“Mindannyian végigmegyünk ezen az úton. Egyszer elveszítjük a szeretteinket, és egyszer minket is elveszít valaki”

Téged többnyire feketében látni, mert vagy temetésről jössz, vagy oda tartasz. Ma kit fogsz búcsúztatni?

Egy negyvennyolc éves fiatalembert. Valamennyire már “megismertem” őt. Felkerestem a családját, beszélgettünk róla, és elmondták azt is, hogyan szeretnék a szertartást. Az emberek többnyire azért fordulnak hozzám, mert az egyházi liturgiát személytelennek érzik, és szeretnék, ha szerettük temetése kicsit olyan lenne, amilyen az élete volt.

Kész szöveget kapsz, vagy te írod a beszédet?

Ez változó. Általában az elmesélésük alapján én írom, vagy leírják vázlatszerűen, és én segítek szépen megfogalmazni, majd pedig felolvasom. Ilyenkor nem szerepelek, inkább szócsőnek, közvetítőnek mondanám magam. Kifejezem azokat az érzéseket, amelyeket más nem tud, vagy nem szeretne.

Milyen a jó búcsúbeszéd?

Kell legyen hatása, de nem hatásvadász módon. Semmiképp nem önéletrajz. Sokan szeretik a pontos adatokat, évszámokat, de nem ez a lényeg. Az ilyesmi a világon senkit meg nem érint meg.

Mennyire lehet őszinte egy ilyen szöveg?

Addig lehetek szókimondó, ameddig nem bántom sem az illető emlékét, sem a jelenlévők érzéseit. Ez nem a megmondás pillanata. Persze az ritka, hogy valaki kifejezetten bántó dolgot kérjen a beszédbe, de azért volt ilyen is. És az az igazság, hogy az elmondások alapján még érthetőek is voltak a sérelmei, de akkor sem indítunk azzal egy búcsúbeszédet, hogy “gonosz voltál”.

Gohér Zsuzsa (Fotó: Vadnai Szabolcs)

A hozzátartozók elfogadják a javaslataidat?

Olykor nehezen. De ez egy szolgáltatás, és bár ebben a szóban benne van a szolgálat, a szolgaság nem. Nem könnyű a helyzetem például akkor sem, amikor hatan hatféle embert festenek le akár egymásnak ellentmondó vonásokkal. Merthogy mindenki másmilyennek látta.

Te aztán találkozhatsz érdekes életutakkal…

Csak érdekes életutakkal találkozom. Adott mondjuk egy kilencvenéves asszony, aki egész életében téeszdolgozó volt. Azt gondolnánk, ugyan mi érdekes történhetett vele? Leülök a családtagjaival, és kiderül, hogy rengeteg minden. Olyan az egész, mint egy nagyon jó regény vagy film. És mindenki életének van tanulsága – csak nem az én dolgom levonni.

Egy nagy, vastag mappa van a kezedben. Ahogyan magadhoz szorítod, amióta csak beszélgetünk, abból süt, hogy nagy tiszteletben tartod.

Ezek a jegyzeteim az elhunytakról. Bármikor, amikor mélyponton vagyok, csak kinyitom, és látom, hogy nem az én életem a legnehezebb a világon. 

Naivan kérdezem: miért nem beszélünk az elmúlásról?

Nem ugyanaz az elmúlás és a halál. Elmúlás az, amikor elsüllyedsz a feledésben. Halál az, amikor megszűnsz élni ezt a fizikai életet. A halállal nem árt jóban lenni, és akkor nem fog nyomasztani az a tudat, hogy valóban mindannyian végigmegyünk ezen az úton. Egyszer elveszítjük a szeretteinket, és egyszer minket is elveszít valaki.

Gondolom, ahány elhunyt, annyiféle rokonság.

Mondjuk egy átlagembernek van tíz egységnyi toleranciája. Ha ezt csinálod, kell hogy legyen legalább húsz. Ha már abból is kifogysz, ahhoz elég durván kell viselkedni. De mivel itt minden pillanatban kilép az ember a komfortzónából – mert nem természetes, hogy folyamatosan feketébe öltözött, síró, szomorú emberek között vagy, és ezt ráadásul önként teszed -, kutya kötelességed felvállalni, hogy nem fog tetszeni minden.

Mondjuk…

Mondjuk odamondanak neked valamit, vagy összevesznek előtted.

Vagy megcsörrennek a mobilok.

Erre már meg se rezzenek. Én a szertartás elején előveszem a sajátomat, látványosan kinyomom, és lefordítva az asztalra helyezem, ennyi. Nem feladatom nevelni. Ha valami nagyon agresszív, vidám csengőhang szólal meg, azt megvárom, de az kellemetlenebb, amikor a ravatalozóban fel is veszik. Ilyenkor általában van valaki, aki könyékkel jelzi, hogy ezt talán nem kéne.

Engem mindig felháborít, amikor a temetési menetben recepteket cserélnek az emberek, vagy megvitatják, kivel mi van épp a munkahelyen.

Azért nem szoktam szólni, ha valaki kaszinózik. Csúnyán nézni szoktam, és olyan is volt, hogy egyet arrébb léptem, és mikrofonon kívül azt mondtam, kedves hölgyeim, hárman egyszerre nem tudunk beszélni, és engem ezért hívtak. De nagyon finoman tettem, miközben legszívesebben nagyon nem finoman tettem volna.

Szerinted gyermeket elvigyenek temetésre?

Kérdezzék meg őt magát. Ha szeretne elbúcsúzni, akkor igen, Ha nem, ne erőltessük rá. Fontos az élők szempontja. Nagyon is.

Az olvasók nem hallanak téged beszélni, ezért elmondom nekik, hogy az a fajta személyiség vagy, akiből árad a derű, és a pozitivitás. Hogyan lehet így temetéseket vezetni?

Nyilván nem nevetgélhetek, de mosolyogni belefér. Nem kötelező egy “temetős arcot” felvenni.

Együttéreznem kell, együtt sírnom nem szabad, mert senki nem az én könnyeimre kíváncsi. Hogy utána a kocsiban mennyit sírok, míg átmegyek egyik helyszínről a másikra, azt már nem látja senki.

Gyerekkoromban mindig rám sütötték, hogy túlérzékeny vagyok. Pedig olyan nincs, hogy túlérzékenység. Vagy érzékeny valaki, vagy nem annyira. De ugyanaz a tulajdonság, amitől könnybe lábad a szemed, vagy nehezebben viseled a dolgokat, az tesz fogékonnyá a szépre és jóra is.

Amikor a temetés előtt, még az egyeztetésen ott ülsz valakivel szemben, aki talán az élete legnehezebb időszakát éli, mit tudsz mondani neki?

Egyházi szertartásokon gyakran elhangzik: “adjunk hálát érte, hogy elszólította az Úr”. Bizony nagyon nehéz hálát adni azért, mert valakit elszólítanak, amikor mi itt akarjuk tudni, magunk mellett, megölelni, bocsánatot kérni tőle, vagy még elmondani valamit. Boldogok lenni vele. Nem egyszer, valamikor, hanem most. Ilyenkor úgy érzem, várnak tőlem egy vigasztaló szót, és azt borzasztó nehéz megtalálni.

Mert mit mondasz egy anyának, aki elveszíti a tizenhat éves fiát szívinfarktusban, és két évvel később elütik a lányát? Őt mivel vigasztalod, hogy ne hazudj?

Aki régóta csinálja ezt, elkezdi utálni a kliséket. Hogy “az idő majd mindent begyógyít”, meg hogy “túl leszel rajta”, “nézz előre”, Ott lapul bennük az igazság, mert például igen, van az időnek gyógyító szerepe, de nem így, és nem akkor.

Van jó mondat?

Jó tett van. Mondjuk nem azt mondod valakinek, hogy ha bármiben segíthetek, szólj, hanem viszel egy tál ételt, kiporszívózol, vagy elmész a gyerekért az óvodába. Amikor állsz egy sír mellett, nem biztos, hogy az segít a legtöbbet, ha elmormolod, hogy őszinte részvétem. Egy ölelés többet mond. Én nyilván nem ölelgethetek meg mindenkit, de a lelkemben megölelem őket. Amikor anyukám elment, az utolsó percig mellette voltam, fogtam a kezét. És… utána… elindultam temetni. Akkoriban mindig érdeklődtek az ismerős sírásók, halottszállítók, hogy hogy van anyukám. Aznap odaszóltam telefonon egy kolléganőnek, hogy beszéljen velük, ne kérdezzenek ma semmit. Mikor megérkeztem, láttam a szemükben, hogy tudják. És mikor az aznapi család elment, összeölelgettük egymást. Nem kellett mondani semmit…

Lemondhattad volna? Átadhattad volna valakinek azt a munkát?

Igen, biztosan. De meg sem fordult a fejemben. Anyukámért akkor csak annyit tudtam tenni, de nekik nagyon fontos volt, hogy ott legyek, és hogy a végtisztesség tényleg tisztesség legyen. Ő is egy anya volt. És én azt vallom, ahogy nem mindegy, hogy kinek a keze közt jössz a világra, úgy az sem, hogy ki kísér, amikor távozol.

Máshogy dolgoztál azután, hogy te is elvesztettél valakit a legközelebbiek közül?

Én úgy fogom fel a fájdalmat az életben, hogy az egy nagy segítő. Ezzel nem azt mondom, hogy beépítettem az anyám halálát más temetési beszédekbe, de az biztos, hogy másként írtam meg dolgokat, mint azelőtt. Ő egyébként egész életében dolgozott, és mikor aznap elindultam tőle, annyira azt éreztem, hogy sóhajt egyet és elismerően néz, hogy igen, ez az én lányom! Tudtam, hogy így van. Ezt még nem mondtam el senkinek. Mert akkor azt mondanák, hogy ez a nő őrült, hogy nem ott zokogott az anyja teste mellett, hanem elment a másét ravatalozni… De ez így volt. Így volt jó.

Búcsúztathatod a saját családtagodat? Van erre valamiféle írott vagy íratlan szabály?

Nincs. Én rengeteg szerettemet meg barátom szeretteit kísértem utolsó útjára. Persze egy édesanya az édesanya. Ő azt kérte, hogy én búcsúztassam, amire mondtam, hogy lehetetlen, olyat kér tőlem, ami nem fog menni. De ragaszkodott hozzá, és utólag nem tudom elképzelni, hogy más el tudott volna köszönni tőle úgy, ahogy én.

Ez idén nyáron történt. Most akkor nem mondom, hogy az idő majd mindent begyógyít.

Ha elveszítünk valakit, el kell gyászolni, és az eltart jó darabig. A munkaterápia sokaknak segíteni szokott. A mi szakmánkban mondjuk ez pont nem jön be…

Érdekel, hogy hogyan zajlik majd a te temetésed?

Elég jól elképzeltem már. Elmondtam a szeretteimnek, és azt hiszem, semmi olyat nem kérek, amivel kiszúrnék velük, mondjuk, hogy a Mont Blanc csúcsáról szórjanak szét.

Porból lettünk, porrá leszünk. Teljesen mindegy, hogy van-e közte egy hamvasztókemence vagy nincs.

Nem szeretnék egyházi szertartást, de nem azért, mintha ateista lennék, csak nem akarom ezt felekezetiséghez kötni, hogy bárki azt gondolhassa, hogy a mi hitünket hitte. Mert az hazugság lenne.

Akkor mi az, amit te hiszel?

Körülbelül azt, hogy az életünk egy zene. Hogy a kottát írja valaki, vagy mi a saját lépéseinkkel írjuk tele, mindenki eldönti a maga hite alapján. De végül is nem mindegy? Mindegyik dal lehet hamis, és egyszer mindnek vége van.

Mit gondolsz, van élet a halál után?

Most valami diplomatikusat kéne mondanom, de szerintem van. Én sokszor érzem a “vezetést” a szertartások alatt. Mintha nem én döntenék dolgokról, vagy nem én mondanám, amit mondok. Olykor jön egy gondolat, hogy ebbe vagy abba a témába nem szabad belemenni. Tudom, valaki azt mondaná, ez csak szimpla megérzés.

Balesetek, bűnügyek: rengeteg borzalmas, értelmetlennek tűnő halálesetről hallani, ahol nem értjük a sors igazságtalanságát, sőt a sorsot hajlamosak vagyunk véletlennek átnevezni. Sokan viszont állítják, hogy “mindig mindennek megvan az értelme”, meg hogy “semmi nem történik véletlenül”. Mit gondolsz erről?

“A halált nem tudod nem bevonzani. De attól nem következik be előbb, hogy gondolsz rá”

Mindig ott van a miért. Ez a legfájdalmasabb kérdés, amit az ember fel tud tenni magának. De ahogy nincs minden mondat után írásjel, úgy nincs minden kérdésre válasz sem a számunkra. Vagy ha meg is kapjuk, nem biztos, hogy úgy, és akkor, ahogy várjuk. Egyszer talán kiderül, és attól még ugyanúgy fog fájni. Amikor történik egy öngyilkosság, az az ember ugyan kilép egy szituációból, de a helyzet itt marad, csak másnak. Először vádoljuk azt, aki elment, utána magunkat, utána egy bűnbakot… nehéz tovább élni egy ilyen teherrel. Ilyenkor muszáj látni, hogy ez nem a mi döntésünk volt, és amit nem tudunk elfogadni, azt is tudomásul kell vennünk. Nem egyszer temettük már együtt a feleséget és az őt megölő férjét, aki a gyilkosság után öngyilkos lett. Ez nagy kihívás nekem, de ott mindenkinek. Ilyenkor mindig úgy gondolok magamra, mint egy kicsi pontra, akire mellékesen épp irányul a figyelem. Az ítélkezés ilyenkor sehová nem vezet, Egy közlekedési baleset után is gyakorta arról beszélnek, ki volt a hibás, és ki nem. Pedig ez ott már nem számít.

Miért jó ezt a munkát csinálni? Jó csinálni?

Minden szertartás után ugyanaz az érzésem van. Az a bizonyos felemelő érzés, hogy tettem valamit érte, meg a családjáért, ami fontos volt. Szerintem ez hoz minket ide. Nem mi választjuk a hivatásunkat, hanem a hivatásunk minket.

És téged ki ölel meg? Kivel tudod megosztani ezeket a terheket?

A feloldást, a megkönnyebbülést nem lehet másik embertől, családtól vagy egy wellnesshétvégétől várni, senki nem fogja elhordozni a terheinket helyettünk. De ez legalább annyira áldás, mint átok, ugyanannyira nehéz, mint amennyire könnyít a lelken. Ettől még persze megtalálom azokat az embereket a családomban, barátaim közt, akik ebben tudnak segíteni, csak nem várom el tőlük. Egyébként nem érzem tehernek a munkám. Minden beépül a személyiségembe, de nem mérgez meg. 

Tőlem sokan kérdik, hogy annyi temetőben járok, nem félek? Hát miért félnék? Inkább biztonság és nyugalom vesz ott körül. Őszintén szólva az élőktől több félnivalónk van.

Én minden útkeresőnek azt mondanám, sétálgasson a temetőben, mert aki a halál közelében jár, annak az életbe vetett hite lesz erősebb. Ha onnan kijössz egy napsütéses napon, máris másként látod az életedet. Akár csak azt az egy napodat is. Vagy… ha tudnánk, hogy ez az utolsó napunk, akkor vajon mit csinálnánk másként? Ha belegondolunk, azok az emberek sem tudták, hogy az lesz az utolsó napjuk. Szókratész ezt úgy fogalmazza meg, hogy az élet értékét a végessége adja. Én mindennap szembesülök vele, hogy egyszer ennek vége lesz, legalábbis abban az értelemben, ahogyan most éljük. Nem azt mondom, hogy ez a gondolat átszövi a mindennapjaimat, de mindig ott van valahol a tudatomban. És én nem is bánom.