2017. November 22.

Mióta anya lett, idegesít, hogy nőként lenullázta magát

Nemcsak nőként, barátnőként is lenullázta magát Rita, pedig középiskolás korunk óta vagyunk, vagy talán inkább voltunk barátnők.

nlc

Amikor valakinek sosincs ideje rád, amikor valakivel csak őrült nehezen lehet összehozni egy találkozót, majd azt is lemondja egy órával a tali előtt, akkor ideje elgondolkodni azon, hogy barátok vagytok-e még. Pontosabban azon, hogy lehet, hagyni kéne a fenébe az egészet, nem olyan nagy tragédia az.

Ritával tényleg középiskolás korunk óta vagyunk jó barátnők, és hiába életünk más-más városokban vagy akár országokban, akkor is működött a dolog. Még ha nem is tudunk egymás minden pillanatáról, de ment. Aztán Rita férjhez ment, és szült két gyereket viszonylag kis korkülönbséggel. Nyilván eleve más lesz az érdeklődésetek és az életritmusotok, ha az egyik barátnő anyuka, a másik pedig nem. Abszolút megértettem, hogy kisbabákkal nem a pénteki koktélozás az első. Nagyon cukik voltak a gyerekek, most is azok, és elhiszem, hogy a barátnőm imádja őket, de nem értem, hogy miért tölti ki élete minden egyes percét, hogy anya. Persze, beszólhattok, hogy én nem vagyok anya, fogalmam sincs az milyen, kussoljak.

Rita gyerekei szép lassan megnőttek: már nem bölcsisek, hanem kisiskolások. Azt reméltem, ahogy nőnek, majd úgy ad magának Rita egy kis szabadidőt a barátnőivel, úgy tér vissza a nők táborába, és nemcsak anyaként határozza meg magát. Meghízott, pedig bombanő volt, és nem zavarja. Szerinte két gyerek után belefér az integető izom meg a lógó has, és jól van ő már így, ezen nem lehet változtatni – szerinte. Nyilván, ha ő így jól érzi magát a bőrében, én nem szólhatok bele, csak úgy szeretném, hogy kicsit gondoljon magára, kicsit szeresse magát is, még mielőtt az egész családja cselédjeként működik.

Amíg ő babázott, viszonyba kezdett a férje a szomszédasszonnyal, amit Rita megbocsátott neki, a szomszédok meg elköltöztek, de ezek után nyilván nem lett a kedvencem a férje, és nem akarok a meglepetés szülinapján bájologni vele. Legutóbb erre hívott Rita bennünket, kedvesen hárítottam. „De mikor találkozunk?” – kérdezi mindig szemrehányóan. Én ilyenkor mindig kérem, mondjon ő időpontokat, neki van családja, én jobban tudok igazodni, de időpont az már nem érkezik soha.

Újra mondom, tudom, hogy családja van és férje, de vannak ezzel így mások is. Jó lenne találkozni úgy, hogy beszélgetni is tudjunk, ne éppen éhes gyerekeket etessünk, veszekedő iskolások között konfliktust simítsunk, fürdővizet engedjünk, mosást elindítsunk, szendvicset készítsünk a fáradt férjnek…

Tavasszal lett volna egy jó kis piknikünk, munka után a Margitszigeten. Csak mi hárman – csatlakozott volna egy harmadik barátnőnk – egy üveg borral, egy kis kajával és felnőtt beszélgetéssel. Két hónappal előtte fixáltuk, pont azért, mert tudtam, Ritának nem egyszerű elszakadnia. De ezután az eset után lett világos, hogy annyira nem is akar. Egy órával a találkozó előtt hívott fel, hogy bocsánat, de hát pont gyerekzsúrt szervezett mára, és senkit nem küldhet el már, és mi lenne, ha mi is inkább felugranánk hozzájuk a gyerekzsúrra. Csalódott voltam, mert nem így terveztem: nem akartam gyerekzsúrra cserélni a csajos pikniket, ő meg pont fordítva volt vele. Inkább a gyerekzsúrok, mint a piknik.

Megígérte, hogy pótoljuk, nyilván már sose fogjuk, és nem baj, csak kicsit szomorú. Neki meg kell értenie, hogy én nem tudok, és nem is akarok a környék legjobb játszóházáról beszélgetni, illetve a „Mikor lesz gyereketek?” kérdésére őszintén válaszolni. Nekem meg meg kell értenem, hogy neki már nem lesz igénye csajos estékre, mert neki a családja teljes egészében lefoglalja az élete minden egyes percét. És a kérdést, hogy „De mikor találkozunk?” felejtsük el, talán örökre…