nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Köszönöm, Ábel, hogy megmutattad a felhőket!

Egy valós mese a kisfiúról, aki még tud örülni a természet apró ajándékainak.
czv
czv
f Ajánlom

Elátkozott nap volt a tegnapi. Minden apró, de a lelkemnek fontos részlet félrement: reggel a kis lábujjam frontálisan ütközött a konyhaajtóval; nem volt tej a reggeli szent kávémhoz; a kedvenc szoknyám nem jött rám; reggelre nőtt egy alpári pattanás a bal szemöldököm fölé; a torkom elkezdett kaparni; levelet kaptam a közös képviselőtől; és bár rég nincs kánikula, iszonyatos hőhullámaimnak köszönhetően úgy ömlött rólam a víz, mint legutóbb július közepén. 

Próbáltam nem jelnek venni a sok miniatűr katasztrófát, mégis teljesen beleéltem magam abba, hogy ez egy menthetetlen nap. Már dél körül elengedtem az egészet, meg sem próbáltam megmenteni magam, hagytam, hogy az ideg, a hiszti és a szerencsétlenség érzése átvegyék az irányítást. Ebben a Ne szóljatok hozzám! állapotban bandukoltam haza a fővárosi Dózsa György úton, amikor egy filmbe illő pillanattal ajándékozott meg az élet. 

Egy aprócska növésű, 3-4 év körül kisfiút szúrtam ki, aki édesanyjával sétált. Először csak a színes kabátján tapadt meg a szemem, aztán észrevettem arany fürtjeit, az arcocskájára tapadó világoskék szemüvegét, csámpás járását és pösze beszédét. Fejét, édesanyja édes bosszankodására, folyton hátrafelé hajtotta, hogy az eget kémlelhesse. Felnéztem én is, kerestem, mit nézhet, de nem találtam se repülőt, se kondenzcsíkot, se madarat, se szivárványt.

A következő pillanatban, amikor tekintetemmel a kisfiút kerestem, azt látom, hogy egyszerűen fogja magát, és lefekszik a földre. Először azt hittem, valami irgalmatlan hisztiroham következik, de a kisfiú, akinek gondolatban az Ábel nevet adtam, csak mosolygott és a fölötte guggoló édesanyjának magyarázott. Kicsi kezeit összefűzte a mellkasán, hüvelykujjait egymásnak támasztotta, és teljesen elolvadt a pillanatban.

Végre megértettem, a felhőket nézi, különböző alakzatokat lát meg bennük, ami olyan mélységes boldogsággal töltötte el, hogy a szívem teljesen beleremegett. Anyukájának mutatott elefántot, fagyit, sárkányt és vadászt is – a felhők pedig úgy táncoltak neki, mintha bemutatót tartanának. A kisfiú, miközben szeplős arca ragyogott, egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy az emberek megbámulják őt. Anyukája sem törődött a külvilággal, mintha egy másik bolygón lettek volna, ahol minden békés, lassú és jóságos. 

Ábel bámészkodott még egy kicsit, majd felült, és baktattak is tovább. Én leültem egy kerítés tövébe, összekulcsoltam kezeimet, és a felhőket néztem.

Csütörtököket menthet az, ha néha más szögből nézzük meg a világot.

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon