Szép őszi délután volt, már alkonyult. A szülőszoba ablakán lévő  függönyök is be voltak húzva, így az anyának szinte csak a körvonalai látszottak. Meztelen teste szabadon lebegett a vajúdás hullámain. Eleinte lábaival lágyan rugózva sétálgatott a szobában, aztán négykézlábra ereszkedve ringatózott. Amikor később újra felállt, táncba hívott engem is. A vállaimra támaszkodott és csípőjét mozgatva köröket rajzolt a levegőbe gyönyörű, gömbölyű pocakjával. Ösztönös mozdulatai olyan varázslatot teremtettek, amelyek elcsendesítettek mindannyiunkat, csak a vajúdás hangjai rajzoltak színes vonalakat a szobát lassan beburkoló sötétségbe.

Nem voltunk egyedül. Az apán, és a szülésznő kívül egy szülésznő-gyakornok is jelen volt a helyiségben. Senki nem tett semmit, csak figyeltük őt.

Valahol a háttérben ott állt még az anya orvosa is. Türelmesen, nyugodtan. Nem vizsgálgatta, nem irányította, nem kérdezgette az anyát, még én is csak alig érzékeltem, hogy egyáltalán jelen van.

Kivételes ember. Nem először voltunk együtt szülésnél, de keveset beszéltünk még. Vele valahogy nem a szavak szintjén kommunikálok, nincs is rá szükség. Kölcsönösen tiszteljük egymást és mindketten tudjuk kimondatlanul is, hogy miért.

Az, amivel ő a legnagyobb segítséget nyújtja a szülő nőknek, se nem gyógyszer, se nem olló. Mindamellett, hogy szakmai tudásának teljes birtokában figyeli és követi a vajúdás folyamatát, a jelenlétével alapvetően nem ezt érezteti. Ez az ember hinni tud abban, hogy a nők képesek és tudnak szülni és ez az ő legfontosabb - bár nem a kezében tartott - orvosi eszköze.

Lenyűgöző volt látni, hogy mekkora megerősítést jelentett a hite most is.

Amikor az anya hangjai azt jelezték, hogy már a vajúdása végén jár, az orvos néha-néha megszólalt, de mindig csak ennyit mondott halkan:

„Meg tudja csinálni, csak hagyja, engedje! Rengeteg erő van magában."

Az anya szemben állt velem és a vállaimra támaszkodva ringatózott. A saját testemen is éreztem, ahogy elönti őt ez az erő. Felemelte a fejét, a szemembe nézett és határozottan kijelentette :

„Meg tudom csinálni."

„Csak hagyd, engedd!."- ismételtem én is, és ő alig néhány perc múlva a saját ritmusában és erejéből, mindenféle beavatkozás nélkül a világra engedte kislányát.