Te mászkálnál kézen fogva a nagy kamasz gyerekeddel?

Olyan anyukák vannak körülöttem, akiknek szintén ilyen természetes, hogy megfogják a nagy, lakli kamasz gyerekük kezét, mint nekem. Van barátnőm, aki a 16 éves lányával sétálgat boldogan kézen fogva, ő is és a lánya is szeret így menni az utcán, összetartozás érzésük van tőle, olyan barátnős kedvesség, biztonságot nyújt nekik.

Így tudatják egymással, hogy szeretik a másikat, nem szégyellik, nem húzódnak el, kimutatják a külvilág felé az egységüket.

Ismerek a környékünkön egy másik anyukát, aki a 17 éves fiával sétál sokszor ugyanígy, kézen fogva. Egyszer épp a játszótéren voltam, amikor arra jöttek, és hallottam, ahogy összesúgtak az anyukák, hogy ez milyen perverz már. Gondolom, félreértették a helyzetet, nem tudták, hogy anya és fia, hiszen a nő annyira fiatal, a fiú meg kinéz legalább 20-nak, magas, daliás, jó kiállású, tényleg nézhetnénk őket akár egy párnak is, ahol a nő kicsit azért idős a fiúhoz. De nem vagyok benne biztos, hogy nem perverzezték volna le, ha ismerik is a hátteret. Náluk például az a helyzet, hogy alig 20 év köztük a korkülönbség és olyan véd- és dacszövetség alakult ki náluk, hogy ez a kézfogáson keresztül is megmutatkozik.

A kézen fogva sétálás a kamaszokkal tényleg ilyen nagy gond lenne? Azt jelzi vajon, hogy nem tudunk elszakadni a saját gyerekeinktől, nem vagyunk hajlandóak őket az életkoruknak megfelelően kezelni? Belepréseljük a kamaszokat a gyerek státuszba? És mi, akik kézen fogjuk a nagy gyerekeinket, olyan anyák leszünk, akik majd 23 éves korukban felvágjuk nekik a rántott húst a vasárnapi ebédnél? Meg olyan anyósok, akik megmossák a fiacskáik haját, levágják a lábkörmeit még 40 évesen is?

Ezzel az egyszerű gesztussal visszatartjuk a gyerekeinket a felnőtté válástól?

Értem a másik oldalt is, akik azt mondják az összes fenti kérdésre, hogy igen, mindez így van, mert a kézen fogás az pont azt jelenti, hogy szó szerint és átvitt értelemben sem vagyunk hajlandók elengedni a gyerekeink kezét. Azzal, hogy fogjuk a kezüket 17 évesen, azt mutatjuk feléjük, hogy “te még kis pisis vagy, nem állsz meg a saját lábadon”. Hiszen ez a kézen fogós dolog onnan jön, amikor még alig tudtak járni, és mi voltunk nekik a támasz, a kéz, ami megtartotta őket, miközben botladoztak.

Ebből a szempontból valóban tűnhet úgy, mintha a kézen fogással szimbolikusan visszahúznánk a gyerekeinket a felnőttkor küszöbéről, és ezzel biztosítanánk magunkat arról, hogy nem repülnek ki túl hamar, mert még a végén üres lenne az életünk nélkülük. Úgyhogy ha valaki ilyen logika mentén érvelne, akkor biztos elhinném neki, hogy velem van a baj, ha azt szeretném, hogy a kamasz lányom fogja meg a kezem.

És akkor lehet, hogy tényleg eljön az az idő, hogy inkább felvágjuk nekik a rántott húst minden vasárnap délben nemcsak 23 de 40 évesen is, és elüldözzük mellőlük a potenciális férj-, feleségjelölteket, hogy nehogy elvegyék a kicsikénket, levágjuk a lábkörmüket, és eltartjuk őket életük végéig akár, csak el ne hagyjanak minket. De ehhez, azt hiszem, nem elég annyi, hogy fogjuk a kezüket, az ilyen élethelyzetekhez már egy elég komoly komplexushalmaz – mondjuk ki: kattanás – is kell azon felül, hogy ragaszkodunk a gyerekünkhöz.

Ha engem kérdeznének, miért akarom megfogni a lányom kezét majd 16 évesen is, akkor rávágnám, hogy azért, mert szeretem.

Mert az a helyzet, hogy az a gyerek nőhet akármekkorára, lehet 200 centis, 150 kilós és 25 éves, akkor is csak a gyerekünk marad. Ez nem azt jelenti, hogy nem engedjük felnőni, vagy hogy irányítani akarnánk az életét, és mi leszünk azok a gonosz anyósok, akik nem hagyják a fiatalokat élni, mert mellőzöttnek érzik magukat, a figyelem központjában akarnak lenni, és legszívesebben még babusgatnák a picinyeiket. A nagy gyerekekkel kézen fogva mászkálás nekem csak annyit jelent, hogy “még egy kicsit hadd legyek az anyukád.”

Olyan borzalmasan gyorsan eltűnik az idő, olyan hihetetlen ütemben nőnek fel, hogy azt érezzük, az egyik pillanatban még a taknyos orrukat töröltük hazafelé az oviból, a másikban meg már mindjárt érettségiznek, csajoznak, pasiznak, és alig látjuk őket otthon. Nyilván ez az élet rendje, ezzel teljesen tisztában vagyunk, de a mi fejünkből sosem törlődik ki annak a cuki kicsi gyereknek a képe, akik ezek a nagy mamlasz kamaszok valaha voltak.

Amikor még muszáj volt fogni a kezüket, ha nem akartuk, hogy az autók elé vessék magukat, vagy orra bukjanak a saját lábukban. De ettől még a kézfogással, azt hiszem, nem visszatartjuk őket a felnőttkortól, csak megerősítjük a kamaszhormonoktól megtépázott kapcsolatot velük.

Olvass többet az anyaság dilemmáiról:

• Könnyebbé válik az anyaság, ahogy nőnek a gyerekek?
• “Annyira féltem, hogy rossz anya leszek, hogy nem akartam gyereket”
• “Az anyaság nem azt jelenti, hogy itt a vég, és mind meghalunk papucsban”