“Nagyon szeretik magát ott fent az angyalok!”

A baleset 2007. novemberében történt Apafánál, 21.20-kor. Féktávon belül, a saját sávunk közepe környékén gázolta el volt párom a férfit. Akkor még bíztam benne, hogy sikerül megállni. A férfi végig a szemembe nézett. Éjszakánként, vagy ha estefelé autóba ülök, a mai napig érzem a tekintetét. Mentőt hívtunk, de a férfi már halott volt. A rendőrök kihallgattak minket, közben azt mondták, csoda, hogy engem nem kellett zsákban elvinniük, pedig be volt csatolva a biztonsági övem. Emlékszem egyikük szó szerint azt mondta: „Nagyon szeretik magát ott fent az angyalok!” Ezt követően tudatosult csak bennem, hogy 19 évesen kis híján meg is halhattam volna…

A kézremegés pszichés

A kihallgatás alatt mondtam a rendőröknek, hogy nem érzem jól magam: remegtem, vacogtam, úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek. Azt mondták, ez teljesen normális, hiszen sokkhatás ért. Másnap – ahogy azt terveztem – bementem vizsgázni, de szóltam a tanárnak az éjszakai balesetről. Szerdán a németdolgozatot már nem tudtam megírni, mivel jobb kezem közel húsz cm-es kilengéssel nagyon erősen remegett. Kórház lett a vége, ahol kiderült, hogy az egyik nyakcsigolyám függőlegesen van eltörve – felírtak nyakmerevítőt és éjfél körül kiengedtek, így visszamentem a kollégiumba. A kézremegés pszichés alapon van – állították az orvosok.

Fotónk csak illusztráció

Nem tudtam válaszolni

Mivel nem kaptunk nyakmerevítőt, vissza akartunk menni a kórházba, hogy írjanak egy papírt arról, hogy enélkül is utazhatok 300 km-t hazáig. Végül a tanszékvezetőm egy ortopéd orvost ajánlott, aki már nem a szokásos személyi adatokat kérdezte tőlem, hanem azt, hogy hányad éves vagyok a főiskolán, milyen évszak van és melyik év? Egyik kérdést sem tudtam megválaszolni. Ekkor a doktornő azonnal elrendelt egy MR-vizsgálatot, de az eredmény negatív lett. Amikor alá kellett írnom a beleegyező nyilatkozatot, a nevemet már csak az aláíró vonal alatti nyomtatásról sikerült nagy nehezen és időigényesen lemásolnom. A nyakamat szállítható állapotba tették, majd otthon egy hónapon keresztül feküdtem. Enni alig ettem, sokáig csak itattak. Eleinte még az evőeszközöket sem tudtam megfogni. Amikor önállóan elkezdtem enni, akkor bal kézzel nyúltam az evőeszközért (korábban jobbkezes voltam).

Mindent az alapokról – Az micsoda, hogy néz ki, milyen?

Napközben nagyon hamar elfáradtam, Tom és Jerryt néztem, és a redőnyt is le kellett engedni, mert nagyon zavart a fény. Egy idő után édesanyám már mesekönyvet olvasott nekem, melyben megkérdeztem, hogy mit jelentenek pl. a tisztás, az erdő és a lapát szavak. Úgy mondták, mindig azt kérdeztem, de az micsoda, hogy néz ki, milyen? Az ételek közül is többet megkérdeztem, micsoda, még az ízükre sem emlékeztem. Édesanyám óvónő, egyszer hazahozott egy készségfejlesztő kirakót (ami 3-4 éveseknek való), amit nem tudtam kirakni, és rendkívül gyorsan elfáradtam. Az időérzékem is „teljesen elszállt”, úgy tudatták velem, hogy hányat kell aludni valamilyen időpontig. Az órát sem ismertem. Számolni is csak az ujjaimon tudtam tízig. Németből szaknyelvi nyelvvizsgára készültem, és ebből sem emlékeztem semmire.

Fotónk csak illusztráció

Nem ismeretem fel a szeretteimet

Testvéremet egyáltalán nem ismertem meg, volt barátom is csak „haverként” rémlett, holott akkor már négy éve voltunk együtt, és többeket nem ismertem meg (volt osztálytársakat, tanárokat, szomszédokat). Karácsony előtt pár nappal édesanyám természetgyógyászokhoz vitt végső elkeseredésében. Egy 200 m-es utat alig voltam képes megtenni, de innentől fokozatosan javult az állapotom, a nyakmerevítőt is elhagyhattam. Számomra ez volt a legmeghatóbb karácsony! Hiszen én is szeretteim körében tölthettem! Ajándékba pedig egy golden retriever kiskutyát kaptam, melyre mindig is vágytam! Ez a kicsiny kutyus rengeteget segített fizikai felépülésemben! Karácsonykor újra tudtam írni. Pár nappal korábban kis elsős füzetben tanultuk újra a betűket édesanyámmal. Hosszas folyamat során próbáltuk felépíteni a múltat (fényképeket nézegettünk). A családom mindig erősnek mutatta magát, ha én is jelen voltam, és ez hatalmas erőt tud adni, és persze imádkoztam sokat, hogy felépüljek. Én mindvégig hittem benne, hogy felgyógyulhatok! Megváltozott az életem – minden reggelemet azzal kezdem, hogy hálát adok az égieknek, amiért így szeretnek engem, és amiért a mai napot is megélhettem!

Törölt kifejezések az élet szótárából

A baleset nagy változásokat hozott az életembe! Rájöttem, hogy soha nem tudhatom, mikor jön el az utolsó órám, és elkezdtem minden egyes nap minden percét kihasználni. Belevágtam rengeteg dologba, amire korábban nem is gondoltam: kipróbáltam a vitorlázó repülést, a hastáncot és a fotómodellkedést is. Töröltem a „majd máskor”, „majd egyszer”, „majd ha lesz rá időm” kifejezéseket. Folytattam a tanulmányaimat és megcsináltam a nyelvvizsgát is. Az iskolát sikerült jobbnál jobb eredményekkel elvégeznem. Idén június 26-án átvehettem jeles diplomámat a főiskolán. A balesetet követően családom szeretete, Istenbe vetett hitem, küzdeni akarásom segített el a diplomáig, amit még egészséges társaim közül is nagyon kevesen tudtak megszerezni, mivel szakunkon két nyelvvizsgát várnak el.

Sajnos a mai napig nem tudom megkülönböztetni, mi az, amire magamtól emlékszem emlékként, és mi az, amit szüleim meséltek a fényképnézegetések kíséretében. A mai napig nehéz érzéseket felidéznem magamban, de a hála érzése automatikusan jön magától. Ma is sokszor rettegek, ha estefelé autóban kell utaznom. Nem tudom, mikor lesz vége, mikorra sikerül teljesen túltennem magam a történteken. Néha most is félek elalvás előtt, a sötét szobában újra és újra leperegnek előttem a történtek.

Gyakran mondják, minden rosszban van valami jó. Megtanultam mindenkinél jobban értékelni az életet. Ugyanakkor a balesetnek köszönhetően vége lett egy olyan kapcsolatnak, melyről kiderült, hogy bajban nem elég erős. Mára már van egy új kapcsolatom, akivel olyan élményben lehetett részem, amiről kiskoromban is talán csak álmodni mertem.