Indulás, érkezés

Olga hív. Vajúdik. Elmeséli, hogy mit érez, én pedig finoman kérdezgetem erről-arról. Hallgatom és figyelek. Két kontrakció érkezik a beszélgetésünk alatt. Olga hangjai segítenek abban, hogy ráérezzek, hol tarthat a vajúdás folyamatában.

Előzetesen abban maradtunk, hogy szeretné, ha a vajúdás kezdetén az otthonukba mennék és csak akkor indulnánk majd el a kórházba, amikor ő úgy érzi, hogy itt az ideje, hiszen nem akar hosszú időt a kórházban tölteni. Most is erre kér.

Végiggondolom, mennyi időbe is telik, amíg odaérek hozzájuk. Közben öltözködöm, szendvicset készítek. Letesszük a telefont, majd néhány perc múlva eszembe jut, hogy jó lenne szólni a szülésznőnek is. Visszahívom Olgát, újra váltunk pár mondatot, közben azt is megemlíti, hogy odakinn egy kicsit esik a hó. Egyre inkább az az érzésem, hogy már nem lesz arra idő, hogy az otthonukba menjek. Még egy kontrakció hanghullámait végighallgatom, aztán ezt el is mondom neki. Megbeszéljük, hogy elindulok feléjük, ők pedig – ha tudnak-, a kórház felé. A kórház jelen esetben szerencsére kettőnk között van félúton. A „ha tudunk” izgalommal tölt el. Olga azt mondja, el sem tudja képzelni, hogy hogyan fog felöltözni, de azért majd igyekszik.

Sietősre fogom. Kabát, kesztyű, kocsikulcs. A dúlatáskám már az autóban, az autó a kertünkben. A hó alatt. Merthogy esik, és errefelé nem is kicsit. Hatalmas pelyhekben hullik a csend az éjszakára, így festve sűrű pöttyökkel fehérre a sötétet.
Annyira szép! Vidám vagyok és eszembe jut, hogy hóesésben még sohasem mentem szüléshez. Lesöpröm a havat a szélvédőről és az arcomra fagy a mosoly, mint a vízpára az üvegre. A szélvédőn ugyanis vastagon áll a jég.

Húha! Beindítom a motort, ezzel egyidejűleg az ablakfűtést, kívülről pedig megpróbálom lekaparni a jeget. Hosszú percekig nem túl sok sikerrel, de aztán mégiscsak sikerül.

Végre indulhatok. Aggódva pillantok az órámra, vajon Olgáék úton vannak-e már?

Hegyek között lakom, s míg a városba érek, át kell mennem egy kanyargós erdei úton is. Lassan, most csak nagyon lassan tudok. Elhagyom a falut.

Legtöbbször éjjel hívnak szüléshez, ebben az a jó, hogy nem kell tartanom forgalmi dugótól. Hát most sem, annyi bizonyos. Az erdei úton szűz hó. Az autóm kerekei nyomnak bele vájatokat, látszik, régóta nem haladt sem erre, sem arra senki sem. Az úttest közepére húzódok, az árokparttól és az erdő fáitól beljebb.

„Egy teremtett lélekkel sem fogok ma találkozni” – gondolom éppen, amikor felbukkan mégis egy. Kis őzgida áll előttem ijedten. Megszeppent barna tünemény a fehér éjszakában. Nem tudom, hogy melyikünk van jobban meglepődve a másiktól. Én örülök, hogy meg tudtam állni, ő szerintem jobban örülne, ha inkább futni tudna. A kormány mögül bíztatom csendesen: „Menj kisgida, szaladj, téged is, engem is várnak!”

Néhány határozott szökkenéssel eltűnik a sűrűben. Én szerencsésen megbírkózom azzal a nehézséggel, amit a havas emelkedőn való újbóli elindulás jelent, majd lassan, de akadálytalanul elérek a főútig.

Nagyon sokat gondolok Olgáékra. Vajon ők hol járhatnak most? Nézegetem a telefonom, van-e térerő, és izgulok, nehogy várniuk kelljen rám a kórház előtt.

A városban sincs szinte semmi forgalom. Egy-egy furgont látok csak, talán már a friss kenyeret és tejet kezdik kiszállítani a boltokba. Messzebb egy hókotró sárga lámpája kacsintgat vidáman.

Különös lehet mindig éjjel dolgozni. A lakóházak ablakai sötétek, az emberek nagy többsége ilyenkor általában alszik, s talán sosem gondolnak azokra, akik éjjelente teszik a dolgukat.

Megérkezem a kórház melletti parkolóba, majd néhány perc múlva Olgáék autója is feltűnik.

„Mindig azt képzeltem, hogy esni fog a hó, amikor a kislányunk megszületik.” – mondja Olga, amikor a méhösszehúzódások szüneteiben apró lépésekkel közeledünk a kórház bejáratához. Látom az arcán, hogy valójában ő már egy másik világban jár.

Becsöngetünk a szülészetre. Egy kedves ügyeletes orvos fogadja őt, feltesz néhány kérdést arra vonatkozóan, hogy mikor kezdődött a vajúdás, majd megvizsgálja Olgát, és meglepődve állapítja meg, hogy már teljesen eltűnt a méhszáj.

Olga hirtelen nem is érti.

„De jó, hogy elindultunk, hiszen a babád hamarosan megérkezik!”- súgom neki megkönnyebbült mosollyal.

Már megyünk is át az egyik szülőszobába. Az ablakhoz lépek, hogy behúzzam a függönyöket. Odakinn még sűrűbb pelyhekben hull a hó és én örömmel nyugtázom, hogy a régen várt kislány fogadására az ébredő város is ünnepi fehérbe öltözik.