nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Van az a pillanat, amikor egy üveg lekvártól is képes vagyok elbőgni magam

Nektek szokott elemózsiát csomagolni az anyukátok, amikor hétvégén hazamentek hozzá ebédelni? Ha a válasz igen, akkor az én szememben ti vagytok a világ legszerencsésebb emberei.
Szentes Adél
Szentes Adél
f Ajánlom

„Ugye nem muszáj levest is enni?” – kislánykoromban rendszerint ezzel a mondattal indítottam a vasárnapi ebédeket, amiket minden első hétvégén otthon, minden másodikon a nagyszüleimnél költöttünk el. Az ikonikus vasárnapi kaja nálunk nem a rántott hús volt, mint a legtöbb magyar családnál, hanem húsleves, csirkepörkölt és nokedli. Ebben a szentháromságban cseperedtem én, bár mint az első mondatból világosan látszik, a levest gyakran igyekeztem elbliccelni.

Emlékszem, hétvégenként anyu mindig annyit főzött, hogy legalább szerdáig el voltunk látva meleg étellel, de persze én sokszor már kedden is vágtam a pofákat, mert untam a hétvégi kajamaradékot, de azért nagy duzzogva megettem.

Aztán ahogy nagyobb lettem, elkezdtem egyre nagyobb leveskedvelő lenni. Főleg, miután elköltöztem otthonról, és elkezdtem a saját bőrömön megtapasztalni azt, milyen, amikor saját magamért egyedül én vagyok a felelős – kezdve a gázszámla befizetésétől a tiszta ruhán át a meleg ételig. Minimum egy gagyi zacskós levest még a leglustább, legnyomorultabb estémen is öt perc alatt csináltam magamnak, és ez egy picit megidézte az otthon melegét első, sivár kis albérletemben.

Amikor aztán hazamentem anyuékhoz, boldogan kanalaztam anyám gazdag főztjét, és soha nem tudtam úgy eljönni tőle, hogy egy cekkernyi cuccal ne látott volna el. És nemcsak ételt csomagolt, persze, mindig volt ott valami meglepetés is. Egy darab a kedvenc tusfürdőmből, télen kézkrém, egy kis csoki, egy finom, meleg sál vagy éppen egy pár százforintos bizsu fülbevaló, amikért tudta jól, hogy odavagyok. Nem volt az az ajnározós, ölelgetős, puszilgatós anyuka. Ő a csendes gondoskodásával fejezte ki a szeretetét.

Hét éve múlt már, hogy nincs cekker vasárnaponként, nincs telefonhívás a leglehetetlenebb pillanatokban, hogy most azonnal kapcsoljam be a tévét, mert Alföldi Róbert mond valami nagyon fontosat éppen, és senki nem figyelmeztet már, hogy jövő héten éppen mi lesz akciós a kedvenc áruházláncomnál, amiből okvetlenül érdemes vennem. És húslevesillat is csak akkor van, ha én főzök.

Amióta anyut elvesztettem, ridegebb, színtelenebb hely lett a világ. Persze az ember megtanul együtt élni a veszteségekkel, de az anyai gondoskodás hiányát igazából nem lehet megszokni. Csak tudomásul venni.

És nekem a mai napig is elszorul a szívem minden hétfői ebédnél, amikor a kollégáimmal körbeüljük az asztalt, és a mamájuk főztjét fogyasztják lelkesen, miközben nevetve sztoriznak arról, most hétvégén éppen mit alkotott anyuka. Ameddig ez adott, hajlamosak vagyunk természetesnek venni, néha még tehernek is érezzük. Aztán amikor egyszer csak semmivé lesz, akkor ráébredünk, mennyire fontos volt, és átkozzuk magunkat, amiért nem töltöttünk több időt a szeretteinkkel.

Az elmúlt hétvégén nekem is olyan kegyben volt részem, amiben már évek óta nem: vidéken töltöttük a hétvégét a párommal új barátainknál. Azon túl, hogy két napon át elláttak bennünket minden földi jóval, olyan szeretettel vettek minket körül, mintha mi is a családtagjaik lennénk. Körbeültük az asztalt ebédnél, igazi békebeli hangulatban beszélgettünk, bolondoztunk, olyan sztorik repkedtek, amelyektől könnyesre nevettük magunkat, aztán játszottunk késő estig – éppen úgy, ahogy annak idején ünnepnapokon a szüleimmel és a nagyszüleimmel.

Vasárnap délután nehéz szívvel búcsúzkodtunk, és persze megbeszéltük, hogy jövő hónapban okvetlenül összefutunk valahol, mert úgyis jönnek majd Pestre.

Aztán mielőtt útra keltünk, a kezünkbe nyomtak egy nagy szatyrot. Tele volt igazi kincsekkel – gyümölccsel, házi szörppel, savanyúsággal, lekvárral és egy kézzel készített, mézeskalács mécsestartóval, ami majd a karácsonyi asztalunk dísze lehet. Nekem pedig menthetetlenül összefacsarodott a szívem.

Miután kigördültünk a kocsival az udvarból, kilométereken át itattam az egereket, és közben belül egy kicsit mosolyogtam magamon: micsoda szentimentális csaj lett belőlem, aki pár üveg lekvártól is képes elbőgni magát. De az van, hogy nem tudok nem arra gondolni, milyen szerencsések vagytok ti, akiknek hétről hétre megadatik ez a fantasztikus élmény, mert van egy klassz, összetartó családotok. Ez az igazi gazdagság, vigyázzatok rá nagyon, amíg lehet!

 

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon