Sosem felejtem el a sikolyt, ami az öcsém halálakor szakadt ki anyámból

“Mintha letépték volna az egyik felemet”

Húszéves voltam, mikor egy napon az öcsém vidékre indult munkaügyben. Úgy volt, hogy aznap vele tartok, de végül előző este máshogy döntöttem. Akkor csöngettek, mikor épp egyedül voltam otthon.

Két rendőr állt az ajtóban, akik többször megkérdezték, hol vannak a szüleim, és milyen rokonságban állok az öcsémmel. Végül nagy nehezen elmondták: a testvéremet autóbaleset érte. Mikor megkérdeztem, melyik kórházban van, gyászos ábrázattal közölték: sajnos elhunyt.

Nem tudom, honnan volt annyi lélekjelenlétem, hogy először utánajárjak, valóban őt érte-e baleset. Csak mikor már biztos volt, akkor tárcsáztam anyám számát.

Sosem fogom elfelejteni azt a sikolyt, ami kiszakadt anyámból, és sosem fogom elfelejteni apám hangját, amikor kitépte a kagylót a kezéből: “Megyünk!”

Az életem azon a napon gyökeresen megváltozott. Olyan időszak vette kezdetét, ami igazán embert próbáló volt. Odalett jókedv, gondtalanság, a felhőtlen fiatal felnőttkor, és elvette tőlem anyát és apát is. Mert ha valakinek meghal az egyik gyereke, nehéz úgy élni az életet, hogy ne ez töltsön ki minden percet.

Megjártam a gyászfolyamat állomásait: a sokk tagadhatatlan volt, a tagadás nagyon is reális.

Pár hétig olyan érzésem volt, mintha nem is velem történne ez az egész és az öcsém csak messzire, hosszabb időre elutazott volna. Volt kontrollálás, majd düh és harag is töméntelen mennyiségben. Egy időszakban csak ezek voltak, minden más érzés eltűnt belőlem – nem volt bennem szeretet, szerelem, életkedv, nem volt szomorúság sem. A klasszikus alkudozási időszak jött, és ment, végül nehezen, de elfogadtam: nincs testvérem többé, az öcsém már nem fog feltámadni. Nem fogunk beszélgetni, nem fog felbosszantani, nem fogunk együtt zenét hallgatni, összezárni a bajban és örülni együtt a jónak.

Voltak időszakok, amikre szakaszosan és kicsit összefolyósan emlékszem. Mások örökre belém égtek. Az első éjszakánk például tűpontosan, mikor anyám és apám között feküdve hol egyiket, hol másikat vigasztaltam és próbáltam alvásra bírni. Arra is kristálytisztán emlékszem, mikor második este kutyasétáltatás közben az unokaöcsémmel együtt bőgtünk az utcán, és megbeszéltük, hogy a felnőttek előtt nincs több bőgés, mert erősnek kell lennünk.

Itt kezdődött a nem evésem is, ami lehet, hogy külső szemmel teljes hülyeségnek tűnik, nekem viszont halál logikus lépés volt. Onnantól, hogy beszéltem a rendőrökkel, képtelen voltam enni. Így telt az első 9 napom, egy falat sem ment le a torkomon. Viszont ez alatt a pár nap alatt lefogytam annyit, hogy rám jött az a farmer, ami két hete még a combom közepénél megszorult. Ez volt az első dolog, ami örömmel töltött el azokban a napokban.

Minden összeomlott körülöttem, darabjaira hullott a világom, de volt valami, ami felett volt hatalmam: a testem. Három évig sanyargattam magam, végül akkor mondtam búcsút ennek az őrületnek, mikor teherbe estem a lányommal.

A gyász első éve volt a legnehezebb, amikor mindenből meg kellett élni az elsőt az öcsém nélkül. Első születésnapok, névnapok, húsvét, és persze, karácsony és szilveszter – és aztán a halálának első évfordulója. Meg kellett emészteni a hirtelenségét és váratlanságát. Meg kellett emészteni, hogy kicsit összekaptunk. Aztán el kellett bánni a sok “ha”-val. Ha öt perccel előbb vagy később indul, ha vele megyek mégis, akkor talán másképp alakul. El kellett fogadni az űrt, ami olyan volt, mintha letépték volna az egyik felemet. El kellett fogadni, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, soha többé.

Anyám halála nem volt váratlan

Több mint három évig volt beteg. Ezalatt többször felmerült, hogy mi van, ha nem gyógyul meg, mégsem voltam teljesen felkészülve a veszteségre. De sokkal könnyebbnek éltem meg, és ebben biztos benne volt az is, hogy ő nem hirtelen ment el, és hogy az embernek a szülei elvesztése, bármennyire is riasztó, de mégiscsak hozzátartozik az élethez. Az is segített, hogy már tudtam, mire számíthatok, és mi lenne az, amivel neki is könnyebbé tehetjük az elmenetelt, és mi az, ami nekünk is segíthet túlélni.

Anyu tudta, hogy meg fog halni, így volt egy nagy beszélgetésünk mindarról, hogy mitől fél, és mit hogyan szeretne majd a halála után. Nem volt könnyű beszélgetés, de máig hálás vagyok érte.

Ahogy azért is, hogy végig mellette lehettünk apámmal, fogtuk a kezét, simogattuk, azonnal láttuk, ha fájdalma van, és közbe tudtunk lépni, majd végül részesei lehettünk annak, ahogy átlépi azt a vékony határvonalat lét és nemlét között.

Életre szóló leckéket kaptam emberségből

Az öcsém elvesztésével át kellett értékelnem mindent. Mi a fontos, és mik azok a dolgok, amik mellett nyugodtan elmehetek egy legyintéssel. Fontos tapasztalás volt az, hogy mennyivel több erő van bennem, mint amit valaha is feltételeztem magamról. Ahogy az is, hogy mennyire kötődöm ehhez a világhoz, és mennyire hajszálon függ az ittlétem.

Azóta is azt gondolom, hogy a boldogság – vagy inkább elégedettség, életélvezet – a saját döntésem, én teremtem meg magamnak, nem várhatom kívülről.

Sokat megtudtam az emberekről is, biztosnak hitt barátságok lettek porrá, és új, más minőségű barátságok születtek. Voltak, akik visszaéltek a bizalmammal, a bennem lévő általános bizalom az emberek felé mégsem tört meg. Pillanatok alatt kiszúrtam, ki az, aki valóban érdeklődik irántam és ki az, aki csak udvarias akar lenni.

Olyan döntéseket kellett hoznom, amit a kortársaim nagy részének szerencsére soha. Fel kellett nőnöm, és még akkor eldöntöttem: olyan életet akarok élni, amire az öcsém is elismeréssel tekintene. Több lettem az önfegyelemmel, tudatossággal, megértéssel.

Anyám halála elfogadásra és megbocsátásra tanított, és persze az elengedésre. Mivel manapság a halál tőlünk távol, zárt ajtók mögött történik, számomra meghatározó és felszabadító volt látni a haldoklást és az elmúlást is.

Morbid? Az. De már nem egy teljesen ismeretlen területként rémiszt és vár rám, hanem van egyfajta képem. Átértékelődött bennem az is, hogy mennyire kell őszintének lenni a szeretteimhez, és mennyire fontos az, hogy semmit se kelljen elhallgatniuk. Megtanultam, hogy tudok úgy segíteni, ahogy az a másiknak jó és szükséges.

Mindkét esetben hirtelen lényegtelenné vált az idő múlása. Meg kellett állnom és figyelnem, magamat és a környezetemet is.

Meg kellett tanulnom megtalálni és meglátni a legrosszabban a jót is.

Mindketten hiányoznak, de hálás vagyok azért, amit kaptam tőlük. Életükben és halálukban is. 

Olvass még hasonló témában az NLCafén:

• Ezért nem szeretem a halottak napját
• Ne sírjunk, hogy elment, örüljünk, hogy élt!
• Apám mindig azt mondta, halottak napján soha ne menjünk a temetőbe
• “Akár egy atomcsapás, olyan volt a férjem halála” – egy háromgyermekes anya vallomása