nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

“Egy idegen, hájas nő néz rám vissza a tükörből”

Itt ülök egy kitérdesedett mackóalsóban, egy kinyúlt pólóban, a számon Ruby Woo, a rúzsok rúzsa. Mellettem a kihűlt kávém, megy a mosógép, a gyerek alszik, a telefonom lehalkítva. Arról akarok írni, hogy milyen nőnek lenni. Hogy mitől érzem magam nőnek.
Hódos Hajnalka
f Ajánlom

Mostanában gyakran eltűnődtem ezen, és nem találtam rá kielégítő választ. Azaz de, a legkielégítőbb válasz az volt, hogy

én még sosem gondolkodtam el igazán azon, hogy mitől érzem magam nőnek. Aztán az jutott még eszembe, hogy tőlem ezt még soha a büdös életbe’ senki nem kérdezte meg. Ezen először jól felháborodtam, aztán egy kicsit elszomorodtam. Igen, szerintem meg kellett volna. Legalább én megkérdezhettem volna magamtól. Szóval most megteszem.

Vegyük sorba hát. Itt van a testem. Elég női. Nem voltunk jóban túlságosan sosem.

Fiatal lányként nagyobb melleket akartam, aztán égig érő lábakat, kecsesebb bokát, vékony felkart és combokat. Hosszabb nyakat. Nőni is akartam még, legalább tíz centit, mert a 164 centis testmagasságra nadrágot venni mindig is igazi kalandtúrának számított, Baján a nyolcvanas évek végén is és húsz évvel később Pesten a plázában is. Most, ezzel a tizenhét kiló plusszal visszasírom a huszonnégy éves alkatomat és súlyomat felkarostul, nyakastul.

Próbálom magam úgynevezett pozitív gondolatokkal kábítani. Hogy ez a test kihordott egy életet, és az enyhén megereszkedett melleim tápláltak egy gyereket, de ez nekem nem segít, és biztos vagyok benne, hogy még nagyon sok nőnek nem segít rajtam kívül.

Nem értem, hova tűnt a testem, és hogy lettem ez én. Ez az idegen hájas nő, aki visszanéz rám a tükörből. Igen, vissza akarom kapni a régi önmagam és a régi testem. De ez még mindig nem a nőségem, hanem az énazonosságom. Amit megtépáz a sok photoshopolt test, arc és bikinihíd. Az agárkutya testek, kiálló csontok. Ez a nőies? Egy tizenkét éves fiú teste? Elborzadok.

És nem tudom elfordítani a fejem, mert nincs hova, mindenütt ez van. Így hát hagyom, hogy hasson rám. Mikor milyen kedvemben vagyok: vagy elkeserít, vagy frusztrál. Vagy dühös leszek, mert tudom, hogy ez hazugság, más is tudja, és ha mindenki tudja, akkor miért nem szól senki semmit?

A kövér testet mások amúgy is dekódolják. És úgy dekódolják, hogy lusta. Vagy igénytelen. Nemtörődöm, hanyag. Mértéktelen, hiszen zabál. Nem tudja, mi az elég, tehát nem elég fegyelmezett. Nincs önkontrollja. Önfegyelme. Gyenge. Testileg és lelkileg is. Talán idegileg is. Megalkuvó. Langyos, akiket kiköp az Úr.

Képünk illusztráció (Kaliforniai álom)
Képünk illusztráció (Kaliforniai álom)

És ki akar egy nagydarab, izzadó, fújtató tehén lenni? Senki. Ilyen egy nő? Biztosan nem. De akkor milyen? Hát biztosan nem heherészik idegesen és nem magyarázkodik amiatt, hogy eddig azért nem fogyott le, mert a gyerek még nem járt óvodába, de majd most. És képzeljék, nem a terhesség után hízott, nem. Jóval utána. Mikor leszokott a cigiről. De úristen, miért csinálom ezt, most meg akarok felelni. Abból, hogy néz ki a testem, egyenesen következik egy viselkedéscsomag? De akkor hol vagyok én? Á, ebbe bele lehet bolondulni.

Nézek a tükörbe, közelebb lépek. Így már látni a ráncokat is.

Főleg a szemem körül. Ha most megszólalna valaki, hogy adjak hálát a szemem körüli ráncokért, mert az, hogy vannak, azt jelenti, hogy sokat nevettem, agyonütném.

A hajam éppen elkezdett nőni, azaz sehogy se áll, de már túl vagyok a félig-rálóg-a-fülemre hosszon, az a legborzasztóbb állapot. Hajkorona. Az nőies. Nahhát, szép is lenne, ha attól érezném magam nőiesnek, hogy hosszú a hajam. Smink. Hát egy rúzs nagyon sokat tud dobni, de az elmúlt négy és fél évben, ha arról volt szó, hogy még negyed óra alvás vagy smink, pár esetet kivéve mindig az előbbi nyert. Nyilván.

Megfeszítem a bőrt az arcomon. Nem csinálom ezt túl régóta, de egyre sűrűbben.

Negyvenkét éves vagyok és nincs itthon Photoshop. Csak a tükör van, a kíméletlen fények meg a hiperrealizmus. Vékonynak kéne lennem. Feszesnek. Szülés után pár héttel már újra formában kellett volna lennem. A negyven az új húsz, és én hatvannak érzem magam.

Voltam ötvennégy kiló, voltam hatvanhét, és voltam nyolcvankettő. Voltam huszonnégy éves, harmincöt és most negyvenkettő vagyok. Se a súlyom miatt, se a korom miatt nem éreztem soha igazán nőnek magam.

A rám aggatott sallangtól se. Mostanában sokszor emlékezem a régvolt időkre, és feltűnt, hogy soha nem tudom felidézni, milyen ruhában és cipőben voltam. Azt se, milyen volt a hajam és hány kiló voltam. Nekem ez azt üzeni, hogy nem igazán fontos. Nem azt mondom, hogy nem érdekel a divat, és persze, szeretek öltözködni. Jobban mondva azt szeretem, ha van pénzem jó ruhákra, jó cipőkre, jó sminkcuccokra. De nőnek nem attól kell éreznem magam, amiben vagyok.

A kérdés még mindig az, hogy mitől?

Megélhetném a nőiségem abban, hogy képes vagyok életet adni. De nem tudom, mert a vaginámból valamelyik politikus vigyorog kifelé, a méhembe meg beköltözött a mindenkori magyar parlament, az úgynevezett történelmi keresztény egyház, egymás kezét szorongatva.  

A terhességem közügy és kórháziasított. Női szerveim működése, a várandósságom, a szülés és születés férfikezekben, fájdalmam hiszti, észrevételeim hülyeségek, a természetes szülés a gát semmibevételével, repesztéssel, kézi tágítással és a gyerek hasból való kinyomásával jár. És ha a boríték nem elég vastag, megnézhetem magam.

Eközben és az apróbb, méltósággal viselt megaláztatások közben persze figyelnem kellene arra, hogy ezt az időszakot békésen, nyugodtan, befelé fordulva és nőiességemben kiteljesedve töltsem, hiszen ez a női élet egyik, ha nem a legcsodálatosabb időszaka.

Nesze neked női princípium, nesze neked női test csodája.

Nesze neked önrendelkezési jog.

Nesze neked, nő!

Lehetnék igazán nő attól, hogy gondoskodom egy közösségről és biztos hátteret nyújtok nekik: tiszta lakást, ételt, nyugodt környezetet. Otthont. Ha ezt nem hatalmas lemondások, jó és rossz kompromisszumok, nagyon sok béka lenyelése és megalkuvás után tenném meg. Mert akármilyen okos, tehetséges, elkötelezett és remek szakember vagyok, én esem ki a munkaerőpiacról a gyermekvállalás miatt.  Nem a gyerekeim apja.

Miközben tehát semmivel nem vagyok tehetségtelenebb, rátermettebb és elszántabb, mint a férfiak, pusztán azért, mert nő vagyok, egyáltalán nem, vagy sokkal később tudok kiteljesedni a munkámban. A kreativitásom a vécépapír-gurigákból készített állatfigurák készítésében élem ki, míg a gyereknevelés és a házimunka, valamint a családi élet megszervezésével és működtetésével kapcsolatos összes teher rám hárul. Ugyanúgy, mint a nőies öltözködésnél, itt is zúdul rám az ökörséggel vegyes hazugság, csak most nem azt öntik rám, hogy az alapruhatáramba mindenképpen kell egy kasmírpulóver hetvenezerért meg egy térdig érő bőrcsizma százhatvanért, hanem azt, hogy a gyereke(i)mnek három kerek évig mellettem a helyük. Tiszta szerencse, hogy annyi ideig nem kell őket szoptatnom, mint Fehérlófiát az anyjának.

Megint kifeszítem az arcbőröm. Negyvenkettő vagyok.

Megélhetném a nőiségem, de soha nem éreztem még magam ennyire magamra hagyatottnak, mint most. És soha nem éreztem még, hogy ennyire mellőzött vagyok.

Nekem ne arról írjál, hogy a negyven az új húsz, és maradjak fiatal, nekem ne a Seronsztónt mutogasd, hogy néz ki bikiniben, hanem segítsen valaki megöregedni! Hogy azt hogy kell. Segítsen valaki utat mutatni, merre induljak majd.

Ha nem négyéves kisgyerekem lenne, pont ez lenne az az időszak, mikor újra kéne definiálnom magam. Mikor új célokat kéne kitűznöm, mikor új életet kéne építenem magamnak, és erre az a válasz, hogy a negyven az új húsz?!

De ekkor már teljesen egyedül vagyok. Mert amíg eddig elérek, már vagyok minden: nyavalygó picsa, aki jó dolgában nem tudja, mihez kezdjen magával. Ősanya, aki nyomorúságában elbújik a gyerekei mögé, és ezzel tönkre is teszi őket. Törtető szuka, aki gátlástalanul eltapos mindenkit, aki az útjába kerül. Ronda és baszatlan. Feminista, izzadó és szőrös hónaljjal. Szexista szerencsétlen, aki táplálja a puszta létével mindazt, ami miatt mások küzdenek. Díájvájozó dagadt tehén, aki esténként kizabálja a hűtőt.

Felállok, odaállok a tükör elé. Felfrissítem a rúzsom. Ruby Woo, a rúzsok rúzsa. Leveszem a pólóm, ledobom magamról a nadrágot és a bugyit. Hideg a kő a meztelen talpam alatt. Beletúrok a hajamba. Farkasszemet nézek magammal. Itt vagyok.

Igen, itt vagyok én, innen el lehet most indulni.

És ti hol vagytok?

Megosztás Facebookon