybetegekről készülnek, az érintettekkel kevéssé foglalkoznak, vagy csak akkor, ha tragédiába torkollik az eset. Ennek hátterében állhat a média szenzációhajhász megfontolása és a téma intim jellege is, de megfontolandó, hogy mégis vannak, akik arccal vagy arc nélkül, de beszélnének nagy nyilvánosság előtt a megpróbáltatásaikról.
Az alkoholistát ugyan erőszakkal nem lehet elvonóra küldeni, azonban felmerül a kérdés, hogy egy esetleges törvényi szabályozás, ami lehetővé tenné ezt a fajta „erőszakos beutalást” egy gyógykezelésre, segíthetne-e az áldozatokon? A családtagok véleménye ebben is eltér egymástól. „Nem a törvény mindenhatóságában hiszek – mondja az egyik hozzátartozó. – Talán nem is a betegnek, hanem inkább a családnak nyújtana ez egyfajta kapaszkodót, erőt, hogy érdemes küzdeni. A beismerés után ott vannak az elvonókúrák, csak hát … addig eljutni nehéz… Kéne egy kapocs, ami segíthet ebben.”
Az érintettek gyakran a menekülést, a hátat fordítást választják a kilátástalan helyzetben. Azonban tudni kell, hogy ők sem így szeretnék „megoldani” a problémát, ezért is olyan fontos az, hogy az alkoholizmus ne számítson többé tabutémának sem a családon belül, sem pedig a nyilvánosság előtt. „Az elfordulás csak nekem segít, apukámnak nem, nem ez a megoldás” – ismeri el egy hozzátartozó is. A családnak tehát fel kell ismernie a fennálló helyzetet, és segítséget kell kérnie, a társadalomnak és az államnak pedig az a dolga, hogy mindezt meg is hallja, és lehetőségeket biztosítson a gyógyulásra.