Egyszer azt írtam, hogy jó lenne nem csak euforikus élményekről olvasni és persze pusztán csak a kicsinyesség szólt belőlem, mert én nem voltam képes. Hogy lehet az, hogy másnak igen, hiszen én én is mindent megtettem és ez csak blabla.

Ismerek olyat, akinek a szülés az szülés, mindamellett, hogy nem kórházban születtek a gyermekei, de képes volt rá. Nem menne továbbra sem kórházba. Ismerek olyat is, aki farfekvéssel képes volt megszülni saját gyermekét. 

Ismerek olyat, aki kórházban eufórikusan illetve több olyat, aki inkább utólag azt mondta, hogy jobb volt minél hamarább túl lenni rajta.

Ismerek olyat, ahol miután nem rendben zajlottak a dolgok, ott volt az orvos és a megfelelő eszközök.

Viszont jó tudni, azt is, hogy van olyan hely ahol a nő szülés közben végre önmaga lehet, és amit megadott neki, nekünk a természet azt meg is teheti, élhet vele. Képes a gyermekét világra hozni, és aki ott van ekkor, az nem elvesz tőle, hanem ad neki. Nem megmenti, ha rendben zajlanak a dolgok, nem diktál, hanem enged.

Tiszteletet kap, hitetet, türelmet, elfogadást úgy ahogy a szülő NŐ érzi.  

Hol vagyunk mi ettől? Van mit még fejlődni. Van aki még magát se képes elfogadni, magát se tiszteli, mások euforikus élményei felett pálcát tör, mint én is tettem anno.

Emőke köszi a cikket. :)

Jó megmutatni egy értelmes férjnek, aki nyitott a felesége érzelmeire és megérti, hogy az intimitás, tisztelet, elfogadás nem feltétlenül a külcsinyben, a legdrágább és legtrendibb dolgokon és azok megvalósításán múlik. 

Kedves emma33!

Megint előre bocsátom, magam véleményét írom, és nemaz "altermamikét", avagy a dúlákét kompletten...

Én sem tartom szerencsésnek a tömjénezést, a rózsaszín felhőzést és a vattacukrozást.

Ehhez sokszor maguk a kismamák is ragaszkodnak. Többször voltam tanúja, amikor  saját kis kuckómban,az Életkör nevű Stúdióban a szülésfelkészítésen a várandós hölgyek nem  voltak hajlandóak meghallgatni a komplikációk lehetőségéről, illetve az esetleges beavatkozásokról szóló részt. Szószerint befogták a fülüket.

A korrekt tájékoztatáshoz hozzá tartozik a minden eshetőségre való felkészítés. Nagyon sok minden,  sokszor előre ki nem  számítható dolgok határozhatják meg a szülés lefolyását, illetve a szülésorvos beavatkozásának a mértékét. 

Nekem a vesszőparipám a bánásmód.  Az emberiesség.Szeretem, ha  az ember megtarthatja méltóságát minden körülmények között, nem beszélnek vele tárgyként, avagy tiszteletlenül.Valaki egyszer azt írta,  talán itt, talán máshol, hogy erre is fel kell készülni, hiszen az ember nem kávézni megy a szülészetre.  Tudomásul kell venni mindent, hiszen pár naprabemegyünk, azt utána felejthetjük.

Nos, valóban nem kávézni járunk a szülészetre. Én azonban mindig, mindenhol szeretem érezni a tiszteletet, az emberséget, a törődést, a minőségi időt, amit a másik  ad önmagából. Hiszen pénzt kap érte, nem is keveset. Úgy érzem, sokan igazán többet is kihizhatnának maguból, hiszen az emberek szolgálatára adták az életüket. (Most hajtok fejet mindenki előtt, akire nem vonatkozik mindaz,amit ide írtam!!!)

Persze innen most messzire is elkanyarodhatnánk, hiszen lehet adott pillanatban akár egy pedagógus, akár egy közértes, akár bármelyikünk agresszív, bunkó,  avagy nem törődöm. Lehet, hogy csak ritkán, lehet, hogy csak aznap, mert rossz passzban van. Sőt, ne menjek messzire, hát én sem vagyok szentből, nekem sem  sikerül minden nap Budha mosollyal lebegnem a föld fölött.

Valahogyan nekem a gyerekszülés az élet egyik legfontosabb pillanata. Amire szeretnék szépen visszaemlékezni.  A műtéti, gátmetszési, bármilyen beavatkozásos dolog élmény, fájdalma véleményem szerint valóban eltehető egy fiókba. (Persze mértékétől függően....)  Ha valaki megbántott, lelkembe tiport , abban az érzékeny állapotban keménykedett velem, az már nehezebben gyógyuló történet. Én a háborítatlanság alatt főleg ezt a tartom fontosnak. Még egyszer hangsúlyozom, ez az én véleményem, és nem várom el semmilyen szinten, hogy más is így gondolja.

Szeretettel: Meső

http://meso.freeblog.hu

www.eletkor.hu

www.szuletes hete.hu

Szia!

Én is minden segítség nélkül, nagyon gyorsan, megélve csodát szültem, és ráadásul nem tejeltem senkinek több tíz(száz)ezer forintot, hanem az ügyeletes orvosnál és szülésznőnél szültem, akik munka időben segítettek, ahol kellett, ugyanis ezért kapják a fizetésüket.

Az erőt pedig a fiam és lányom adta.

Minden nőben meg van az erő, hogy világra hozza a gyermekét segítség nélkül, csak a terhesség alatt átmossák az agyunkat, hogy saját orvos, szülésznő, dúla, lélekrezegtető, spirituálisráolvasó, stb nélkül úgysem sem megy.

Az első szülésemnél nagyon féltem, mert én is összeolvastam minden marhaságot, hogy mennyire kellenek ezek a segítők, de nem volt rá pénzem, és én szültem a legkönnyebben az osztályon, másodjára belefért volna minden, de én tudtam, hogy ez a kettőnk kalandja a lányommal, és ő is nagyon ügyesen született meg.

Persze, akinek kell, fizessen meg orvost, bábát, dúlát, stb., de ez nem garancia a probléma mentes szülésre. Ha elakad a baba, akkor orvosi beavatkozás kell, és hálát adhatunk, hogy mi ezt túléljük, míg őseink ebbe belehaltak.

A gyors, könnyű szülésés adottság, nem érdem, ha beavatkozás kell, az sem szégyen, hanem tök jó, hogy mi mind (99%) felállunk a szülőágyról.

Kedves Edith7!

A magam szülését ítéltem meg, kizárólagosan a magamét.  Nem a hanyattfekvéssel volt bajom, még csak nem is a kengyellel, sőt még a gátmetszés, - amit négyből háromszor sikerült begyűjtenem, s a mai napig fáj, amikor menstruálok, vagy amikor időjárásváltozás közelít, pedig a legkisebb lányom is már tíz esztendős - nos még az sem szerepel a visszatérő rémálmaim között. (Bocsánat az érzékenyebb hölgyektől a naturalisztikus kifejtésért.)

Négyből három szülésemnél történt egy-egy olyan orvosi baklövés, ami miatt a szüléseimet utólagosan traumatikusnak, pszichésen sokkolónak érzékelek a mai napig. (Na, ne túlozzak már ennyire!, sokszor sokféle terápiára jártam azóta,  bár ezek csak a lelkemen tudtak segíteni... :)) Négyszer váltottam orvost, (először az első szülésután,utoljára a negyedik szülés után, hiszen nőgyógyászra továbbra is szükségem van...) mindegyik ehhez hasonló kérdéssel kezdte meg az első vizsgálatot: "ki volt az az állat, aki...?" 

Amikor elvégeztem a dúlaképzést, egyetlen olyan tényező volt, amitől féltem: nem tudtam elképzelni, hogyan fogom remegő lábak és gyomorideg rángás nélkül átlépni a kórház küszöbét, ha valaki engem választ segítőjének. Azt sem tudtam elképzelni, hogyan fogom érezni magamat, ha esetleg valami oyasmit látok, ami velem már megtörtént.

 A dúla  nem szólhat bele semmibe. Nem azért van ott. Az anyának és az apának van joga beszélni, kérdezni, vétózni, aláírni, elfogadni, megtagadni.

S hogy a dúla mennyire luxus szolgáltatás? Igaz, én még kicsi vagyok, egy éve végeztem, s volt egy fogadalmam is, amikor átvettem az oklevelet: az első évben én tartozom köszönettel azért, ha valaki kikéri a véleményemet,  tanácsomat, s még ha azzal is  megtisztel, hogy magánál a szülésnél is jelen lehetek, azért lehet, hogy még én fogok fizetni :) Az egy esztendő most telt le, s azon gondolkodom, hogyan tovább ebben a kérdésben. 

Tapasztalt dúlatársaim, kik  több éve csinálják, gyakran pénz helyett bartereznek. Látjuk,  nincs pénze a családoknak, legalábbis a többségnek nincs, s azt a keveset, ami van, az orvosra spórolják-kuporgatják össze, vagy maximum a szülésznőre. Akkor is,  ha a dúla az, aki végig segít, vállalva elejétől a végéig, műszakváltás nélkül, szünet nélkül (Ezt persze nem panaszként mondom, hiszen szerelemből tesszük, különben nem  is tennénk!:))

Mindenképpen ráfordított minőségi időt adunk az életünkből. Akkor is, amikor tanácsadásra jönnek hozzánk, akkor is amikor a gyermekágy idején látogatunk, és akkor is amikor magát a szülést kísérjük. Mint említettem, a dúlaság nem abból áll, hogy beesek valakinek az első fájására a szülőszobába...

Ha engem kérdezel, s hangsúlyozom, kizárólag a magam nevében beszélek, továbbra sem fogok senkit elutasítani, ha valaki felkér és azt mondja: nincs miből... Azt gondolom, az ember, ha segít, azt visszakapja. Nem biztos, hogy ugyanonnan, de valahonnan biztosan. Magam így tapasztaltam eddigi életem során. Mostanság pedig nagyon nehéz időket élünk. Muszáj meghallani, sőt észrevenni azt az embert, akinek segítségre van szüksége.

Persze a sárga csekkeket nekem is be kell fizetnem, s a tejet sem adják továbbra sem ingyen a közértben, mint ahogyan másnak sem. Ezért a barter és az Istenfizesse meg jelmondat nem  jelenthet mindenre megnyugtató megoldást. Amíg szülést kísérek,addig természetesen távol vagyok a pénzkereső tevékenységemtől.

Esetleg azt mondanám a közel, s távoljövőben, "lehetőségeidhez mérten adj, annyit,amennyit jó szívvel, pénztárcafájdalom és szívgörcs nélkül ide tudnál adni..."

Naív vagyok? Ezt már sokan mondták. Akkor sem tudok másképpen gondolkodni. Az nem én volnék. Minden esetre sikerült alaposan messzire kanyarodni az eredeti témától.