Nagy bajban a pszichiátria

„Jani, a falu bolondja” – így hívták a mindenkit megszólító, néha ordítozó, máskor a kereszteződésbe kiálló és az autókat irányító, mutogató, de egyébként ártalmatlan embert a szülőfalumban. Különös, de még mi, gyerekek sem féltünk tőle. Ha túlpörgött, emlékszem, az egykori kántortanító nyugtatta le, adott neki teát, az édesanyjáról, a Jóistenről mesélt.
És ami még lényeges, a falu eltartotta a bolondját! Rábízták a nemszeretem munkákat ételért, ruháért cserébe. Ma a falvakban is más a helyzet, a „bolondot”, ha tehetik, elvitetik, bezáratják.

Mióta világ a világ, mindig voltak pszichiátriai betegek, akiket a korai társadalmak kirekesztettek, elkülönítettek, hogy ne zavarják az egészségesnek mondott populációt. A modern orvoslás korában sincs ez másképp, hiszen a pszichiátriákon fekvők bezárva élnek olykor hónapokig, évekig, megbélyegezve. Az egészségügyi tárca állítólag ezen szeretne változtatni. Szerintük a betegeknek jobb lesz, ha nem központosított intézményekben kapnak ellátást, hanem több helyen elérhető, speciális szolgáltatásokkal.
A pszichiátria tudományos feladatainak megvalósítására pedig alkalmas lesz az Országos Pszichiátriai Központ, melynek létrehozásáról már döntöttek. Ígéret tehát van a változásra, reménykedjünk. Mindeközben egyes szakembercsoportok a pszichoterápia markánsabb elterjedésében látnák a jövőt, ha volna megfelelő intézményrendszer, elegendő ágy, és elég, valóban a lelket gyógyító szakember.

Négy gyerek apja

A négy gyermeket nevelő és a beteg férjét eltartó asszony tizennégy hónapja él hajdúsági otthonában úgy, hogy minden perce rettegés.
– Nyolc éve a negyedik gyermekemet vártam, amikor a férjem minden előzmény nélkül hangokat, neszeket kezdett hallani. Eleinte figyeltem, hallgattam, de hamar rájöttem, képzeleg – meséli H. Zsuzsa. – Ez ment két héten át, végül egyszer hajnalban, amikor csörgött az óra, nem bírt fölkelni és bemenni a munkahelyére. Izzadt, remegett, és azt mondta: „Megszólalt! Az ezredes azt parancsolja, lőjem le a kopaszt, aki tegnap vonult be.” Azonnal tudtam, nagy a baj. Álltam az ágy mellett hét hónapos terhesen, megbénulva a tehetetlenségtől. Ki akartam hívni az orvost, de ő hallani sem akart róla, fenyegetőn nézett. Ez a rohamszerű őrület három órán át tartott, farkasszemet néztünk, közben ő a hallott parancsot ismételgette, végül szinte elájult és elaludt. A szomszéd vitte iskolába, óvodába a fiúkat, és hívta az orvost. Az orvost, aki nem akart hinni nekem, és hülyeségeket kérdezett az uramtól, miután fölrázta. Óriási tortúra után vitték be a debreceni pszichiátriára, ahol napokig altatták, én pedig másnap megszültem a kétkilós, parányi lányomat – mondja a csont-bőr asszony, aki nemsokára megtudta, a férje skizofrén.

– A gyógyszerek úgy-ahogy rendbe hozták, de időről időre visszaesett. Nyolc év alatt tízszer került kórházba. A legnagyobb baj az volt, hogy csak a harmadik ottani kezelés után sikerült a pszichológusnak megértetni vele, hogy beteg. De ez már a Lipóton történt. A Lipóton, ahova többé nem vihetem, ahonnan eltűnt az orvos, a pszichológus, akikben bízott. Most alkalmi munkákat vállal, viszonylag jól van, de nincs szakképzett lelki támasza, nincs, aki fölírja a gyógyszereit, bármikor föllángolhat a betegsége – mondja Zsuzsa, aki félti a gyerekeit, harminckilenc éves férjét és önmagát.

Az eset nem egyedi. Betegek százai kötődtek az OPNI szakembereihez, az intézethez. Két héttel ezelőtt találkoztam a kísértetkastélyként meredező „sárga ház” kapujában egy férfival, aki be akart menni egy Márta nevű pszichológushoz, mondván, rajta csak ő tud segíteni. A kérdésre, hogy honnan jött, ingerülten ezt válaszolta:

– Magának nem mindegy? Itt a helyem! Ne molesztáljon. Különben Tápióságból – vágta oda, leült a kaputól néhány méterre és rágyújtott, én pedig azon gondolkodtam, a bezárás óta eltelt több mint egy év alatt vajon hányszor tért ide vissza. És hová tudna menni? A gyógyításra ugyanis kevesebb hely maradt. A Lipót 849 ágya helyett ma hét intézményben 525 ágyon van pszichiátriai ellátás.

A társaságok

dr. Harmatta János

Nem titok, a Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) nem tartotta jó ötletnek az ágyszámcsökkentést, az OPNI bezárását. Azóta is nagy luxusnak tartják az orvosok, nővérek szélnek eresztését, hogy kiváló pszichiáterek, pszichológusok mentek külföldre, szakgondozók ültek be plázák pénztáraiba.

– Lassan másfél éve történt a bezárás, az ágyak számát azóta is emlegetik, de hogy azokon évente hányan feküdtek, nem hangzik el. Ezeknek az ágyaknak egy részét szétszórták különböző kórházakba, ám azok fél évig abszolúte nem működtek. Arról sem hallani, hol vannak, akik a Lipót napi 350-400 beteget ellátó nappali kórházába jártak. Most hol kezelik őket? Ráadásul megszűntek a speciális ambulanciák is.

Nagyon sok ráutalt támasz nélkül maradt, pedig a pszichiátriai beteg vezetésre szorul! Ha kiesik a rendszerből, nem találja meg a betegutat, ami enyhüléshez, gyógyuláshoz vezet. A szakma még 2007-ben letette a minisztérium asztalára javaslatait, de foganatja máig nem lett.

Elkészült a Lelki Egészség Országos Program (LEGOP), amit közösen dolgozott ki több szakmai szervezet, és a WHO szerint is megoldásokat kínál tíz-tizenöt éves időszakra – mondja dr. Harmatta János, a MPT elnöke, majd hozzáteszi: – A mostani tárcavezetéssel könnyebb a tárgyalás, de eredmények még nincsenek.

A minisztériumban azt halljuk, a változással az volt a cél, hogy minél kevésbé távolítsák el a betegeket a környezetüktől. A kutatások ugyanis igazolják, hogy az OPNI-hoz hasonló nagy „elmegyógyintézetek” fokozzák a stigmatizáció veszélyét. A WHO javaslata is az, hogy helyettük az általános kórházakhoz integrált pszichiátriai osztályokat alakítsanak ki, és jobban vonják be a háziorvosokat az ellátásba.

A gondozás mindenütt más

A területi pszichiátriai gondozók, ahova a járóbetegek fordulhatnak, túlterheltek, és ott lebeg fölöttük a veszély, hogy egy tollvonással bármikor csökkenthetik a létszámot, megszüntethetik a helyenként húsz éve működő gondozói hálózatot.
Gödöllőhöz tucatnyinál is több település tartozik, Vácegrestől Galgahévízig, Kistarcsától Isaszegig. Hat gondozónő és két orvos látogatja rendszeresen a súlyos depressziósokat, a skizo-fréneket.

– Nem tudom, mi lenne velünk, ha Katika, a gondozónővér nem jönne rendszeresen, és nem öntene lelket a mamába és belénk, családtagokba. Anyukám még csak hatvanéves, de tizenhét éve beteg, és vannak nagyon nehéz időszakok. Néha mániás, fölpörög, megy, máskor napokig föl sem kel, nem eszik. Sokat tanul az ember, ha a családban pszichiátriai beteg van, de egyedül kevés, elkél a segítség – hallom a gyesen lévő Zsófitól, aki ellátja anyját.

A gödöllői rendelőben dr. Kostyál Anna főorvos azt mondja, a térségben húsz éve van gondozói hálózat, ami eredményesen működik.

– A betegek jó része megfelelő állapotban, otthonában él, elfogadja a segítséget, a gondozást, és ez öröm – kezdi a főorvos, akit viszont aggaszt, hogy folyamatosan növekszik a betegek száma. – Az OPNI bezárása Gödöllőn nem volt érzékelhető, két-három onnan kikerült beteg ellátásáról, kórházi elhelyezéséről gondoskodtunk. Ez a gondozói hálózatnak, az állandó személyes kapcsolatnak köszönhető. Persze gondok azért nálunk is akadnak, olykor elutasítanak, akad, aki megtagadja az együttműködést, nem enged be. Viszont a látogatásokkal időben észlelhető az állapotváltozás, a visszaesés, a gyógyszerek okozta mellékhatások, a hozzátartozók pedig tájékoztatnak mindenről, ami fontos. Tudják, ha kirívó dolog történt, bármikor bejöhetnek, azonnal segítünk. Bizakodással tölt el, hogy a csoportfoglalkozásainkat egyre többen látogatják, és már sok apró sikerről is hallunk, különösen fiatal skizofrének esetében vannak jó eredményeink – büszkélkedik.

Kirajzoltam a szorongásaimat

A pszichiátriai betegek terápiájáról megoszlanak a vélemények. Vannak, akik a gyógyszerekre, mások a pszichoterápiára, míg egy harmadik csoport a kettő kombinálására esküszik. A lényeg a javulás, hiszen egy húsz-harminc éves fiatal felnőtt előtt még ott az élet.

– Négy éve súlyos, szorongó beteg vagyok. Több kórházban feküdtem, több pszichológus kezelt, gyógyítottak tablettákkal és művészetterápiával, de mindig visszatértek a szorongásaim, a félelmeim – kezdi Erika, aki huszonhárom éves, és jó ideje most érzi azt először, hogy segített neki a kezelés. 
Takaros épület a hegy tetején. Odabent, a második szinten gyülekező. Hatvan fiatal fiú és lány tart egy nagy terem felé. Tündérhegyen hétfő reggel mindenki a nagycsoportos foglalkozásra igyekszik. Nézem a csinos lányokat, az izmos srácokat – harmincas éveikben járnak –, és bevallom, legtöbbjükről sem a mozgás, sem a tekintet alapján nem lehet eldönteni: ápolt vagy terapeuta. Itt a betérő nem érzékeli, hogy kórházi osztályon van, ugyanis fehér köpeny sincs.

– Amikor a tündérhegyi pszichoterápiás osztályra kerültem, először gyógyszereket is kaptam, de főleg a foglalkozások oldották a görcseimet. Voltak sírások, nagy szembesülések, nekem a hat-tíz fős kiscsoportos foglalkozások vitái sokat adtak, kibeszéltük a félelmeinket, aggódásaink okát. Az egyéni terápián hetente kétszer megvitattuk, reálisak-e a félelmeim.
És mindent őszintén mertem elmondani, pedig az elején nem tetszett a pszichológusom. Sikerült nyitnom, relaxáltam, festettem, rajzoltam, kiírtam magamból mindent. A szobatársaim történeteiből is okultam. Egy kétgyermekes, fóbiától szenvedő anyuka és egy huszonöt éves, apácának készülő lány, akinek az elöljárójával voltak problémái, sokat meséltek – gondolkodik el Erika. – Két hónappal az intézmény elhagyása után azt tapasztalom, a tanultak, amit magammal hoztam, segítenek a visszailleszkedésben.  Hiszem, a leválás is menni fog, felnőtt vagyok. Kijövetelem után az első próbatétel egy vizsga volt. Sikerült. Ha minden így marad, jövőre csecsemő- és gyermekgondozó leszek. Most gyakorlatra járok egy bölcsődébe – mondja Erika, és ragyog a szeme.

A Lipóton művészetterápiával is gyógyultak a betegek

Elköltözünk Budakeszire

Amikor a fenti történetet elmondom az osztály vezetőjének, dr. Harmatta János főorvosnak, azt mondja, a fiatalokkal könnyebb, nyitottabbak, más a szocializáltságuk. A hatvan ágyat, a harmincfős nappali kórházat és szakambulanciákat működtető osztály egy speciális német minta alapján végzi a gyógyítást és a rehabilitációt. Náluk természetes, hogy minden betegnek személyes terapeutája van, hogy a kreativitásé, a fejlesztésé, a pszichodrámáé, a mozgásterápiáé, az autogén tréningé, a művészetterápiáé, a kis- és nagycsoportos foglakozásoké a főszerep.

– Az első két hétben kevesebb a terápia, ismerkedünk a beteggel. Később, a csoportfoglalkozásokon jó látni a változást, ahogyan tükrözik egymás viselkedését. Minitársadalmak alakulnak ki, új viselkedési mintákat sajátítanak el és próbálnak ki – sorolja a főorvos. – Megfigyeltük, a páciensek állapota a kórház elhagyása után tovább javul. Átalakítják az életvitelüket, új pályára állnak. Egyébként ez a gyógymód alkoholistáknál, drogosoknál, pszichózisban szenvedőknél nem alkalmazható. A betegeink fele fővárosi, a többiek az ország bármely pontjáról érkezhetnek a legkülönbözőbb problémákkal. Több intézmény volt, amely ezt a módszert alkalmazta, de a kilencvenes évek végén megszüntették őket, csoda, de mi megmaradtunk. Az OPNI bezárása óta a Budakeszi Országos Orvosi Rehabilitációs Intézethez tartozunk, és hamarosan odaköltözünk. Azt mondják, sokba kerülne a fölújítás – sóhajt, és a repedt mennyezetre mutat, én pedig lepillantok a városra. Ellátok Rákoskertig, és elképzelem, ki lesz az új tulaj.

Kilátások

Leszögezhetjük, nem csupán a betegek sorsa érdekes, hanem a mesés summát érő ingatlanoké is. Tündérhegy csodálatos, remek helyen van, feltehetőleg sokan harcba szállnak majd érte, ahogyan az OPNI épületéért, parkjáért is. A Lipót bezárása – költöztetés, végkielégítések, adósságrendezések, vagyonvédelem és a jogutódlással kapcsolatos kiadások – eddig csaknem hárommilliárd (!) forintot emésztett fel. Hogy mi lesz a sorsa, kinek a tulajdonába kerül és mi lesz belőle, ma nem tudható. Az ingatlan vagyonkezelői joga az intézet megszűnésével március végén került át a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-hez, ők rendelkeznek majd minden joggal.

Lassan eltűnnek a szép kórházépületek, az újra és korszerű terápiára váró szakemberek pedig remélik, ezzel eltűnnek majd a korszerűtlen pszichiátriák is. Persze gond azért akad, annak ellenére, hogy van nyolcezer ágy a fekvőbetegeknek, és több mint hétszáz helyen fogadnak járóbetegeket. A szakrendelések legtöbbje munkaidőben dolgozik, közben mindenki tudja: a pszichiátriai és pszichológiai rendelések személyes, bizalmi jellege miatt a páciensek ezeket inkább az esti órákban vennék igénybe. A betegirányítás sem tökéletes, olykor hetek, hónapok telnek el, mire a családtagok kapcsolataik révén kiderítik, hova kell vinni a beteget. Miközben a betegek száma nő, az ágyakét folyamatosan csökkentik. Tízezer lakosra a korábbi négy helyett ma három betegágy jut, és még mindig sokan vannak, akik szociális okból fekszenek benn, így kiszorítják a rászorulókat.
Nagy „fekete lyukak” táton-ganak az időskori, a gyermek- és ifjúsági pszichiátriai gondozás és ellátás területén. Megmagyarázhatatlan, hogy miközben a környező országokban csökken az efféle betegségekre adott gyógyszermennyiség, hazánkban emelkedő tendenciát mutat.

Magánügy a magánorvosnál

Nem elhanyagolható, hogy van egy réteg, amely lelke fájdalmának enyhülését a magánpraxistól várja. Székesfehérváron dr. Lakatos László jellemzően depressziósokat, szorongásos betegeket, fóbiától, pániktól és testi panaszoktól szenvedőket gyógyít. Azok közé a pszichiáterek közé tartozik, akik kombináltan alkalmazzák a gyógyszereket és a pszichoterápiát. Szerinte a pszichiátriai betegek legtöbbje egyaránt kötődik orvoshoz és intézményhez, hiszen ezek több éven keresztül kialakuló kapcsolatok. Az OPNI-ban kezeltek közül többek lába alól kicsúszott a talaj, megszűnt a kötődés, ide-oda vetődnek, vagy fölkeresik a lakhely szerint illetékes rendelőt, ahová olykor több hetes várakozás után jutnak be, esetleg elmennek egy magánrendelőbe, ha meg tudják fizetni.
– Találkoztam rossz állapotú betegekkel, akik hónapokig nem jutottak hozzá gyógyszerükhöz, hiszen a háziorvos nem írhatta föl. Azt, hogy egy depressziós beteg állapota romlik vagy sem, az ismeri föl, aki évek óta foglalkozik vele. A kezeletlen depressziósok között elképzelhető, hogy nő az öngyilkosok száma – mondja, s amikor azt kérdezem, hova tudja utalni a magánpraxisban megjelenő, de kórházi kezelésre szoruló beteget, nem beszél mellé:
– Telefonálok valamelyik ismerősnek, és segítséget kérek. Segítséget, mert a betegnek ez az érdeke. Ez ma is tisztán ismerősi alapon működik, a bevált feudális urambátyám-rendszer alapján. És aki a szavaimon fölháborodik, az is ezt csinálja. Inkább azokat kell félteni, akik nem jutnak el a szakrendelésekre, akik ellátatlanul maradtak, akik sorsa a háziorvosok, családtagok kezében van – véli Lakatos doktor.