“Életünk minden egyes közös percét megosztja, intim dolgokat is” – furcsa szülő-gyerek kapcsolatok

“Már majdnem hozzámentem, de aztán jött a kedves mama…” című cikkünkre nagyon sok vélemény érkezett, van, aki azt tanácsolta, hogy az ilyen kapcsolatból menekülni kell, mások pedig mindent megadnának, ha még élnének a szüleik és mindenbe beleszólnának. 

A 36 éves férjem gyakorlatilag a szüleivel él

“Tetszik, ahogy a cikkben is szerepel, hogy a húszas évek végén, de legkésőbb a harmincas évek elején illik leválni. Nos, az én párom 36 évesen sem képes elszakítani a köldökzsinórt. Nem képes a szülő-gyermek kapcsolatot normális mederben terelgetni. Tudom, hogy mindenkinek mást jelent a normális szülő-gyermek kapcsolat, de azért van egy társadalmilag elfogadott szintje ennek, amiről a pszichológusok is beszélnek.

Már majdnem hozzámentem, de aztán jött a kedves mama…

Túlságosan nagy kérés lenne ennek megfelelni? Szükség van vajon arra, hogy minden egyes nap telefonon beszéljenek, plusz mindezek mellett Facebookon és Skype-on is beszélgetni órákat? Életünk minden egyes közös percét megosztani, intim dolgokat, betegségeket? Hogy most éppen mit csinálunk, mit eszünk, mi megy a tévében, mit vettünk, hol jártunk, közös fotókat küldözgetni ezerrel? Csak azért meglátogatni helyeket és ott fotót készíteni, mert a szülei is ott voltak, pont ugyanott lőni a szelfiket, azokat pedig azonnal továbbküldeni anyukának? Ha meg merem említeni, hogy ez már sok, nagyon sok, és nem tartom normálisnak, akkor szakítással fenyeget?

Bevallom, nem kedvelem a szüleit, nagyon nem. Ő meg azt mondja, ha nem szeretem őket, akkor ő nem tud szeretni engem. Feladatom a párom szüleit sajátomként szeretni? Nem hiszem, és nem hiszem, hogy fair dolog ezért szakítással fenyegetni. Talán el kellene fogadni, hogy soha sem kerülhetek az első helyre, soha. Nem hiszem, hogy bármely nő elfogadná ezt. Kíváncsi lennék, ha beváltaná a fenyegetést, ha nem tudom a szüleit ilyen módon elfogadni, és szakítana, akkor utána milyen nők lennének erre képesek? Ki képes elviselni, hogy mindig is anyuci lesz az első? Komolyan mondom, kézen fogva vezetik mindenhová, nulla önállósággal rendelkezik férfi létére. Az anyjáék mindenbe beleszólnak, olyan ingóságokba, amihez közük sincs, amiért nagyon kemény munkával ketten dolgoztunk meg. Sőt, abba is beleszólnak, ami az én dolgom és magánügyem. Komolyan kezdem elhinni, hogy velem van baj. De olvasván az ilyen és ehhez hasonló cikkeket, mindig rádöbbenek, hogy nem az a normális, amit ő képvisel, és képtelen elszakadni, önálló, felnőtt életet élni.”

“Menekülj! Fuss! ez egyszerűen szörnyű. Ebbe te fogsz belebetegedni. 
Belegondoltál már abba, hogyha netán gyereketek lesz, és valamit nem úgy csinálsz, ahogy ők akarják, akkor akár a gyereket is elvehetik tőled?”

“Nekem volt bedumálós és leszarós anyuka is. Egyik sem jó. Az egyik négy gyerek mellett sem tudott leválni az elsőszülöttről, a mostani meg csak magával foglalkozik, csak kaja, pia, bagó legyen. Sajnos az elsőre a bedumálása ellenére is jobban lehetett számítani.”

Óvatosan válassz párt!

“Szép dolog, hogy elvakít a szerelem, de nem árt felvenni a szemüveget. A nőnek két nagyon fontos dolgot kell megfigyelnie a kiszemelt férfival kapcsolatban: az egyik, hogy van-e az illetőnek testvére – nagyjából vele egykorú, nem 10 évvel idősebb, aki már évekkel ezelőtt lelépett –, a másik pedig, hogy a jövendőbeli anyósnak milyen a viszonya a férjével, van-e állandó partnere, vagy elvált, külön élnek, esetleg özvegy. Ha a pasi egyke, az anyós meg folyton balhézik a férjével, akkor minden figyelmet és szeretetet a fiától fog elvárni, és minden nő egy szemét ribanc meg kurva lesz, aki el akarja venni tőle az ő ártatlan fiacskáját. Persze semmi gond, ha a férfi határozott, és szépen takarékra állítja a muttert, mert az tényleg elég beteges, hogy valaki még 35 évesen is gyerekként viselkedik és anyuci gondoskodására vágyik. De azért a másik oldal sem kellemes, amikor apu nem képes megemészteni, hogy a kicsi hercegnője már felnőtt, de a cikk nem erről szól.”

Szeretetben, nagy családban

A “gyermekem” státuszunk sajnos megszűnt, viszont férj-feleség, apa-anya és gyakorló nagypapa-nagymama vagyunk. Szóval végigéltük, végigélhettük volna mindazt, amiről a cikk szólt. Családi életünkbe, a gyermeknevelésbe a szüleink nem szólhattak bele. Sajnos. Ugyanis sorban és túl korán elhunytak. Gyermekünk és mi, a szülei sem szólunk bele egymás életébe. Segítünk egymáson, amikor kell és tudunk. Folyton kikérjük egymás véleményét, tanácsot adunk és kapunk. Mégis mindenki maga dönti el, mit és hogyan tesz. Bár megértőek vagyunk egymással, egyet nem értés, néha súrlódás azért óhatatlanul előfordul. A mi családunk ezt így tartja helyesnek – és lám!, működik.”

A leválást a gyereknek is akarnia kell

“Én nőt láttam ilyen helyzetben: 2 férj, 2 válás, 1 gyerek, és ő végig az anyjával élt, bár a férjeivel lakott. Anyuval beszélte meg a napi történéseket, a pénzügyeket, a magánéletét, mindent. Természetesen ők nem látják, hogy ez nem normális. A leválást a »gyereknek« is akarni kell, a meny/vő hiába harcol az anyós/após ellen egyedül.”