Mókusként a pesszimizmus kerekében

Emlékszel, mit mondogatott Bridget Jones mamája a könyv második részében? „Hakuna matata”, vagyis: ne majrézz, légy vidám! Mondani könnyű. No de megfogadni? Életed során biztosan te is érezted már úgy, az egész világ szövetkezett ellened, és másokkal ellentétben egyedül neked nem sikerül semmi. Borúba merültél, és sehol a derű.

Egyes kutatások szerint a negatív beállítottság pszichoszomatikus eredetű betegségek kialakulásához is vezethet. Ami persze nem azt jelenti, hogy ha félsz egy feladattól vagy nem bízol a sikeredben, a következő héten gyomorfekélyt diagnosztizálnak nálad az orvosok. De van egy furcsa tendencia: a negatív és a pozitív koncentráció is teremtő erejű, vagyis ha kellő erősséggel, intenzitással gondolsz valamire, az megvalósul.

A pesszimista vagy optimista beállítottság kialakulásában mindazok a körülmények részt vesznek, amelyek hétköznapjainkat is alakítják. A magyarokról elterjedt általános borúlátás, a kedvezőtlen végkimenetelben való hit tulajdonsága nagyjából helytállónak mondható, ennek pedig jelentős részben történelmi okai vannak. A múlt viharvert századai alatt csak néhány alkalommal hihették azt honfitársaink, hogy győzni tudnak az elnyomó hatalmakkal szemben. A pesszimista generációk pedig újra pesszimista generációkat teremtenek, akikre sokkal inkább jellemző a passzivitás, vagyis nagyobb az esélye annak is, hogy nem történik pozitív változás az életükben.

Ezzl szemben az optimista ember aktívabb, oldottabb, így problémamegoldó képessége is jobb. Így általában több sikerélményben lesz része, ez pedig tovább erősíti a jókedvet, és közvetetten még az egészségi állapotra is kihat. Számos vizsgálat készült már arról, hogy azok, akik abban hisznek: maguk alakítják az életüket, optimistábbak-e másoknál. És bizony igen. Sőt mi több: ők nagyobb valószínűséggel lesznek sikeresebbek, hiszen úgy gondolják, alakíthatják sorsukat, vagyis többet is tesznek magukért.






Konfliktusos helyzetben az optimisták inkább problémamegoldó stratégiát alkalmaznak, vagyis inkább megkeresik a nehézség okát, s igyekeznek megszüntetni azt, ahelyett, hogy menekülnének előle. Ezzel szemben az a pesszimista, aki a negatív végkifejletet látja maga előtt, sokkal kevésbé lesz képes hatékonyan megoldani a stresszes helyzetet, így újabb negatív élménye megerősíti benne a tehetetlenségbe vetett hitet, amit újabb kudarc követhet, így pedig akár depresszióba is eshet, vagy a már meglévő depressziója fog jelentős mértékben súlyosbodni. Ördögi kör ez, nem árt hát elkerülni.

De akkor az optimista nincs tekintettel a körülményekre, és már-már idegesítő elszántsággal tuningolja magát, hogy neki bizony menni fog? Netán még görcsbe is rándul nagy buzgóságában? Elrugaszkodik a valóságtól, és nem méri fel valódi képességeit?

Sokkal inkább arról van szó, hogy „könnyű kézzel könnyű megragadni a megfelelő pillanatot”. S a bajban nem az önsajnálat és sopánkodás a célravezető, hanem a kilábalás mikéntjének kitalálása, és a sikerben való hit. Persze te is ismersz olyan ál-pesszimistákat, akik fennen hangoztatják, sőt szétkürtölik, biztosan rosszul teljesítettek, biztosan elrontottak valamit, aztán miután kiderül, mégse, felszabadult sóhajjal újságolják: csodák csodájára már megint szerencséjük volt. Eztán pedig elégedetten hallgatják, ahogy környezetük vállukat veregetve hajtogatja: na ugye, megmondtuk, hogy képes vagy rá. S ilyenkor ők szemlesütve azt mondják: bizony nem számítottam erre. De ezt már álszerénységnek hívják.