“Csak a saját gyerekemet szeretem, a többi általában idegesít”

Lizának két gyereke van, igyekszik következetesen nevelni őket, talán éppen azért, mert egyedülálló anyuka. Talán éppen ezért zavarja, ha a barátjának a kisfia nem fogad szót, attól fél, hogy a rossz példa ragadós.

“A barátom kisfia pont ugyanannyi idős, mint az én kisebbik gyerekem. Ránézésre sokkal nagyobbnak látszik, fejlettebb, megtermettebb. Sokszor vannak együtt a gyerekeink, és én nagyon igyekszem megszeretni a párom gyerekét, de nem megy. Egyszerűen annyira faragatlan, kiállhatatlan, és csak követelőzni tud. Iszonyúan el van kényeztetve, minden játék csak az övé lehet, nem érti, hogy dolgokra igenis lehet nemet mondani, nem hajlandó időben lefeküdni, szóval nehezen viselem. A szemében is ott ül az erőszakosság, és tudom, hogy a nevelésével van baj elsősorban, de egyre nehezebben viselem a jelenlétét.

És közben szégyellem magam, mert szeretnem kellene őt, legalább egy kicsit jobban. De mindenre olyan bután reagál, vagy egyáltalán nem válaszol, pedig nem is engem utál, ez nem nekem szól, mindenkivel így kommunikál. Igyekszem vele kedves lenni, de legtöbbször az idegeimre megy.

Tényleg adjam át a helyem az idegesítően hisztis kisgyereknek a buszon?

A társadalmilag elvárt viselkedésminta általában az egy gyerektől, hogy legyen kedves, bájos, lehetőleg szép, simulékony és szófogadó. De legalább mások előtt tudjon viselkedni, hogy a szüleinek ne legyen égő, hogy mennyire neveletlen a gyerekük. Szerencsétlen gyerektől pedig nem várható el, hogy mindig jó legyen, vagy otthon, vagy a közösségben tombolnia kell vagy kellene, legalább időnként. Aztán lehet fáradt, beteg vagy nyűgös, esetleg rosszkedvű vagy mindez együtt. De amikor egy gyerek soha nem kedves, soha nem nyugodt, akkor lehetetlen szeretni, és akkor egy kicsit érdemes elgondolkozni, hogy vajon mi lehet ennek az oka.

Vera nehezen szánta rá magát a gyerekvállalásra, és örül, hogy csak egy kislánya van. Tudja magáról, hogy nehezen viseli a neveletlen gyerekeket.

Az a helyzet, hogy én csak a saját gyerekemet szeretem, a többi általában idegesít. 

A sajátom is sokszor bosszant, de azzal megbirkózom, meg az anya-gyerek kötődés is sokat enyhít a helyzeten. Mások gyerekeit látva sokszor eszembe jut, hogy örülök annak, hogy nincs több gyerekünk, mert nehezen tudom elviselni, ha például fejhangon visítanak. A legtöbb kölyök pedig szeret visítani, követelőzni, hisztizni, azt pedig ki nem állhatom. Azt is utálom, mikor elvárják, hogy dicsérjem más hülye, neveletlen gyerekét. Számtalanszor előfordul, hogy a társaságban van egy még nem látott gyerek, és mindenki körberajongja, pusztán azért, mert kicsi. Még akkor is, ha taknya, nyála egybefolyik, és bőg meg cirkuszol. Na, én biztosan nem dicsérgetem, mert nekem pont elég az enyémet megnyugtatni, ha nyűgös vagy hisztis.”

A legtöbben félnek bevallani, hogy igenis idegesítik őket a barátaik, családjuk hisztis vagy félrenevelt gyereke. Anett szerint pedig ez teljesen normális!

“Szerintem az teljesen normális, ha valakit idegesítenek a gyerekek, sőt, szerintem a legtöbb ember kevéssé rajong a gyerekekért, csak ezt nem mondja meg másoknak, mert a gyerekeket valahogy szeretni kell, ha valaki nem teszi, akkor nem is jó ember. Én a legtöbbször a sajátjaimtól is a plafonra mászok, mondjuk kamaszodnak, szóval a legrosszabb korban vannak. Amikor kiskorában a lányom hisztizett, akkor mindig megmondtam neki, hogy ez baromi idegesítő, és ne csinálja, ilyenkor kicsit sem jó fej és nem aranyos. Ilyenkor mindig döbbenten pillogott, de gyorsan rájött, hogy nálam hisztivel semmire sem megy. Sokszor az esti altatásokon borultam ki, mert rendszerint estére a szülők is hullafáradtak, addigra kevesebb türelmük van, és ilyenkor az órákig tartó mesélés, utána pedig a fetrengés az ágy mellett igencsak idegtépő. Egyébként mázlim van, egyik gyerekem sem volt gyakran hisztis, ritkán borítottak ki emiatt. Én egyébként alapból szeretem a gyerekeket, a legtöbbel nagyon jól kijövök, de ez közel sem jelenti azt, hogy minden gyerek aranyos. Nem, vannak kifejezetten idegesítő kölykök!”

Ildikónak még nem született saját gyereke,és egyáltalán nem biztos benne, hogy szeretne. Azt mondja, nem mindenkinek van türelme az állandó neveléshez, készenléthez.

“Biztos rossz és gonosz embernek tartanak majd, főleg nő létemre, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy valaha is akarok majd gyereket. A legtöbbtől a hideg lel, egy fél óráig kedvesek, aztán bekattannak, és elviselhetetlenek lesznek.

Szívesen játszom más gyerekével egy rövid ideig, és utána örömmel adom vissza a szüleinek a kicsit. Valahogy nem érzem azt, hogy lenne türelmem állandóan egy gyerekkel bajlódni, akkor meg minek szüljek?

Ja, kamaszokkal aztán piszok nehéz! Remélhetőleg Virág gyerekei pontosan hallják, amit az anyukájuk kér, és egyszer majd meg is csinálják, most csak rossz korban vannak…

“Engem az borít ki rendszeresen, hogy mindent milliószor kell elmondani nekik: vegyél fel papucsot, ne focizz a lakásban, öltözz föl, mert kint hideg van, hozd le a koszos tányért a szobádból stb. Szerintem ezek a mondatok már több milliószor elhagyták a számat. És annyira unom folyamatosan mondogatni, nem is kicsik már a gyerekeim, mikor fogják végre megérteni? Tudom, hogy ismerik a szavak jelentését, csak azt nem értem, hogy miért nem csinálják meg, amit kérek. Mindenkinek egyszerűbb lenne az élete, ha simán megtennék.”

Lehet normálisan is társalogni egy gyerekkel

Sokan automatikusan a leghülyébb gügyögő stílusban beszélnek a gyerekekkel, pedig azt még a kicsik sem szeretik. Lehet partnernek tekinteni őket, Hanna gyerekként is ezt várta volna el, és igyekszik a saját gyerekeit is eszerint nevelni.

“Én a gügyögő szülőket utálom, akik azt hiszik, hogy a gyerekekkel úgy kell beszélgetni, mintha retardáltak lennének. Vagy nem értenék a kiejtett szavakat. Pedig a gyerekek pontosan tudják a hangból, a hangsúlyokból, hogy mi a helyzet, és nagyon hamar rájönnek mindenre. Sőt, gyakran úgy látom, hogy gyorsabban észrevesznek és felfognak mindent, mint maguk a szülők. Sok anya és apa tanulhatna a gyerekektől, és biztosan sokan meg is teszik ezt. Viszont én sem gondolom azt, hogy a gyerekek mind igazi kis tündérek, igenis vannak gonosz kis kölykök, de ez leginkább a nevelésen múlik. Sok szülő ugyanis lusta arra, hogy szembeszálljon a gyerekeivel, inkább rájuk hagy mindent, ezért kis törpeterroristák lesznek, akik csak követelőzni tudnak.”