nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

„Ha megnyomod az ölelésgombot, ott leszek veled” – így segíts a gyerekednek, ha szorong az iskolától

Lassan belerázódtunk az iskolai életbe, de kellett néhány hét. Még a negyedikes gyerekemnek is. Ebben az időszakban igencsak próbára teszi az ember türelmét a sok „Félek, mert lehet, hogy nem jut majd eszembe.”, „Nem akarok úszni, mert hideg a víz.”, „Matekból felmérést írunk. Fáj a hasam.” Néha már én se tudom, az előadás csak nekem szól vagy valós a félelem? De ha tényleg szorong a gyerekünk, hogy tudunk mégis segíteni?
Szalma Erika
f Ajánlom

Nos, egy anyuka éppen erre a problémára fejlesztette ki az ölelésgombot, ami az egyszerűségétől zseniális. Ugyanis semmi másból nem áll, mint egy kézfejre rajzolt szívecskéből (egy a gyerek kezén, egy anyáén/apáén), amit meg lehet nyomni és máris érkezik a virtuális ölelés. És még csak okoskütyü sem kell hozzá. Ami fontos, hogy reggel, mielőtt elbúcsúzunk, megöleljük a gyerekünket, összeérintjük egymás szíveit, ettől azok aktiválódnak, és a nap folyamán bármikor működtethetők. Ja, és borzasztó nagy előnye az elektronikus társaival szemben, hogy lemerülni sem fog. A szeretet nem fogy el, nyomkodhatjuk naphosszat, ölelkezhetünk virtuálisan bármennyiszer. Az ölelésgombbal kicsit ott vagyunk velük mi is, hogy bátrabbak, vidámabbak legyenek. És azt hiszem, nem csak a gyerekeknek hasznos ez a találmány, hanem nekünk, anyukáknak, apukáknak is, akik a kocsi ablakából, a buszmegállóból vagy az iskola kapujából magabiztosságot színlelő mosollyal az arcunkon integetünk az iskolásunknak vagy ovisunknak – fullasztó gombóccal a torkunkban.

Puszi, pacsi, simogatás és a marokkő

Emlékszem, az oviban speciális búcsúzási rituáléink voltak. A nagyobbikat  úgy hagytam ott, hogy megpusziltuk egymást, pacsiztunk egyet, aztán még kapott egy simogatást. A kicsi felállt egy sámlira az ablakban, s csak amikor már ott állt, akkor léphettem ki az ajtón és huszonháromszor (na jó, nem volt ennyi, de sok) visszafordulva integettem neki még az udvarról. Így engedtük el egymást. Kölcsönösen.

„Sokan alakítanak ki búcsúrituálékat, még a kisiskolás gyerekükkel is. És jó látni, hogy az ovisok mennyire ragaszkodnak ezekhez a kis szokásokhoz. Talán azért is tudom átérezni ezt, mert a saját gyerekemmel is így csináljuk, de már gyerekkorom óta engem is elkísérnek azok a kis szokások, tárgyak, kabalák, amelyek láthatatlanul kötnek össze a szeretteimmel, amikor azok nincsenek velem” – mondja Mike-Varga Csilla, két iskolás és egy óvodás gyerek anyukája. Csilla óvónő, így minden oldalról megtapasztalja, milyen erős kapaszkodót tudnak jelenteni az apró tárgyak, a búcsúzási rituálék. Különösen beszoktatáskor, új közösségbe kerüléskor.

„Amikor a lányom elsős lett, én akkor kezdtem újra dolgozni – folytatja az anyuka. – Mindkettőnknek készíttettünk egy nemezelt táskatündért, a cipzárhúzóra. Helyesek voltak, az övé szőke, az enyém barna, és igazi funkciójuk volt. Vigyáztak ránk egymás helyett, azt jelképezték, hogy napközben is ott vagyunk egymásnak, gondolunk a másikra. Ezek az apróságok biztonságot adnak, otthon illatuk van, igazi segítőtársak az óvodásoknak is, amikor hiányzik az anyukájuk.”

Sokszor az iskolás gyerekeim uzsonnás dobozába vagy a cipőjükbe rejtek egy-egy üzenetet, rövid szövegekkel, mint Szeretlek, Anya vagy Legyen szép napod!

„A lányom mindig meg is köszöni, sőt válaszcetliket is kapunk tőle az ágyunkba.  Egyébként mindkét iskolásom próbálja belopni az otthont a suliba: Ákos legóépítményeket vitt be egy időben, Száva pedig a mai napig telepakolja a táskáját az otthoni kacatjaival. Benne elég nagy a megfelelési kényszer, pedig nem szidjuk meg, ha nem úgy sikerül valami. Sokszor izgul, látom, hogy ideges. Ilyenkor jól jön egy kis lelki támogatás, extra energia. Néhány éve vettünk nekik marokkövet is, amit ők választhattak ki egy ásványboltban. Az ezotériaszakértő hölgy beavatott az ideológiájába is: a kő speciális, mindenkinek a sajátja működik, és különleges ereje van. Stimulál, megnyugtat, ahogy a zsebedben markolászod, átveszi a kezed hőjét, a rezgéseidet. Persze nem varázsszer, de segíthet, ha hiszel benne. Titkos, és egy kicsit mágikus is ettől. Egy darabig maguknál hordták. Vannak, akik babákat csináltatnak, amire apu vagy anyu arcát teszik rá, én azt egy kicsit bizarrnak tartom. Viszont emlékszem, hogy volt olyan időszak, amikor a családtagjaim fényképét a párnám alatt tartottam.”

A képzeletünk segít elevenné tenni a kapcsolatainkat

Petra elsős, szereti az iskolát, de sokszor szorong, legutóbb például az volt a baj, hogy nem volt meg az írás munkafüzete és a tanító néni megbüntette. Érzékeny kislány, szeretne megfelelni, fontos neki, hogy a tanítója elégedett legyen vele. Nemrég találkozott a régi óvó nénijével, akinek lelkesen mutatta meg a szép, új tolltartóját. Persze elmesélte neki azt is, hogy kicsit fél, mert elég szigorú a tanító néni. Az óvónő rámutatott az egyik szívre a tolltartón és azt mondta a kislánynak: „Ez itt az én szívem nálad. Ha ránézel, jusson eszedbe, hogy nagyon szeretlek, lélekben veled vagyok, és ne szomorkodj, ha valami nem jól sikerül. Mindenki hibázik, néha én is, és talán a tanító néni is.”

Nincs távol az, aki csak nincs jelen

– sokatmondó gondolat ez, amelyet Uzsalyné dr. Pécsi Rita, neveléskutató osztott meg velem, amikor arra kértem, mondja el a véleményét az ölelésgombbal és az összetartozást jelképező kabalákkal kapcsolatban. „Hosszú érési folyamat eredményeképpen alakul ki a gyerekekben az az érzelmi biztonságot nyújtó készség, amikor képesek lesznek valóságosan átélni a kapcsolatot a szüleikkel, akkor is, ha azok nincsenek a közelben. Ehhez az kell, hogy átéljem, átérezzem teljesen a kapcsolatot, úgy, hogy egyre kevesebb érzékszervem észleli a szeretett személyt. Ahogy a gyerekek nőnek, megtanulnak távolodni, egyúttal szellemileg kapcsolódni fizikai kontaktus nélkül. És ebben a tanulásban valóban sokat segíthetnek nekik az emlékeztető tárgyak, jelzések. Gyereke válogatja, milyen szimbólum, rítus segít jobban, melyik nyújt ténylegesen menedéket, melyikre tudnak támaszkodni. A lényeg, hogy segítsenek elevenné tenni az anyához vagy apához fűződő belső, érzelmi, lelki kapcsolatot. Krízishelyzetben, kellemetlen iskolai szituációkban pedig különösen fontos és hasznos ez a készség.”

A szerepjátékok jelentősége ezért is óriási: a gyerekek képzelete játék közben fejlődik leginkább. Elég egy aprócska szimbólum, például egy korona, hogy a kislányokból királylány legyen. „Sajnos a mai kor betegségtünete a szimbólumérzékenység hiánya. A prakticizmus van előtérben, a jelképek, szimbólumok pedig nem praktikus dolgok. Pedig ha csak azt csináljuk, ami praktikus, akkor kikopnak a bensőséges együttlétek, a hancúrozások, amelyek mind az összetartozásunkat erősítik. Gondoljunk arra, hogy mit jelképez számunkra a jegygyűrű, a nemzeti viselet, vagy egy gyertyaláng. Nem véletlen, hogy határon túl sokkal erőteljesebb a nemzeti szimbólumok jelentősége, hiszen akik nem lehetnek itt, azoknak ezek a szimbólumok jelképezik a számukra oly fontos és érzelmi biztonságot nyújtó kapcsolatot. Vagy amikor a házasság csak egy papírrá válik, elveszíti az igazi szimbólumát, a valódi tartalmát. Ez így van az ölelésgombbal is.”

Ha a gyerekeknek nincs mibe kapaszkodniuk, ha nincsenek közös élmények, nevetések, bensőséges alkalmak, akkor hiába rajzolok szívet a kis kezére, üres rajz lesz csak, nem fog működni. Az ölelésgomb nem varázsszer, csak egy segédeszköz, ami akkor működik, ha megvan a háttere, amit persze újra és újra tölteni kell közös élményekkel, sok öleléssel.

A tét az, hogy megmaradjon a gyerekek lelkesedése

Kamilla harmadikos, most kezdett zeneiskolába járni, lelkesen tanul zongorázni, de a szolfézst nem szereti. Fél a tanártól. „Az iskolai pedagógusok is felemelik olykor a hangjukat, de csak akkor, ha valaki rossz, nem fogad szót, vagyis magatartási problémák esetén – meséli Kamilla anyukája. – A lányom azt mesélte, hogy a szolfézstanár akkor is mérges, ha valaki nem jól felel, nem emlékszik a válaszra. Ez pedig elég kiszámíthatatlan, hiszen simán benne van a pakliban, hogy olyat kérdez a tanár, amire a gyerek, akit felszólít, nem tudja a választ. A lányom, aki eddig a legnagyobb lelki nyugalommal járt iskolába, most szorong. Pedig nagyon szeret zongorázni, szeretne jól megtanulni, így viszont el fog menni a kedve az egésztől. És én sem akarom erőltetni, viszont máshová hordani sem nagyon tudom, így is elég sokat utazunk.”

Képünk illusztráció (Fotó: AFP/Fred Tanneau)

Patthelyzet. És sajnos elég gyakori. A teljesítménykényszer, a kudarctól való félelem, a folytonos megfelelési vágy pedig nagyon stresszes. „Egyik gyerek jobban viseli a terhelést, a másik kevésbé, ebben nekünk, szülőknek van felelősségünk, hogy észrevegyük, ha tényleg tartósan szorong a gyerekünk – magyarázza Dr. Pécsi Rita. – Nekem az a véleményem, hogy egy tartósan frusztráló helyzetbe nem szabad belenyomni a gyereket, végső esetben pedig más iskolát, más pedagógust kell keresni. Alsóban a legnagyobb tét az, hogy megmarad-e a kíváncsiság, a lelkesedés a gyerekben az együttműködéshez, megismeréshez, tanuláshoz. Semmiképp nem tartom jónak azt, hogy már kisgyerekkorban a teljesítés a legfontosabb, nem íratnám tagozatos osztályba még a jó képességű gyerekemet sem. Fontos, hogy megmaradjon a gyerekek kompetenciaérzése, hiszen a sikerélmények motiválják őket. A szülőkön nagy a nyomás, pedig ezt el kellene engedni, tudatosan kellene változtatni, hogy ne megcsömörlött gyerekeket neveljünk.”

A neveléskutató károsnak tartja a számonkérési, minősítési módszereket is. „Nem előírás, mégis túl gyorsan akarnak értékelni, minősíteni a pedagógusok, pedig időt kellene hagyni a gyakorlásra, újrakezdésre. Mi, tanárok vagyunk felelősek a diákjainkért, csak magunkat áltatjuk, ha azt gondoljuk, hogy például alsó tagozatban elvont fogalmakat meg lehet tanítani. Bemagoltatni lehet, de az nem válik tudássá. Olyat kell tanítani, ami megmarad a gyerek fejében. Aztán, amikor megérik rá, hogy megtanulja, mik azok a mondatfajták, akkor tíz perc alatt meg fogja jegyezni. Régi tévhit, pedig nem írja elő a tanterv azt sem, hogy decemberre minden gyereknek meg kell tanulnia olvasni. A szakma már régen felismerte, hogy ez a tanterv nem jó. Az átmeneti időszakot lehetne arra használni, hogy kicsit eltávolodjunk a régi, rossz szokásoktól, elvárásoktól, hiszen időről időre beigazolódik, hogy ezek nem működnek. Arra jók, hogy a gyerekek, akik nem véletlenül szoronganak, már alsóban megutálják a tanulást, az iskolát.”

Megosztás Facebookon