„Szó sem lehet róla, hogy randizzak” – egy újrakezdő nő az online társkeresőkön

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Felcsatlakoztam a legkülönbözőbb online társkeresőkre, persze még magamnak is azt mondtam, hogy csak azért, hogy hitelesen tudjak írni róluk, pedig frászt. Én is nyilván csendes, magam előtt letagadott reményekkel vágtam bele, hogy én itt két nap alatt megtalálom a nagy szerelmet.

Talán nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, amikor mindenféle romantikus randevú kering a fejben, aminek a vége persze az, hogy örökké boldogan élünk, míg meg nem halunk. Simán letagadnám, ha szemtől szemben beszélgetnél velem, hogy nekem is voltak ilyenek a képzeletemben, pedig így van, valóban motoszkált bennem olyan, hogy talán most sikerül, és a sok kudarc után most rátalálok valakire. Az álmodozás, az nagyon megy. Valószínűleg növesztettem magamban egy szép nagy elváráshalmazt, amire oda jutottam, hogy regisztráljak a társkeresőkre.

A legmegdöbbentőbb élmény az volt elsőre, hogy itt beszélgetni kell.

Sőt olyan dolgokról kell beszélgetni, amelyekről amúgy a hozzám közel állókkal szoktam beszélgetni. Az első pár üzenetváltásban már ott tartunk, hogy ki hányszor vált el, hány gyereke van és mit dolgozott jelenlegi és előző életében. Ami azért volt meglepő számomra, mert én az életet képeztem le a társkeresőkre, azaz valahogy olyan lassan ismerkedtem volna, mint az életben. Mint amikor odaül melléd egy romkocsmában egy pasi, és elkezdtek az élet értelméről, a zenéről meg a ki mit olvasott utoljára témákról beszélgetni. Nem kérdezgetitek egymást már az első három mondatban a magánügyekről, hiszen még nem ismeritek egymást, csak feltérképezitek a másikat, hogy a külső mögött van-e értelem.

„Ha úgy ismerkednénk az életben, ahogy a társkeresőkön éreztem magam, akkor az olyan lenne, hogy a lebujban odamegy hozzád a fickó, azt mondja, hogy szép vagy, és rögtön utána feltesz húsz kérdést az életedről, majd lenyomja a nyelvét a torkodon. Ettől már szinte azt érzed, hogy valami közötök lett egymáshoz, de nem, mert ezek után simán lelép, és megy a melletted ülő csajhoz, akivel ugyanezt végigcsinálja.”

Lehet – sőt szinte biztos –, hogy régimódi vagyok, amiért nekem ez az ismerkedési forma idegen.

Teljesen ismeretlen profilképekkel beszélgetni a válásomról és elolvasni az élettörténetüket, nekem furcsa. Arról nem is beszélve, hogy jött ezek után a következő megdöbbenés: ezek a pasik találkozni is akarnak velem. Igaziból. Ó, borzalom. Mondhatnád, hogy mégis mit gondoltam, hát persze hogy találkozni akarnak, hiszen elvileg ugye mindenki azért van ott, hogy találkozzon a szimpatikus emberekkel. Teljesen igazad is lenne, ha ezt mondanád.

Magam sem tudom, mit vártam, mégis meglepődtem, amikor sorra találkát kértek. Elöntött a jeges rémület, hogy nekem akkor most idegen férfiakkal kellene találkoznom, miközben olyan messze állok a hagyományos szépségtől, hogy nagyon. Jó, látták már a profilképem, azon tényleg én vagyok, nem játszottam el, hogy valami izmos szőkét rakjak be magam helyett. De akkor is, a valóság olyan más, mint egy jól sikerült fotó. Biztos rögtön kifordulnának a kávézóból, ha meglátnának. Biztos bénán öltöznék fel. Biztos nem értenénk szót egymással. És mi van, ha nekem nem tetszik, hogy állok fel öt perc után, hogy „bocs, mégsem”?

„Tudom, túlteng bennem az önbizalom. Pedig még csak nem is számítok teljesen újnak az online társkeresőkön, hiszen valamikor, sok évvel ezelőtt volt olyan időszakom, amikor aktívan használtam ezeket az oldalakat, találkoztam férfiakkal, nemet mondtam, ha nem tetszett, jót beszélgettem, ha tetszett a másik. Nem is értem, mi változott azóta ennyire, kiestem a rutinból, teljesen újnak hatott minden. Hogy alakult ez így, hogy ahogy egy randikérést kapok, rögtön behúzom a kéziféket, és inkább bebújok a paplan alá, és a fejemre húzom a szoba sarkát is, biztos, ami biztos.”

Az akkori társkeresős tapasztalataim ráadásul nem is voltak rosszak, sőt kifejezetten kedves emberekkel ismerkedtem meg. Jó, hát nem találtam rá az én szőke hercegemre, egyikük sem jött fehér lovon a kávézóba, de mindegyikük udvariasan és királylányként bánt velem, még ha nem is alakult ki hosszú távú a kapcsolat velük. A hiba vagy az én készülékemben van, vagy a világ elrohant mellettem az évek során, és megváltoztak a párkeresők? Inkább az előbbinek van nagyobb esélye.

Azt hiszem, elkezdtem félni a férfiaktól.

Vagyis ez így nem annyira jó megfogalmazás, mert ha félnék tőlük, az azt jelentené, hogy fejvesztve, sikítozva elrohanok, ha szembejön velem egy pasi. Nyilván nem erről van szó, és nyilván még mindig össze tudok hozni két épkézláb mondatot egy randin, ha úgy adódik a helyzet. Inkább csak a csalódástól félek szerintem. Meg a visszautasítástól. Meg attól is, hogy mi lesz, ha magában azt gondolja, hogy… de közben meg teljesen mást mond. Már jó előre, még ismeretlenül kivetítem minden negatív párkapcsolati tapasztalatomat a világ összes férfijára.

„Végül is ugyanazt csinálom, mint az, akit megcsalnak, és utána közli, hogy minden férfi disznó. Csak egy kicsit szofisztikáltabban adom elő, de valahol mélyen, a tönkrement kapcsolatok dombján álldogálva én is azt gondolom már magamban, hogy a férfiak csak csalódást és fájdalmat hoznak az életembe. Úgysem fogadnak el, úgysem szeretnek, úgysem érdekli őket semmi más, csak saját maguk, úgyis utálni fogják a gyerekeimet, úgyis önzők, úgyis hazudnak... mind a 4 milliárd férfi ilyen, egyértelmű, hiszen már három közülük megmutatta, hogy ilyenek ezek mind.”

Olyan vagyok, mint a producer, aki azelőtt elkaszálja a sorozatot, mielőtt látta volna a pilotot belőle. Csak azért, mert sorozat. Én elkaszálom a férfiakat, csak azért, mert férfiak. Pedig ha belegondolok, ésszel felfogom azért, hogy köztük is vannak ilyenek meg olyanok, vannak bántalmazók és rendes emberek, meg köztük élnek a jófiúk és rosszfiúk, és nekem most már biztos, hogy ha valaha még lesz valakim, akkor jófiú kell. Az a jófiú, akiről azt mondják a cikkek, hogy unalmas. Kifejezetten szeretnék egy unalmas, kiszámítható, megbízható valakit majd egyszer.

De nem most, mert most még az van a tudatalattimban ezek szerint, hogy a férfiak csak rombolást hoznak az életembe. Addig pedig, amíg ez így van, jobban jár mindenki, én is és a férfiak is, ha nem találkozunk egymással. Töröltem magam, hol a macskám, hadd öleljem meg.

Olvass még többet az online társkeresésről:

Címkék: párkeresés online
Olvass tovább

Hozzászólások  ( 0 )
blog comments powered by Disqus