Hálás vagyok, hogy sokkal könnyebb az életem, mint anyámé volt

Mostanában gyakran eszembe jut ez a harmincéves kép, mivel a párommal idén költöztünk be az első saját otthonunkba. Nem húszévesek vagyunk, és gondolatban kicsit mindketten elengedtük már ezt az álmot, mire végül mégis valóra vált. Nem számít, hogy még sok évig kell fizetnünk, mire egészen a miénk lesz ez a 63 négyzetméter, hiszen a tulajdoni lapon végre a mi nevünk áll. Minden egyes bútordarabot, függönyt, díszpárnát külön megünnepeltünk. És rengetegszer gondolok arra, mennyivel könnyebb életem lett, mint anno anyámnak volt a budafoki panelban. De arra is, milyen jó, hogy megéltük azokat az időket, mert így igazán tudom értékelni, amim van.

 

Anya szombatonként korán reggel szétválogatta a mosnivalót, s a piszkos ruhák 6-7 rendezett kis kupacban várták az előszoba padlóján, hogy a keverőtárcsás mosógépben meg a centrifugában táncolhassanak néhány kört. A program folyamatos jelenlétet igényelt, és nem volt túl nagy élvezet, ezt magam is megtapasztalhattam. Kamaszkoromban, amikor már nem volt olyan jó állapotban az öreg keverőtárcsás, rengeteg ruhánkat mostuk inkább kézzel, nehogy tönkretegye. Sokszor felhólyagosodtak az ujjaink a művelet közben, és én fel nem foghattam, hogy voltak képesek anno a nők az összes holmijukat a patakban mosni.

 

Anyám nem háborgott, csak kuporgatott szorgalmasan, hogy aztán vehessünk egy új Hajdút. Én most lazán bevágom a szennyest az automatába, és másfél óra múlva frissen, illatosan veszem ki a ruhákat.

A másik dolog, amivel sehogy sem tudtam kibékülni, hogy nagymosás után a kiteregetett ruhák az egész lakást birtokba vették a fürdőszobai fregolitól az összes szobai radiátorig – 63 négyzetméteres gőzfürdővé varázsolva otthonunkat. Utáltam a párás klímát, ami egy-két napig simán tartotta magát. Anyám nem is értette, miért duzzogok, hiszen voltak ruháink, tiszták voltak, és meleg volt odahaza. Bevallom, gyakorló asztmásként a téli teregetéssel szemben érzett averzióm azóta is megmaradt, de elfogadtam a helyzet, mint az élet természetes velejáróját. Elmondhatatlan boldogságot éreztem, amikor végül össze tudtunk spórolni egy szárítógépre valót. Igazi örömünnep volt, amikor meghozták.

 

Anyámnak még természetes volt az is, hogy hajnali négykor indul dolgozni, s ha hétvége, akkor egész nap a konyhában talpal, egy hétre előre megfőz, majd egy órán át mosogat, törölget a vasárnapi ebéd után. Én két óránál többet csak karácsonykor töltök a konyhában, van időm a munka mellett hétköznap is meleg ételt készíteni, és iszonyú boldog vagyok, hogy a mosogatást is egy gép végzi el helyettem.

 

Vasárnap esténként anya megvarrta a kiszakadt fehérneműinket, megfoltozta apám ezeréves, elnyűtt farmerját, majd hullafáradtan leült a videó elé, és rendszerint belealudt a hangalámondásos Dirty Dancingbe. Varrni persze én is szoktam, de ha a fehérneműink elkopnak, nem jelent gondot újat venni helyettük, és nadrágot sem foltoztam legalább tizenöt éve. Vasárnap este pedig nem hangalámondásos filmet nézek, hanem HD csatornák közül válogathatok, és ha néhanap kedvünk szottyan, akár moziba is elmehetünk.

 

Anya életében egyszer tudta elvinni nyaralni a családját Hajdúszoboszlóra. Úgy halt meg, hogy nem látta a tengert, külföldön sem volt soha. Én majdnem minden nyáron ki tudok szabadulni a városból, ha szerencsém van, az országból is, és többször volt már alkalmam elhagyni a kontinenst.

 

És van még ezer, sokkal fontosabb dolog, amiért nagyon szerencsésnek érezhetem magam. Nem kell azon gondolkoznom, hányféle ételt lehet krumpliból, lisztből, zsírból és paprikából készíteni, nem kell szoronganom amiatt, hogy ki tudjuk-e fizetni majd hó végén a fűtésszámlát, és lesz-e ajándék a karácsonyfa alatt.

 

Dolgok, amiket természetesnek veszünk. Dolgok, amikért néha elfelejtünk hálásak lenni a szüleinknek, a sorsunknak, az életnek, saját magunknak. Meg kell állni néha, hogy észrevegyük, túl sokat nyavalygunk, pedig igazából nagyon jó nekünk.