Kempf Zita Írta: Kempf Zita | 2017. 02. 09. |

Kövess minket!

f Ajánlom

A pillanat, amikor János 25 év után először látja az apját

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Néhány hónappal ezelőtt olyan történet jutott el hozzánk, ami nagyon megérintett minket. Egy harmincnégy éves budapesti férfi levelet írt az RTL Klub Keresem a családom című műsorának: szeretné megtalálni az édesapját, akit huszonöt éve nem látott. Szüsz János azt mondja, szinte mindent elért az életben, amit szeretett volna, de ez az egy nem sikerült. A műsor stábja hónapokon át tartó nyomozással felkutatta az apát, és most ránk várt a feladat, hogy közöljük a jó hírt Jánossal. Ám mivel szeretnénk megismerni az előzményeket, még tartogatjuk egy kicsit a meglepetést...

Gyerekként megjártam a hadak útját” – meséli a fiatal férfi már a kis albérletben, ahol feleségével és gyermekeivel lakik. „Miután a szüleim szétmentek, és apám egyszerűen kilépett az életünkből, anyám  így mondja  nem tudott eltartani. Úgyhogy mindenféle köznevelési intézményben éltem, magyarán kóterben. Kemény élet volt ott... Úgyhogy tudom, milyen az, mikor valakinek nincs meg a családja. Ez az egyik oka annak, hogy évek óta próbálom megkeresni édesapámat.”

Olyan keveset volt együtt annak idején apjával, hogy erős kötődés nem tudott kialakulni köztük. Emléke sincs túl sok róla, és ami van, az sem túlságosan örömteli: „Egy alkalommal ő jött értem. Elvitt az apai nagyszüleimhez. Betértünk egy kocsmába, ahol valahogy kitört egy verekedés, és rendőrök jöttek. Beültettek egy autóba, és apai nagyanyámhoz vittek, pedig én olyan részletesen mondtam el, hol található édesanyám, hogy még egy döglött kutya is eltalálna oda. Ekkor szembesültem először azzal, hogy 

a fontos emberek nem hallják meg egy gyerek szavát.”
A pillanat, amikor János huszonöt év után először látja az apját

„Eltelt a hétvége, és én már megint a kóterben találtam magam.”

„Már a rendszerváltás idején történt, hogy egy alkalommal anyám és dédnagyanyám jött értem. A kapun kilépve sietősen, szinte futva indultunk egyenesen a repülőtérre. Búcsú nélkül elindultunk anyámmal az ismeretlenbe. Amerikában tett le a gép, ahol addig nem látott anyai nagyanyám várt minket. Furcsa öröm és bánat volt bennem, egy olyan helyen, ahol senki nem értett semmit abból, amit mondtam. Az ottani iskolában megtanultam, milyen kirekesztettnek lenni. És egyben egy új, addig nem ismert érzés is a hatalmába kerített. Honvágyam lett!

János anyai nagyszülei még 1956-ban hagyták el az országot, és költöztek az Egyesült Államokba. Ám alighogy János végre elkezdett beilleszkedni, és már a nyelvből is egyre többet értett, újra indulni kellett, újra a reptérre. Édesanyja úgy döntött, mégis Magyarországon folytatják, és hazahozta őt. Csakhogy János ismét a gyermekotthonban kötött ki – egy sokadikban.

Legfontosabb emléke az édesapjáról ehhez az időszakhoz kötődik, és mélyen belevésődött az emlékezetébe. „Nyolcéves voltam, mikor apám utoljára meglátogatott – akkor még nem tudtam, hogy az utolsó lesz –, és búcsúzáskor leguggolt. A szemembe nézett, és azt mondta: nemsokára találkozunk.” Ez huszonöt éve történt. Azóta nem látták egymást.

    „Dédnagyanyám ablakából jól lehetett látni azt a sarkot, azt az oszlopot, ahol az ígéretet kaptam tőle. Sokszor figyeltem, hátha meglátom, hogy ott áll, és engem vár... de nem jött többé.”

    Jánosnak tehát apa és félig-meddig anya nélkül kellett felnőnie. Példakép nélkül próbál mostanában ő maga azzá válni, hiszen megnősült, és három gyermeke született: Leónidász nyolc, Leila három, Elina pedig kétéves. Most épp körülöttünk mászókáznak felváltva az emeletes ágyon és apa fején. János felesége, Edina Buddha-mosollyal ül köztük. „Büszke ember vagyok, mert amit akartam az életben, azt elértem. Kivéve a saját otthont, ez a következő célom. Van több szakmám, egy szép feleségem, gyermekeim, és ennél fontosabb nincs is. Ami negatív dolgok értek az életben, abból én mind erőt merítek, és próbálok mindent másként csinálni. Apám például alkoholista volt, úgyhogy én egyáltalán nem iszom. Édesanyámra sokáig haragudtam, de nem tudom magára hagyni. Igyekszem jól bánni a családommal. Most, hogy én is apa vagyok, el sem tudom képzelni, hogy lehet egy gyereket elhagyni.”

    Ezt, a „miértet” sokáig kutatta János. Egy véletlennek köszönhetően még apai nagymamáját és unokatestvéreit is megtalálta, ám sok információval ők sem szolgáltak. Mint kiderült, annak idején összevesztek János apjával. Még jöttek kósza hírek, hogy azóta született még egy fia, de ebben már nem voltak biztosak. János anyja sem tudott, vagy nem akart mondani semmit, ő ellenzi a kutatást. Még egy nyom adódott menet közben: János édesanyjának papírjai között megtalálta az apja TAJ-kártyáját, ám a hivatalban csak annyit mondtak, hogy a kártya aktív, de nem használják. Adatokat nem adtak ki.

    "Több okból is szeretném megtalálni. Azóta meghalt az édesanyja, a testvére – rám hárul, hogy ezeket elmondjam neki. Ha valóban van egy féltestvérem, szeretném megismerni. És hát… van neki három unokája, akiknek meg ő lenne az egyedüli nagyapjuk. Régen volt bennem harag, de azóta felnőttem, jobban átlátom a dolgokat. Talán úgy gondolta, jobb új életet kezdeni.

    De azért ha valaki az előző életében hátrahagyott valamit, arra illik visszatekinteni néha.

    A nagymamám legnagyobb kívánsága az volt, hogy még egyszer együtt lásson minket. Úgyhogy ha kell, a hátamon viszem el az öreget, de elviszem a nagyi sírjához…

    Ezen a ponton mi már tudjuk, amit Jani még nem, hogy a nagyi kívánsága remélhetőleg teljesülni fog, merthogy a Keresem a családom stábja időközben megtalálta János édesapját. Nem is túl messze: a háza húsz kilométeres körzeten belül van. Mindvégig itt éltek, viszonylag közel egymáshoz...

    A nyomozás
    „Hihetetlenül nehéz és csavaros úton jutottunk el az apához –  meséli Hadas Kriszta, a Keresem a családom főszerkesztője. – Kerestettük az országban fellelhető Szüsz családnevűeken keresztül, jártunk egy réges-régi bejelentett lakcímén egy üres lakásnál. Ott hagytunk üzenetet, emiatt felhívtak távoli rokonok, tőlük tudtuk meg, hogy az apa a Csepel-szigeten, egy kólás teherautóról rakodott harminc éve, és együtt élt egy nővel, akinek gluténérzékeny csecsemője volt. Ez már jó infó volt: védőnővel, gyerekorvossal, nyugdíjas önkormányzati anyakönyvessel, hajléktalanszállósokkal is kerestettük, és még számtalan módon... és végül sikerült!”


    Megkaptuk, hová kell mennünk. A környéken utca, házszámok nincsenek, így a tévés kollégák Google térképen jelölték be nekünk a helyet. Mint mondták, valódi nevén nem tudunk az apa után érdeklődni, mert mindenki csak a becenevén, Cápaként ismeri.

    Elég nagy izgalommal csengettünk újra a lakótelepi háznál. Nagy levegő:

    „A helyzet az, hogy megvan a papád.” „Huhh. Az jó hír! Azt jelenti, hogy még él” – mondja elsőre János, de már hallatszik, hogy ő is gyorsabban szedi a levegőt. Elmondom neki, hogy ha gondolja, most rögtön beszállhat hozzánk, és odavisszük. „Fú, akkor valahol nagyon vidéken van…” 

    A pillanat, amikor János huszonöt év után először látja az apját

    „Menjél! Én mennék…”  biztatja a felesége. János még egy másodpercig maga elé mered, aztán hirtelen felugrik, kapkodva öltözni kezd. „Megyek. Huhh, most tényleg megyek akkor…”

    Beülünk a kocsiba, és János csak hadar tovább: „Most úgy megmondom neked őszintén, a gyomrom görcsbe rándult, a szívem elkezdett dobogni… Most legszívesebben telefonálnék az unokatestvéreimnek…” „Hát telefonálj!”

    És már hallom is, hogy nyomkodja a gombokat, de valahogy mindenki elérhetetlen. Aztán egyik ismerőse mégiscsak felveszi. „Na mit gondolsz, hova megyek most?! …Megvan apám!”

    Aztán már nekünk folytatja: „Akármi lesz is, mindenképp tanulság lesz.

    „Ha olyan ember találok, aki alkalmatlan arra, hogy családi élete legyen, vagy nem úgy áll hozzá, abból is tanulni fogok. És annál jobb ember leszek”

    – mondja elszántan, de valahogy érezni, hogy nem erre a forgatókönyvre vágyik. „Ha viszont kapok egy olyan embert, aki megpróbálja pótolni az elvesztett időt  ami persze lehetetlen , akkor újra lesz családja, amit rég elveszített, és akkor teljesen mindegy, hogy kinek a hibájából. Hú, úgy izgulok, mint a záróvizsgán…

    János agyában cikáznak a gondolatok, egyszer csak a telefonjára mered: „huszonegyedike van. Két nap múlva van a születésnapja…”

    Még nem fedek fel minden titkot, de annyit kérdezek tőle: mond neked valamit az a szó, hogy cápa? Hogyne. Nagyapámat Cápának hívták, apámat meg Kis Cápának – és már mosolyog. Akkor tényleg őt találtátok meg!

    Ahogy kanyargunk az autóval, Jánosnak egyszer csak ismerős lesz egy utca. „Tíz évvel ezelőtt jártam itt! Fogalmam sincs miért, csak húzott erre a bicikli, pedig hó volt, alig lehetett menni. Aztán egy ponton, a töltésnél visszafordultam.”

    Jánosnak akkor, tíz éve csak egy kicsit kellett volna tovább tekernie. A töltés után balra a második út vezet az apja házához. Egyszerű, kétkezi házak, tákolmányok mindenütt. Névtáblák sehol. Keresnénk valakit, akitől kérdezősködhetünk, de hideg van, egy lélek sincs az utcákon. Valaki fát vág az egyik udvaron, kiáltunk neki.

     

    „Jó napot, Szüsz János Sándort keressük.”

    „Én volnék.”

    „Én meg Szüsz János Ferenc – nyújt kezet neki a férfi. – Boldog születésnapot.”

    A többit nehéz elmesélni, de a képeken megnézhetitek. János apja hatalmas üdvrivalgásban tör ki, a férfi meg felkapja őt. Betessékel minket a házba, alig férünk a kis helyen. Hagyjuk őket, hadd beszélgessenek. Csak néhány mondatot kapunk el fél füllel.

     Van jó hírem is, meg rossz. Anyukád meghalt. Meg a bátyád is. (csend) Később: - Aztán megnősültél? – Meg, bizony. – Unokám van-e? – Három! No, erre megint nagy ováció jön.  Alkohollal hogy állsz?  Szoktam inni.  Nagyon szoktál, vagy…  Á, nem. Ha van, iszom. Ha nincs, nem. 

    A pillanat, amikor János huszonöt év után először látja az apját

    Kiderül, hogy Sándor afféle tanyagondnok a környéken: vigyáz a házakra, cserébe kap ezt-azt, kis pénzt is az emberektől. Aztán János elmeséli, hogyan találta meg a rokonokat. Szó esik róluk is, régi dolgokról. Meg ígéretekről. 

    - Emlékszel? Te azt ígérted nekem, hogy fogunk találkozni – mondja János. – Hát nem találkoztunk? – Hóó, de nekem kellett érte keményen tenni! Te tűntél el az életünkből, nem mi! – Hát igen, még kis porba fingó voltál. Régen volt…
     

    Úgy tűnik, ez most nem a számonkérés ideje: János nem kérdez rá, miért is kellett mindennek így történnie. Talán olyan válaszokat sejt, amit nem is akarna hallani. Közben visszahívja unokanővére. – Na mit gondolsz, ki van itt mellettem? Tudod, mit? Átadom a kagylót! 

    És itt most ismét nagy ováció, meg csodálkozás következik.

    Szóba kerül a féltestvér, akiről kiderül, hogy valóban létezik, és Ákosnak hívják. János mondja, hogy szeretné megismerni. Aztán mesél a feleségéről, a gyerekeiről, meg arról, hogy bicikliszerelő lett. – Ha ezt tudtam volna! Pont volt most itt egy régi gép, de senki nem tudta megcsinálni, úgyhogy továbbadtam.

    –  Hát, hihetetlen, hogy itt voltál végig egy karnyújtásnyira… Nagyobbnak képzeltelek ám! -    A fekély csúnya dolgokat tesz az emberrel. Én meg nemigen járok orvoshoz, el is hagytam valahol a tébékártyám…
     

    Most Sándor kezd gyors öltözködésbe, úgy, mint egy órával ezelőtt János. Látni akarja az unokáit. Útközben teszünk egy kis kitérőt, a csepeli temető felé. Hogy János beválthassa az ígéretét. Az alábbiakat pedig már napokkal később, telefonon meséli nekem.

    Mi a tanulság az életemből? A család fontos! Mert még ha rossz példát mutat is, akkor is példa! Én nem iszom, nem dohányzom, nem csalom a feleségem, apja vagyok gyermekeimnek. Az a hős, aki ott van, ha kell. Aki megóv a bajtól, aki megjavítja, ami elromlott. És mindig megtartja a szavát.

    A pillanat, amikor János huszonöt év után először látja az apját
    A Keresem a családom újabb részei keddenként láthatók az RTL Klubon 21.30-tól, hasonló megható - hol sírós, hol nevetős - egymásra találásokkal. 

    A pillanat, amikor János huszonöt év után először látja az apját
    A pillanat, amikor János huszonöt év után először látja az apját
    „Ha diszkó van, majd leszakad alattunk a klubhelyiség” – bemutatjuk az ösküi iskola másodikosait
    Olvass tovább

    Hozzászólások  ( 0 )
    blog comments powered by Disqus
    A pillanat, amikor János 25 év után először látja az apját