Levél az anyukának, aki sosem mosolyog a gyerekére

Sokszor látlak titeket, szinte egyszerre szoktunk megérkezni a buszpályaudvarra. Általában a telefonodat böngészed egykedvűen, vagy épp hívást intézel még. Nyilván te is olyan helyen dolgozol, ahol a napi munkaidő ébredéstől akár elalvásig is eltart. Nagyjából egykorúak lehetünk, te is érzed már, hogy közel a negyven, kevesebb a türelmed, több az ősz hajszálad, és még több olyan életesemény van már mögötted, ami az ember életében általában csak egyszer következik be. Hiába, már nénik vagyunk, nem csajok – legalábbis az olyan gyerekek szemében, amilyen a kislányod is.

Nyolcéves forma lehet, halk szavú, picit szégyenlős, de huncut gyerek. Okos, kék szemével szüntelenül figyeli a világot maga körül – különösen téged. Megvárja, míg leteszed a telefont, hagy pár szusszanásnyi levegőt, aztán szép lassan megpróbál a figyelmed fókuszába kerülni. Előttem ültök, látom, úgy dörgölőzik hozzád, mint egy kismacska. Súgva kérdezni próbál, újságol ezt-azt. Apró gyerekkalandokat, élményeket, amik megérintették. Vágyakat, amiket szeretne valóra váltani. Veled.

“Anya, tudod, mit mesélt ma a Kitti? Azt, hogy látta a kisoroszlánokat az állatkertben, és nagyon csintalanok voltak. Állandóan lebirkózták egymást. Anya, mi mikor megyünk az állatkertbe?”

“Fogalmam sincs, kislányom” – csattan a busz padlóján a szomorkás válasz, és nekem elfacsarodik a szívem. A gyerek elhallgat. Szinte hallom, ahogy forognak a fogaskerekek a kis fejében. Mit kérdezzen, mit csináljon, mivel billentsen ki? Mivel vidíthatna föl egy kicsit?

Eltöprengek, miközben döcögve magunk mögött hagyjuk a várost. Emlékeztet egykori önmagamra – te pedig anyámra. Többnyire ő is fáradt volt, és gondterhelt, sokat kellett keccsölnie, hogy eltartson bennünket. Nyomta a vállát rengeteg gond, baj, súlyos titok, amit gyerekfejjel nem érthettem, de ösztönösen szerettem volna könnyíteni rajta valahogy. Mindennél jobban vágytam a figyelmét, a dicséretét, a mosolyát. A szeretetét. Belegebedtem abba, hogy hiába voltam osztályelső, jó kislány, mégis mindig fontosabb volt neki valami nálam. A munka, a számlák, a napi gondok, az ital… Én mindig “majd jövő karácsonyra” kaptam meg a biciklit, a legót. Dicséret is csak az év végi bizonyítványosztáskor járt. De az csak egyszer volt egy évben. A többi 364 nap tele volt szorongással, kétségbeesett próbálkozással, hogy magamra vonjam anyu figyelmét. Hogy a meleg, csodaszép mosolyából nekem is jusson egy kicsi, ne csak a vevőknek az üzletben, ahol dolgozott.

Leszállunk a buszról, előttem sétáltok. Vagyis csak te sétálsz fásultan, ismét a telefonodba bújva. A kislány melletted ugrál. Egyszer csak cigánykerekezik egyet.

“Anya, láttad?”

“Pont nem figyeltem.”

(Közben rám sandít, én bátorítóan vigyorgok a háttérből.)

“Nem baj, anya, akkor nézd meg ezt!”

És már lendül is kézenállásba.

“Na, ez már jó volt, anya?”

(Továbbra is vigyorogva lépdelek utánuk.)

“Hát, alakul… Annál mindenesetre jobb, mint amit a múlt héten csináltál.”

De még nem elég jó – teszem hozzá magamban keserűen.

A kislány nem mond semmit. Nem hisztizik, nem keseredik el. Próbálkozik újra. És újra. De a dicséret, amire vágyik, nem érkezik meg az utca sarkáig, ahol aztán elválnak útjaink.

20 technika, amivel megnyugtathatod a kiborult, szorongó gyerekedet

Én nem vagyok még szülő, ez tény, de voltam éppen elég sokáig nem elég jó gyerek, és lettem komplexusos, bizonytalan, szorongó felnőtt. Olyan ember, akinek mégsem fér a fejébe, hogy lehet őt szeretni. Nemcsak a teljesítményéért, nemcsak akkor, ha valamit hibátlanul csinál, hanem a puszta lényéért is. Önmagáért.

Szóval kedves anyuka, nem tudhatom, milyen problémák nyomják a lelkedet, de tudom, látom, hogy nagyon nehéz neked. Mégis olyan jó lenne, ha észrevennéd, hogy túl minden bajon, ott van egy kis csoda az életedben, akiért sokan irigyelhetnek. Hiába ő a kicsi, és te vagy a nagy, mégis mindig az az érzésem, hogy ő tart össze téged. Szomjazik a figyelmedre, egy simogatásra, egy dicséretre. Ne foszd meg a szeretetedtől, hadd kapja meg azt, ami jár neki! Figyelj rá, ezzel adod neki a legtöbbet. Ettől lesz ő boldog gyerek, és így leszel te is egy kicsit kevésbé gondterhelt felnőtt.